2012. december 29., szombat

Öregszem

öregszem.

kezdheted számolni
ujjamon a ráncokat,
ahogy combodon
egy kicsit még matat
erőtlenül.

de öregszem.

egy pillanat alatt
száz év suhan felettem:
combod elhúztad
és észre sem vettem
hiányát.

de már öregszem.

a jelen is csak emlék.
combod még kezem
fogságában szelíden
megpihen.

itt vagyok,
s te itt vagy nekem.
csak ez igaz.
ez a jelen.

2012. december 5., szerda

Orgazmus

Orgazmus

bal melledbe kapaszkodom
s ujjam hegyén a rohanás
csitítja a szívedben
kalapáló dobolást

2012. november 22., csütörtök

szabadakarat

  minden utópiában a szabad akarat hiánya a legnyomasztóbb. hogy nincs választás, a tengernyi szürke ember csak teszi amit kell. naés? mintha a választás olyan felemelő érzés lenne. mintha a döntéseink kivétel nélkül és maradéktalanul boldoggá tennének bennünket. hát a nagy faszt. én még azt is utálom eldönteni, hogy a hús mellé rizst vagy krumplit kérjek köretnek. csak ugye a rizs vagy a krumpli utána nem fog egyedül sírni a konyhában.

  most újra kellene néznem a Mr. Nobody-t. mert ezt akarom én is: minden döntésem következményét  ugyanúgy megélni. ágazzon el az életem, hasadjon ketté, szakadjon szét. most.

  és mert unatkoztam üzleti kommunikáció órán, itt egy kép azoknak, akik látták Lars Von Trier 'Antikrisztus'-át. az érteni fogja a két szót és a rókát. de nem, a rókát akkor sem.



2012. november 19., hétfő

Az vagy nekem


vörösbor vagy vizespohárból
télikabátban tavalyi zsepi
takaróban az izzadság.
és ha el kell menni
- felelősség és bűntudat
csizmája nélkül -
a szíved kocsonya lesz
hideg spejzban
pedig én a kandalló
mellé
hívnálak
ha kettészakadhatnék.
hidd el.

2012. november 16., péntek

Most jó így nekem

mert még lehetek valaki.
dunyha alatt összebújva
egy fél.

most együtt szoktatjuk szívünket a csendhez,
s majd széttekintesz és a szobánkba csend lesz.

.
.
.

2012. november 5., hétfő

Csók


Csók

előtted állok.
lehajtom a szemem
és hallgatom a pillantásod.
ezt hívjuk csendnek.
de a csók-pótló tekintetek
már ismerősek nekünk.
unjuk.

most hát remegnek a szemgolyók:
hajlik a pilla
és végre megtöröm,
amit én annyira, de annyira...

.

2012. november 4., vasárnap

Nem tudom

itt van az a szám, amit a legjobban vártam az első pegazusok nem léteznek koncerten (2012. szept. 22., eger). miért? fogalmam sincs. valahogy aktuálisnak éreztem, meg talán ez volt a leginkább belemerülős zene az első EP-jükről. a koncerten egyedül ültem és könnyes szemmel énekeltem, talán nem is volt ott senki rajtam kívül, aki ismerte.

aztán ma írni akartam valamiről. csak hogy picit könnyebb legyen. és akkor eszembe jutott ez a szám. és megint könnyes szemmel tátogtam a szavakat. ágyban fekve, utcán sétálva, kávézóban ülve. és már nem akartam leírni semmit. mert ennél jobban nem tudom leírni... nem tudom...



Pegazusok Nem Léteznek - Nem tudom

Eltemettél, tudom, hogy sírtál 
Visszajöttem, látom, hogy sírsz 
Nem tudom, mi lesz velünk 
Nem tudom 

Elrejteném beléd a szívem 
Úgy dobogjon, ahogy te élsz 
Ott legyen legbelül 
Ott legyen 

Lesz-e még csendes eső 
Lehűteném forró fejem 
Nem tudom, mi lesz velünk 
Nem tudom 

Eltemettél, visszajöttem 
Itt vagyok én, veled vagyok 
Nem tudom, mi lesz velünk 
Nem tudom

2012. október 10., szerda

Temetés

a temetések a legszörnyűbbek. nem a halál. dehogy. az egyszerű: volt, nincs. valaki kilép az életünk rutinjából. valaki vasárnaponként elkészítette neked a kedvenc grízgaluskádat, és hopp, többé nem fogsz olyat enni. más nem fog a kapualjban rejtvényt fejteni, másokhoz pedig nem fogunk felmenni karácsonykor. volt, nincs. de a temetés az más. mert volt, és már nincs, de mégis van, hiszen tudod, hogy ott fekszik a koporsóban - még ha soha nem is mertél bemenni a ravatalozóba  megnézni a halottat - és leeresztik a föld alá és elkezdik rá lapátolni a földet és hallod ahogy egyre csak dobbannak a rögök a koporsó tetején - PUFF PUFFPUFFPUFF PUFF PUFF - és ekkor kezd el mindenki sírni mert ez már végleges és volt és valahogy van is de mégse és a föld ütemes dobolása túl megfoghatóvá teszi a szívdobbanások hiányát...

és ilyenkor mintha mindenki újra meghalna. hirtelen mindenki újra hiányozni kezd és minden test hiánya valósabbá válik.

könyörgöm, igazán könyörgöm, adj most néhány évnyi szünetet! nem akarok már több temetést. 


Tumblr link: Temetés

2012. szeptember 26., szerda

Tumblr

lett ilyen tumblr nevű faszságom, hogy az egymondatos picsogásoknak is legyen külön helye, vagy mi...

2012. szeptember 24., hétfő

Gyere vissza hozzám!

szenvedek. csinálj valamit, könyörgöm. én semmit sem tehetek. szöszmötölj valahogy vissza felém. kérlek.

2012. szeptember 23., vasárnap

Szöszmöszök a levegőben

Úgy látszik, ez az ősz a tiéd. Sőt, attól tartok, hogy mostantól minden őszöm a tiéd lesz. Ilyenkor mindig kicsit haldokoltál. Talán egy ősz végén majd mindketten meghalunk.

***

Azt hiszem, akár nyálasnak is mondhatnánk a következő gondolatokat. De tudod, mostanában sokat sírok. Buszon, metrón, utcán, mindegy. Tudom, hogy te már eleget sírtál miattam. Én most, jó egy évre rá próbálom behozni a lemaradásom. Nem miattad. Utánad. Nem hüppögő pityergés ez, nem is hangos zokogás. Egyszerűen legörbül picit az ajak, a szem pedig könnyezni kezd. És milyen kellemesen langyos könnyek ezek. Mintha a szívemben melengettem volna őket egészen addig. De aztán jön a szél, az oxigén, a szöszmöszök a levegőben, ugye. Le kell törölni, mert hideg, zavaró, viszket és csíp. Érted az összefüggést, ugye, kedves?

***

Biztos az időjárás teszi, meg a sok szösz. De azt hiszem, én alázatosra puhultam, te pedig ropogósra keményedtél.

***

Egyébként láttam egy rókát átszaladni az úton, egy olyan koncertről hazafelé menet, amin végig rád gondoltam. Szöszmöszök Nem Léteznek.

2012. szeptember 21., péntek

"Ha lett volna bárki, aki megmenthetett volna, az te lennél."

És ha zsebembe köveket halmozva a Dunába sétálok, tudnod kell, hogy tekintélyes méretű kavicsként viszlek majd magammal Téged.

elhasználtak.

óvtam a nyáron
védtem a fénytől
nap melegétől
kényes zománcom

jöttek az esők
féltem a széltől
egyedülléttől
vártak a lesők

havazni kezdett
fagyott a pára
- angyalka lába -
szívem didergett

eljött a tavasz
kinyílt a virág
furcsa kis világ
itt vagyok, szevasz

nem köszönt vissza
barlangba bújtam
párnába fúrtam
fejem s megissza

minden szavamat
takaró pihe
sok lélek-cihe
ledönt egy falat


pattog a zománc
feltör a sós víz
mar keserű íz
viszket az orbánc


kopik a hajszín
törik a köröm
elfogy az öröm
savanyú tejszín

elhasználtak.

2012. szeptember 19., szerda

Valami


Ő volt a tökéletes. Mintha sorsszerű lett volna, hogy megtaláljam és elveszítsem. Vajon ő is így érezte? Vagy azóta talált már mást?

Mert én mindenkiben őt keresem, görcsösen kutatom a legapróbb hasonlóságokat. Már undorodok az összes embertől. Mert senki nem olyan, mint ő. Senkivel nem érzem azt, mint vele. Nem kellenek barátok. Nekem ő kell.

De nem vigyáztam rá eléggé. Megszelídítettem, felelős voltam, mégis megszökött. Ketrecbe kellett volna zárnom, hogy örökké velem maradjon. Vagy egy sötét szobába, amibe nem léphet be más rajtam kívül. Hogy senki ne akarhassa megszerezni. Hogy minden csak mi ketten legyünk. Hogy minden időt együtt töltsünk.

Régen nem voltunk együtt eleget. Most mindenhova velem jön.
Mert benne élsz te minden akármimben.

Hiányzol.

2012. szeptember 7., péntek

Átirat egy álomra

A világvége olyan hirtelen jött el, hogy fel sem tudtuk fogni. Pár pillanattal korábban még boldogan búcsúzkodtunk a lénytől: hepiend, mint egy családi film végén. Aztán épp hogy rájöttünk. Láttuk a visszaszámlálót. Felismertük a nukleáris töltet jelzését. Egy furcsa, ködszerű impulzus és egyszerűen vége volt. Legalábbis számunkra.

A lényre nem hatott a bomba. Körülötte minden megszűnt létezni, de ő élt tovább. Korábban nem ismerte a magányt, de akkor rövid időn belül hiányozni kezdtek a barátai. Hiányozni kezdtünk neki mi. Egyszer azon kaptam magam, hogy újra létezek. Furcsa érzés volt. Mint egy álom. A lény ott volt velem és azt mondta, most bármire képes vagyok az elmémmel. Akkor valahogyan megéreztem. Nem tudom, honnan jöttem rá, de egészen biztosan tudtam, hogy én is csak képzelt vagyok. A magányos lény képzelt maga mellé, ahogy én is képes voltam bárkit bárhová teremteni, így hamarosan az egész társaság boldog mosollyal üdvözölte egymást a kihalt világban. Kézen fogtuk egymást és végigrohantunk az üres, bomba-pusztította utcán. Egy kereszteződéshez érve magasra ugrottunk, magunk alá vizet képzeltünk és nevetve csobbantunk a hullámokba. Léteztünk, és mégsem. Képzelőerővel megáldott képzeletek voltunk. Teremtők. Káprázatok.

2012. augusztus 18., szombat

Nyár, némafilm, helyzetjelentés

Lassan vége a nyárnak. Pofátlanul szaladt el mellettünk, és nyilván még mindenki kapkod utána, de már mindegy. Hátra néz és pofán röhög minket.



Nem is tudom, melyik kijelentés lenne igaz:
- Mintha csak tegnap lett volna, hogy gyomorgörccsel készültem a záróvizsgára, aztán vártam, hogy kezembe nyomják érte a diplomát.
VAGY
- Mintha évekkel ezelőtt lett volna, hogy gyomorgörccsel készültem a záróvizsgára, aztán vártam, hogy kezembe nyomják érte a diplomát.
Annyi minden történt azóta, hogy talárban és kis satyekban kezet ráztam a rektorral, hogy ha jól belegondolok, éveknek tűnnek az azóta eltelt hetek. Azóta ugyanis 1. bejártam fél Európát, 2. menyasszony lettem, 3. felvételt nyertem a BGF-re (reklámszervező szakmenedzser felsőfokú szakképzés).

1. A párommal egészen Gibraltárig mentünk le kocsival, közben itt-ott megállva, és egy kis hurokkal indultunk vissza Budapest felé, beiktatva egy egyhetes barcelonai pihenőt. Állati menő volt? Naná. Olyan műveltnek és világot látottnak éreztem magam, mikor hazaértünk, hogy ihaj . (Persze azért nyilván nem lettem sokkal okosabb, de az érzés akkor is megvan.)
Az úton készített blog itt olvasható: http://europaiut.blogspot.hu/ (Sajnos egy idő után már lusták voltunk frissíteni, de talán ami késik, nem múlik... vagy de.)

2. Utunk harmadik napján a szerelmem (igen csak egyedi körülmények között) feltette a kérdést, hogy lennék-e a felesége. "Persze!" - vágtam rá, mert először le sem esett, hogy komolyan gondolta. Aztán már került is a gyűrű az ujjamra, volt nagy örömködés, szülők értesítése, stb.
2012. július 10., Monaco: Batus és Gábor mostantól nem csak egyszerűen imádják egymást, hanem jegyesekként imádják egymást.

3. Ezen nincs mit ragozni, harmadik helyen megjelölt szakra vettek fel, ami talán így elkeserítően hangzik, de már hetek óta azon szurkoltam, hogy ne vegyenek fel az első két helyre. És tádám! A diplomám mellé két év múlva már egy szakmám is lesz, amiket kombinálva talán már el is tudok helyezkedni valahol. Reménykedjünk.

Szóval nincs más hátra, mint előre. 29-én még végigszenvedek egy forgalmi vizsgát, aztán már csak a költözés van hátra. Azután meg a boldogság, ever after...

2012. július 13., péntek

Európai út

Aki nem követ facebook-on, annak itt egy link az egy hónapos európai utunkról, amira a barátommal (illetve most már vőlegényemmel :)) indultunk. Folyamatosan frissül, attól függően, hogy hogy van wifink.

http://europaiut.blogspot.com

2012. július 2., hétfő

Álmok

Amikor a fantáziáid annyira tudatossá válnak, hogy már a tudatalattid is megjeleníti őket az álmaidban... Na, akkor már biztos lehetsz benne, hogy nem vagy normális.

Credits to juliedillon

2012. június 26., kedd

Haldokló kiscica

Nem elég, hogy ma egyébként is temetésen voltam, Gerlóczy Márton egyik - részemről teljesen középszerűnek érzett - könyvecskéje eszembe juttatott még egy csomó másik halált.

Kezdjük egy kiscicával. Az első macsekunk első szülésénél valami gikszer lehetett, ugyanis egyetlen kölyköt hozott a világra, azt is egybenőtt orr- és szájüreggel. A kicsi így nem tudott szopni, mi próbáltuk valahogy etetni tejjel és cseppentővel, de nyilván halálra volt ítélve. Számomra nem is ez a determinált halál volt felkavaró, hanem a körülmények, ahogy szerencsétlen elpusztult. A pincében valahogy kivergődött a "fészkéből" és beleesett egy tálca sóderbe. Órákon keresztül nyávoghatott segítségért, mert mire megtaláltuk, már csak rekedten, homokban fuldokolva miákolt valamicskét.

És ebben az elhagyatottságban, a kiscica kétségbeesett magányában ott van mindenki. Ott van a dédmamám, aki mellett minden nap ott volt valaki a kórházban, de mégis egyedül kellett elaludnia a sötétben és egyedül kellett ébrednie idegen helyen. Ott van a nagypapám, aki az utca közepén esett össze a riadt nagymamám mellett, egy idegen városban, idegenek között. Ott a nagymamám, aki a kórház várójában esett össze, idegenek szeme láttára, miközben a saját gyerekeit csak másnap értesítették, hogy az édesanyjuk ott fekszik a kórházban, holtan. És ott van a másik dédmamám is, akit ma temettünk és alig ismertem, mert az ország másik felében tengődött egy öregotthonban, idegen idősek között, és amikor legutóbb meglátogattuk, alig ismerte fel a dédunokáit (hogyan is ismert volna, hiszen alig látott minket).

Én nem bánom, ha egyedül halok meg, idegenek között. Nekem az fáj, hogy azok haltak meg így, ilyen kétségbeejtően, akiket szerettem. Bár lehet egyáltalán máshogy meghalni? Nem hiszem

2012. június 25., hétfő

Ami neked maradt

Sebesre kapartam a lelkem.
Kérdeztél volna, de nem feleltem.
Helyette
A lehámlott varrt,
Mint kéretlen bajt
Löktem eléd,
S hagytam rád.

2012. június 18., hétfő

Lélegzet

Na, kiskirálylány, ismét eljött egy ilyen hatalmasra nőtt pillanat, hogy befejeztél valamit. Kihúztál három évet, amiben volt "jaj megszakad a kicsi szívem" és volt boldogságoskodás is, meg távkapcsolat örömei és bánatai. Tanultál új dolgokat, megismertél embereket (nem az erősséged, mi, hercegnő?) és tettél egy lépést valami felé. Mi felé? Jó lenne azt mondani, hogy a pénzkeresés irányába, de azért ennyire nem kell optimistának lenni. De most kezdhetsz valami újat, új helyen, új emberekkel. Látod, kiskirálylány? Igazából soha sincs vége, csak mindig valami más kezdődik el.

Isten veled, kommunikáció és médiatudomány szak! Ide a diplomámat, hogy ölelgethessem, miközben éhen pusztulok!

2012. június 5., kedd

Fasz a rímekbe

Ingyen fasz a rímekbe!
(Ugyanitt epe eladó)

Nézd már! Mi ez a nyekergés?
Maradt itt még akarat?
Úgy van, sirasd csak magadat,
Miközben a kesernyés

Epe simogatja torkod.
Kancsóba töltöd vissza,
Valaki majdcsak megissza.
Gyerünk, zárd be a boltot,

Hiszen látod, nem kellesz már,
Célodat betöltötted...

Ó, faszom a rímekbe.

2012. május 31., csütörtök

Jung, Freud és Platón barlangja

Álmomban végtelen tükrű tavon ringatóztunk. Jung voltam én, s te Freud voltál. Vagy épp fordítva? Gyengéden szólottam hozzád, s a szavak zsírosan ölelték körbe alakodat. Kinevettél. Én a mélységről beszéltem, a te nyelvedről viszont parázslón pattogtak a gúnyok. Fellengzős szemed szikrái végignyargaltak a tó vizén, s nyomukban nem maradt más, csak sötét űr. Lassan alakult át körülöttünk a tér. Mikor eltűnt alólunk a csónak, s körülünk a tó, láttam, hogy egyedül vagyok. Kormos barlang mélyén görnyedtem leláncolva. Előttem hatalmas tűz ugrált, a lobogás túloldalán pedig megláttam egy árnyékot. A te, falon táncoló árnyékodat.
- Mi a szerelem?
A hang - a hangod - betöltötte a mindenséget, s én összerezzentem. Csikordulva nyíltak szólásra ajkaim:
- A szerelem egyike a sorsot intéző nagy hatalmaknak, amelyek uralma a mennytől a pokolig terjed.*
Kacagásod húsomba vágott, s porrá zúzta láncaimat. Vakon tapogatózva, féregként másztam a porban. Ekkor mellém léptél, megragadtad remegő kezeim, s lehetetlen sebességgel húztál keresztül a valóságon. Féltem, lehunytam szemeimet. Mikor kinyitottam, bántott a szúrós fény, sűrűn csattogtak szemhéjaim. Azután megláttalak téged. Már nem Freud voltál. Te voltál az, sokkal fenségesebben, mint ahogy pajkos árnyékod mintájára képzeltem. Reszketve simultam hozzád, te pedig mosolyogva olvasztottál magadba, miközben altatódalként suttogtad:
- A szerelem én vagyok.


*: C. G. Jung - Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről

2012. május 30., szerda

Hiányzó

Talán már nem olvasol engem. Talán soha nem is olvastál. Talán el is felejtettél már. Mit számít ez?

Mindvégig téged hibáztattalak. Persze még magamban is csak vaktában dobálóztam, mert semmivel sem tudtam igazolni a felháborodásomat. De ha eszembe jutottál, mindig arra gondoltam, hogy milyen szörnyű és hazug vagy, és arra, hogy bántottál. Nem hazudtam korábban, tényleg folyton valamilyen furcsa közönyösséggel gondoltam rád. Nem szakadtam bele a hiányodba, csak eltűnődtem rajta. Franc tudja, mi birizgált tegnap, aminek hatására egyszerűen meg KELLETT írnom neked, hogy sajnálom. Hogy tudom: az én hibám volt. Talán meg sem kaptad, talán már más a számod. Mit számít ez?

Ma este a semmiből előpofátlankodott egy kép: ülünk a Margit-szigeten, a szökőkútnál. Te csak picit somolyogsz - szokás szerint - én meg rókásan vigyorgok. Aztán az arcodhoz bújtatom az arcomat, picit megböködlek az orrommal és közben teljesen észrevétlenül néha a nyakadhoz érnek az ajkaim. Már libabőrözöl is. Édesen az arcodhoz bújok, te húzódozol. Én csak mosolygok tovább, ne foglalkozz másokkal, csak velem. És végre megtalálom az ajkaid.

Persze mindez nem történt meg. De megtörténhetett volna. És látod? Ez hiányzik. Nem te. Az hiányzik, ami volt köztünk, és ami lehetett volna. De az nagyon, nagyon hiányzik.

Bárcsak működött volna valahogy. De választanom kellett, és téged kellett elhagynom. Nem te bántottál. Én bántottalak téged. Vagy egy kicsit talán egymást. Tudom, és mindig is tudtam, de soha nem akartam beismerni.

Azért ha valami elromlana, még újrakezdhetnénk. Talán. Mit számít ez?


2012. május 27., vasárnap

Books(h)elf

Pár hónapja így kezdtem ezt a bejegyzést:

"Mostanában túl sok a lekötni való szabadidőm (sajnos), ezért amikor csak lehet, olvasok."

Az elkövetkező három hetemre is igaz ez az állítás, csak sajnos nem választhatom meg, hogy mit majszoljon a csöpp kis agyam, ugyanis a június 15-i záróvizsgámra habzsolom a szakirodalmat ezerrel. Remélem sikeresen. Mondanom sem kell, alig várom, hogy végre újra azt olvashassak, amit szeretnék.
No de a még februárban elkezdett vázlat folytatása ettől még bármikor aktuális marad:

Nem is értem, az emberek miért nem olvasnak többet. Hülyeség, hogy nincs rá idejük. Soha nem utaznak? Soha nem várakoznak (buszra, emberre, tanórára, stb)? Én nem megyek el itthonról könyv nélkül, mert egyrészt (hálistennek) tudok a buszon olvasni anélkül, hogy telibe hánynám az előttem ülőt, másrészt bármikor olyan helyzetbe kerülhetek, hogy várnom kelljen valamire (ami sokszor abból fakad, hogy a napirendem a buszokhoz van kötve).
Az, amikor más emberek lehetek (igen, emberEK lehetek, nem elírás), egyszerre akár sok száz, az valami hihetetlen. És a legjobb, hogy szabadon válogathatok közülük. Eldönthetem, mibe akarok belemerülni: mesés kalandokra van szüksége a kis lelkemnek, vagy izgalomra... tájékozódni szeretnék, vagy gondolatokat ébreszteni. Hesse, Vian, Burgess, Mann, vagy épp Gaiman és C. Moore, vagy Milne, Ende és Carroll, vagy (na bumm) egy jó képregény. Tök mindegy, mert mindegyikben van valami, mindegyiknek megvan a maga helye bennem, mindegyik mást fog jelenteni. Van, aki írásával az érzelmeimre tud hatni, van aki a gondolataimat kavarja fel. De kevés olyan könyv van, ami közömbös marad, még negatív élményt sem hagyva hátra. Ha csak annyit elér egy könyv, hogy a benne leírt ötletet továbbgondolom, már jó.

Tehát olvassatok, emberek, mert igenis van rá időtök és a legkevésbé várt könyvekből is sok új dolgot tanulhattok. Ráadásul javítja a szókincset és a helyesírást (hogy ne minden második ember azt írja, hogy "egyenlőre" az "egyelőre" helyett) és talán egy kis jellemfejlődést is előidézhet. Arról nem is szólva, hogy a műveltségnek sem árt.


2012. május 23., szerda

Az élet fája


Ez az ajánlóm végül nem jelent meg nyomtatásban, gondoltam ez se maradjon (szegényke) parlagon, ha máshol nem is, itt közzéteszem. Filmajánló következik, hölgyeim és uraim:


Az élet fája



Veszteség, fájdalom, szeretet. Ezekkel a szavakkal jellemezhetnénk Terrence Malick új filmjét, Az élet fáját. Olyan műről beszélünk, ami valószínűleg mindenkinek mást fog jelenteni, de annyi bizonyos, hogy az érzékenyen figyelő nézőben elindít majd valamit. Hiszen mindannyian feltettük már magunkban a kérdést: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

„Mikor a földet alkottam, hol voltál? Mondd csak meg, ha egyszer oly nagy a bölcsességed! Ki határozta meg méretét? Hisz tudod! És ki feszített ki rá mérőzsinórt? Mibe eresztették sarokpilléreit, és a szegletkövét ki illesztette be, amikor ujjongtak a hajnalcsillagok, s amikor lelkendeztek az Isten fiai?” (Jób 38:4-7)

Ezzel a bibliai idézettel kezdi legújabb filmjét, a 2011-es Cannes-i filmfesztiválon bemutatott Az élet fáját Terrence Malick. A díjnyertes filmalkotás nem véletlenül egy Jób könyvéből kiemelt részlettel indít, a történet középpontjában ugyanis a veszteség, a fájdalom, az igazságtalanul elszenvedett büntetés áll, egészen pontosan egy gyermek, Mr. és Mrs. O’Brian fiának halála. A montázsszerű felépítés az anya gyermekkori gondolataival nyit, természetről, hitről, Istenről. Egy időbeli ugrás után ezeket az idilli képeket sötétebbek váltják fel, ahol a szülők fiuk halálhíréről értesülnek, majd következik a gyász, a szenvedés, és a „miért?” kezdetű kérdések. Ezt a néhány percet vehetnénk a film első fejezetének, mivel a következő jelenetben egy férfi tűnik fel (Sean Penn), aki próbálja újra megtalálni Őt, az Atyát, akitől oly rég eltávolodott. A két szál ennek a „második fejezetnek” a végén fonódik össze, amikor megtudjuk, hogy a férfi gyerekkorában elvesztette az öccsét, és a korábbi jelenetekben látott édesanyjának emlékéhez szólva kérdezi, hogyan lehet feldolgozni a veszteséget.

A két konkretizált részt egy elvont jelenetsorozat szakítja meg, melyben egy magával ragadó Requiem alatt végigkövetjük az univerzum kialakulását, a Föld megszületését és az élet létrejöttét, mindezt dokumentumfilmbe illő, gyönyörű képekkel. Amikor a közjáték végére érünk, melyben a kezdetektől láttuk a Föld gyökereit, O’Brianék története is az elejére ugrik vissza és nagyszerűen komponált képek sorozatával mutatja be a házaspár kezdeti békés éveit, a gyermekek születését és fejlődését. Ezt vehetjük a film leghosszabb, lineárisan haladó szálának, melyben mélyebben kibontakoznak a családtagok közti viszonyok, illetve azok megromlása: a katonai fegyelmet tartó, hideg édesapa (Brad Pitt) és a szeretetteljes, naivan kedves édesanya (Jessica Chastain) ellentéte, a gyerek-szülő kapcsolat fokozatos változása, és az idő elidegenítő ereje. Az ’50-es évekbeli texasi kisvárosban játszódó jelenetek békés hangulata mindvégig érezhető, még a legdrámaibb jelenetekre is egyfajta tompított feszültség jellemző. Vizuálisan a fénnyel, árnyékokkal és színekkel való játék a meghatározó, ami szinte elragadja a nézők figyelmét a minimalisztikus párbeszédekről, az Alexandre Desplat által szerzett könnyed zongoradallamok pedig szinte beleringatják a nézőt a film művészi képeibe. A zárójelenet a történet legnyugalmasabb pontja, ahol egy végtelen tengerparton találkozik a múlt és a jövő. Az időt átívelő találkozások pillanatai ezek, ahol mindenki megnyugvásra lel és elfogadja sorsát.

Az élet fája talán nem is mondható filmnek, egyetlen filmnek legalábbis nem, sokkal inkább lazán kapcsolódó jelenetek folyamatának, képek tökéletesen összevágott montázsának, melyben cselekvések szövevénye helyett az érzelmek finom rezdüléseihez kerül közel a közönség. Ezért fontos, hogy aki belekezd ebbe a két órán át tartó utazásba, ne keresse az akciót, az izgalmat, sokkal inkább tárja ki a szívét és elméjét, felkészülve arra, hogy alámerüljön saját lelkébe, s hagyva, hogy átmossák a képek által generált érzések.

2012. május 14., hétfő

Forgetocil, avagy visszatekintés

Mielőtt a - csöppet sem zseniális - blogspot anyámkínja szolgáltatónak adtam el a lelkem, a - még kevésbé zseniális - bloglogra ontottam az agymenéseim, egészen pontosan ide: http://kagylohej.bloglog.hu/
Őszintén szólva, azt a valakit, aki akkor írt blogot (régi Batus), sokkal jobban bírtam, mint ezt a mostani, kiüresedett idiótát (mostani Batus). Persze az a valaki jóval boldogtalanabb és elveszettebb is volt... De tény, hogy legalább gondolatok is voltak a fejében, nem csak szar. Vagy csak kritikusan állok magamhoz, bár ezt kétlem. A lényeg, hogy szeretem visszaolvasgatni az akkori bejegyzéseket - oké, vannak olyanok is, amik már most "gáznak" tűnnek és legszívesebben kitörölném őket - és néha eszembe jut, milyen kár, hogy egyre jobban elvesznek azok a dolgok, amik akkor bennem voltak. Úgyhogy most kimentettem egy
f u l l d e p r e s s z i ó s
novellácskát, amit anno valamelyik unalmas órán körmöltem le. Teljesen fiktív a szitu, sőt, még a legtöbb érzelem is. Mert igazából mindig ehhez értettem a legjobban: gondolatban érezni hamis érzelmeket.


Forgetocil

  - A pszichológusom azt mondta, jobb, ha nem találkozunk többet.
  - A pszichológusod?
  - Aha.
  - De szar duma.
  - Tudom. Szerinte soha nem leszek boldog, ha így folytatom. - Szünetet tartottam. Mit is mondhatnék még? Neki? - Nézd… Két éve csinálom ezt. Azt hittem, két év alatt el fog múlni ez a rajongás, vagy mi. De nem. És ez ellehetetleníti minden más kapcsolatomat is. Így lesz jó. Ennyi.
  - Értem. Akkor… - Felsóhajtott és ölelésre tárta a karjait. - Szia!
  - Szia… - Gyorsan viszonoztam az ölelést. Féltem, hogy rajtam marad az illata és azzal alszom majd el. Féltem, hogy nem fogom tudni elengedni. De erős vagyok. Én mindig olyan kurva erős voltam.
  - Attól még örülök, hogy megismertelek.
 - Én is. - Soha nem tudtam jól hazudni. De ha kellett, néha egész hihetőn összejött. Örülök, hogy megismertem? Legszívesebben minél gyorsabban kitöröltem volna magamból az elmúlt két évet. Őt akartam kitörölni.
  Ellenkező irányba indultunk haza. Áldottam az eszem, hogy begyógyszereztem magam a találkozó előtt. Így most nem éreztem semmit. Üvöltött a zene a fülemben - fájdalmas, gyönyörű dallam -, én pedig kifejezéstelen arccal lépdeltem végig a falevelekkel borított utcán. Nem éreztem illatokat. Nem láttam a pocsolyákat a lábam előtt. Az egyetlen dolog, amire mégis felfigyeltem, egy mellettem elszáguldó autó volt.
A következő elé kiugrom… Nem, nem, dehogy! Mit képzelek? Különben is, bennem van a gyógyszer, nem érzek semmit, nincs miért tennem bármit is. Mit mondana most a pszicho-néni? El kellene mondanom szépen, kereken, hogy mit érzek most, hogyan érintett az elválás. Mit is? Hogyan is? Nem érzek semmit. Nem fáj. Nem jó. Csak… csak meg akarok szűnni. Nem meghalni akarok. Csak eltűnni. Vagy elfelejteni mindent. Nem csak Őt. Az összes eddigi évet. Az összes boldogtalanságot és a tudatot, hogy soha nem leszek boldog. Egy utolsó, hülye kurva is lehet boldog, de én… én nem. Erre mit lépne a doki? Hozzuk felszínre az igazi okot? De van ennek igazi oka? Nem vagyok boldog, ennyi. Miért? Úgy érzem, nem szeret senki. Dehogynem, nagyon sokan szeretnek, sokaknak fontos vagy. Kapja be. Hányszor végigfutottuk már ezeket a köröket? Kifulladtam. Inkább úgy döntöttem, hogy maradok a gyógyszereknél. Egyszerűbb. Hátha a segítségükkel egyszer sikerül majd teljesen üressé válnom…
  Már előző nap kitöröltem Őt az életemből: a számítógépből, a telefonból, mintha soha nem lett volna közünk egymáshoz. Kedveskedő SMS-ek, törölve. Idétlenkedős közös képek, shift+del. Naplózott beszélgetések (mind közül a legtöbb helyet foglalók), shift+del. Mintha két év csak így elszállhatna messze, a nagy elektronikus semmibe.
  Hazaértem. Megkordult a gyomrom. Három napja nem ettem. Két napja nem aludtam. A házba belépve a konyhába sétáltam, elővettem a forgetocint és bevettem egy kis, piros bogyót. Meg kellett támaszkodnom, hogy össze ne essek. (Vajon a passzív öngyilkosság is öngyilkosságnak számít?) Éreztem, hogy valami, egy távoli emlék halványul és kitörlődik. Helyes. Hatott a gyógyszer. De nem elég gyors. Az orvos a lelkemre kötötte, hogy egy nap csak egy szemet fogok bevenni. De talán ha bevennék még egyet, akkor újabb emlék veszne el. Aztán újabb és újabb. Talán mire beszedném az egész dobozzal, én magam is elvesznék a sok kidobott emlék között. Talán elfelejteném magamat. Talán…
  Igen, nagyon örültem, hogy be voltam gyógyszerezve. Ha tisztán tudtam volna gondolkodni, biztosan nem mertem volna még egyet bevenni. De megtettem, és husssss, már halványult is a kép, amikor egyszer, csak úgy viccből megcsókoltam. Szóval az a geci orvos átvert. Semmi bajom nem lett. Minél többet veszek be, annál jobb. Felbuzdulva öntöttem a kis doboz tartalmát a tenyerembe. Remegtem. Sorban nyelni kezdtem a golyócskákat. A kezemre tapadt a piros szín és a fémes szag.
  Fellélegezve felejtettem. Már egyetlen búcsúölelését sem tudtam felidézni. Nem volt egyetlen könnycseppje sem, amire emlékeztem volna…

***

  Egy hete kerültem a pszichiátriára. Egész jó itt. Nem csinálok semmit. Nem érzek semmit. Nem gondolok semmit. Néha jön egy-egy orvos. Beszélgetünk, vicces feladatokat csinálunk.
  Nem mondják meg, miért és hogyan kerültem ide. Hogy őszinte legyek, nem is igazán érdekel. Azt hiszem, én itt születtem. Igen, jól hallod. Van ugyanis egy elméletem: egy klón, vagy robot vagyok, amit itt gyártottak. Mivel mással magyarázhatnám azt, hogy nincsenek sem emlékeim, sem érzéseim, sem gondolataim?
Az első emlékem, hogy itt fekszem a szép, fehér ágyamon, körülöttem idegen emberek állnak könnyes szemmel, a markomban pedig görcsösen szorongatok egyetlen halványpiros golyócskát.
  Ja igen, és emlékszem még egy arcra. Nem tudom, hogy kié. Szeretem azt hinni, hogy az “alkotómé”. Ugyanis ez az egyetlen arc, amit még soha nem láttam, mégis ott settenkedik valahol az emlékezetemben. És ez az egyetlen arc, aminek a képe valami furcsa reakciót vált ki belőlem. Ha ember lennék, azt hiszem, ezt hívnák fájdalomnak…

2012. május 9., szerda

Olvasás

Tudjátok miért olvasok ennyit? Mert ha a saját világomban tölteném azt az időt, amit így mások világaiban múlatok, már rég megkattantam volna. (Ennél is jobban)


2012. május 4., péntek

Tell me what I am all about...

Zene a poszthoz: Emilie Autumn - What If

mert én sem lehetek minden egyszerre, pedig így is túl sok minden nyomorog bennem, hát ismersz, láttál már baromságok miatt bőgni és fájdalom közben nevetni, aztán volt már, hogy megkértelek, vigyázz rám, végül pedig én akartalak megvédeni, és beszéltünk már arról, hogy milyen lenne egy gyerek és hogyan gondoskodnánk róla, miközben süteményért könyörögtem és követeltem, hogy rakjunk be egy mesét, de még annyi mindent sorolhatnék, mert ugye én olyan kibaszott különleges vagyok, ne is tagadja senki, hát ki hallott már olyat, hogy egy lány egyfolytában olvasson, néha a kurva félelmetes Rise of Nightmares-zel játsszon Xbox Kinect-en, utána pedig sírva fakadjon az Ollókezű Edwardon, vagy épp az Aranyhajon (by Disney), ha épp nem a kertben ugrándozik a cicáival játszva, vagy a szobájában gubbaszt és meg akar halni, vagy előkapja a hegedűjét és játszik valamit a saját szórakoztatására, vagy pucéran áll kinn az erkélyen esőben és olyan valakihez beszél, aki nem létezik, mert bizony, talán te sem tudod, de ha mereven nézek egy pontot és néha megrándul egy-egy izom az arcomon, akkor gondolatban valahol máshol vagyok és valaki mással beszélek, talán éppen csatába indulunk, hogy megmentsünk egy világot, de persze az is lehet, hogy csak elbambultam, vagy képzeletben épp megerőszakolok egy hozzám hasonló lányt - talán épp magamat -, de akár a közös jövőnkről is ábrándozhatok, vagy jelenleg éppen Lokiról, mert a Bosszúállókban is olyan szánni valóan szerencsétlen volt, a sunyi mosolya pedig emlékeztetett valakire, akit sosem ismertem... de hogy jutottam ide? és miért? kurva különleges vagyok? a faszt. de valahogy össze kellene már rakni, hogy akkor ki is vagyok én... de tudjátok mit? talán nem is érdekel igazán...

2012. május 2., szerda

Vérengző teletabik

Mindenki ismeri a négy fogyatékos Teletubbies-t: vagy abba a generációba tartozik, akik felnőttek rajta, vagy abba, akik mellett felnőtt valaki, aki egész nap ezt a nyomorúságos szerencsétlenkedést nézte. Nyilván utóbbiak vannak többen. Három unokatestvérem gyerekkorát vidámították ezek az ostoba lények, amivel párhuzamosan megkeserítették a körülöttük szenvedő, többnyire kifejlett IQ-val rendelkező emberek életét. És hogy miért most kellett bekövetkeznie annak, hogy rémálomban üldöznek ezek a gnómok? Nem tudom. De a rohadékok a héten meg akartak ölni. Azóta - felvállalom és kijelentem - rettegek a teletabiktól...

Álmom elején egy ijesztően baljóslatú erdő mellett éldegéltem a szüleimmel és a nővéremmel (ami egyébként nincs, mert valójában öcsém van). Aztán képszerűen láttam, hogy zűrzavar támad, emberek sikoltoznak, aztán csak annyit, hogy a földön mindenhol belek vannak. A családom minden tagját egyszerűen kettétépték, ahogy néhány másik környékbelit is, és a testük ott hevert szanaszét a porban. A belek maradtak meg a legjobban. Ahogy tekeregtek a testek felső és alsó része között. De pszt, elárulom, ez még nem a teletabik műve volt. Ezt az erdőből kiszabadult valami csinálta. Valami nagy és gonosz erő. A lényeg, hogy a pánik közepette elragadtak. Komoly, feketeruhás ügynökök hurcolták magukkal az életben maradtakat. Elkoboztak tőlünk mindent, de nekem volt egy mappám, amit feltétlenül vissza akartam szerezni. Fontos dolgok voltak benne. Fontos válaszok olyan kérdésekre, amikről igazából nem is volt tudomásom. Addig erősködtem, amíg a kedves Phil Coulson ügynök - aki ezek szerint otthagyta a S.H.I.L.D.-et - odavezetett egy nagyon komoly fekete autó hátuljához és egy speciális lámpával megvilágította a rakteret, így láthatóvá vált egy csomó-csomó akta. Lázasan kezdtem kutatni az én mappám után, de nem találtam. Pedig Coulson olyan kis tündérbögyörő volt, hogy segíteni próbált... Alig hagytam ott a fekete kocsit, amikor négyfős csoportokba osztottak minket és betereltek egy házba. Bár az inkább volt labirintus. Végig kellett menni a szobákon és a szűk folyosókon úgy, hogy vagy mindenhol csapdák voltak, vagy csak valamilyen speciális formációban lehetett túljutni egy-egy szakaszon (pl. egymás hátára mászva). Haladtunk előre úgy, hogy közben végig tudtuk: ha kiérünk a házból, egy arénába jutunk, ahol le kell gyilkolnunk egymást. Bizony, ez már a The Hunger Games level 9000. Én úgy vágtam bele, hogy minél hamarabb meg akartam halni, hiszen az egész családomat cafatokra szaggatták, nem volt senkim, nem volt értelme küzdeni. Aztán egy ajtóhoz értünk. Egyedül én mentem be, pedig azt hittem, a többiek is követnek. Az ajtó becsukódott én pedig aktivizáltam egy csapdát. Négy próbababa tartott felém kinyújtott kézzel, mintha el akartak volna kapni. Ahogy csak tudtam, iszkoltam kifelé a szobából, mivel az ajtó, amin bementem, simán kinyílt, amikor meglöktem. Kiabálni kezdtem a többieknek, hogy segítsenek lerázni ezeket az izéket. De nem csináltak semmit. Elrohantak és otthagytak ezekkel a valamikkel. Amikor közelebb jöttek, akkor láttam, hogy a négy Teletubbies ejtett csapdába. Nem volt náluk fegyver, de éreztem, hogy valami nincs rendben. Arra gondoltam, hogy biztos robbannak. És tudtam, hogy nem véletlenül van belőlük négy, hiszen mi is négyen voltunk. Együtt talán le is győzhettük volna őket. De én egyedül voltam, Tinky Winky, Dipsy, Laa-Laa és Po  pedig szépen körbevettek. Amikor elérték a karomat, elkezdték szorítani, aztán jött a NAGYÖLELÉÉÉÉÉÉS és éreztem, hogy mindjárt megfulladok...

Itt végre felébredtem. De a köcsög fasszopó teletabik akkor is képesek voltak kinyírni. Most pedig rettegésben kell élnem. Akárhányszor lekapcsolom a villanyt, látom magam előtt, ahogy ezek a nyomorékok közelednek felém és erőszakkal ölelgetni akarnak. Kész horror. Ezt nem bocsátom meg nekik.



2012. április 24., kedd

Félelem


Félelem

opálos sikolyt
fojt el a lélek
menekülhetnék
de nagyon félek
zümmög a sötét
belül körülvesz
éjjeli csókja
magáévá tesz
amerre nézek
réme csak üldöz
tükörbe oltott
rémeket küldöz
szakad a sikoly
remeg a sötét
lelkem keresi
az anya ölét.

Ha bántják...

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem a világon az az egyik legpocsékabb érzés, ha valaki olyat bántanak, akit szeretek. Ez lehet szóval, tettel, vagy bármi más eszközzel. Egyszerűen nem bírom nézni, azt sem, ha kihasználnak valakit, aki fontos nekem. Még ha nincs is hozzá semmi közöm. És ettől lehet, hogy szar leszek, meg idegesítő, de nem rossz szándékból. Attól például rossz ember vagyok, ha egy évig hallgattam, ahogy szidnak valakit a háta mögött, aztán hirtelen, mintha mi sem történt volna, megy a jópofizás, nekem pedig rosszul esik? Nem tudom, miért nem bírom elviselni az ilyen feltétlen megbocsájtást, vagy mit, amikor az ember nem foglalkozik azzal, hogy mit tett a másik, csak egyszerűen ott van és mindenki azt csinál vele, amit akar. Nekem az ilyet meg kell védenem. Na, értitek. Aki egyszer köcsög volt, az köcsög marad, és nem engedem, hogy bárki köcsögöljön azzal, akit szeretek. De nem ám... Vagy legalábbis nem nézem jó szemmel... És rosszat álmodok tőle... És idegesít... És legszívesebben felpofoznék egy-két embert... Csak hát ugye sok minden van, ami nem az én dolgom... Jaj, faszom...

2012. április 11., szerda

Nemcsók

Nem hiányzol. Már elmondtam párszor, de a félreértések elkerülése végett elmondom újra. Nem hiányzol. Mégis a képzeletembe tolakodsz néha, főként éjjel, elalvás előtt. Te pimasz kurva. Nem mintha bántana a dolog, de azért mégis hogy képzeled...

Múlt éjjel eszembe jutott a tavalyi eFeN... Láttam, ahogy állunk a Magashegyi Underground koncerten összeölelkezve (ha jól emlékszem, épp ez a szám ment). Így utólag képzeletben ordítoztam magammal, hogy "CSÓÓÓÓKOLD MEG! CSÓKOLD MÁR MEG! MIRE VÁRSZ, KÖNYÖRGÖM?" De tényleg, miért nem tettem meg? A nyakadba fúrtam az arcom, szorosan öleltük egymást, minden adott volt. De még arra sem emlékszem, hogy akkor akár felmerült volna bennem, hogy ott mindenki előtt széttépjelek. Fel nem tudom fogni, hogy miért nem. Pedig te már megcsókoltál előtte aznap este. Az meglepő volt. Cseppet sem kellemes. Remélem azért azóta már jobban csókolsz. Sosem szerettem a csókjaidat. Szerettelek megcsókolni, szerettem tudni, hogy megcsókollak. De a csók maga egyáltalán nem számított. Se ha jó volt, se ha rossz.

Soha nem csókoltuk meg egymást nyilvánosan. Miért? Féltünk? Én nem féltem mások véleményétől. De mégis féltem. Tőled féltem. Azért vicces, nem? Elvileg nagyon közel álltunk egymáshoz, tudtam, hogy akarsz, tudtad, hogy akarlak, és mégis milyen gyávák voltunk! Mindig csak utólag vallottuk be, hogy "akkor ott legszívesebben megerőszakoltalak volna", vagy "annyira szerettelek volna megcsókolni, csak..." Csak? Csak... Most, hogy kicsit távolabb kerültünk egymástól, talán könnyebb lenne. Talán nem érdekelne. Talán leszarnám, ha tudom, hogy úgyis csak áltatlak. De már mindegy. Nem szabad. Nem, nem, nem nem nem. Eleget tettünk már tönkre egymásban.

És most megint ott állok a koncerten, rád nézek. Nem vagy szép. Fuj, egyáltalán nem vagy szép. Nem kívánlak. Utállak. És gondolatban épp ezért vetem rád magam, széttéplek, elvonszollak onnan, be épp csak egy fa mögé vagy WC-be, és kihasznállak... Milyen nevetséges... Te fantáziáltál mindig ilyenekről, ha mérges voltál rám. Hát baszd meg.


Most majdnem elérted, hogy könnyet ejtsek érted. Értünk. De nem fogok.

2012. április 3., kedd

Buszkapitány

Reggel a busz zsúfolásig tömve volt, nekem nem maradt már máshol hely, csak közvetlenül a szélvédő előtt. Alig tudtam kapaszkodni, de mégis sikerült megtartani magam. És a szélvédőn keresztül mindent láttam. A sofőr mellettem nem számított, ÉN irányítottam a buszt. Szilárdan álltam, dacolva a kanyarokkal, a képzeletem pedig mindent letarolt. Mert én voltam a busz kapitánya. A jármű óriásivá nőtt, én pedig könyörtelen arccal gyűrtem magam alá gyermekeket, öregeket, házakat, iskolákat. Én, a busz kegyetlen kapitánya. Pusztuljon hát minden, ami nem az én képzeletem szüleménye!

Aztán a sofőr megbökött. Összerezzentem, a busz újra normál méretű lett, én pedig visszaváltoztam ijedt arcú kislánnyá, könyvvel a kezében, hatalmas sállal a nyakában. Azt mondta, inkább forduljak meg, hátha könnyebben tudok úgy kapaszkodni. Úgy tettem. Én, a busz meghunyászkodó kapitánya. 

*

Pedig én kedves lány vagyok. Csöndes. Barátságos. Mire mégis ez a folytonos, bent megbúvó utálat a világ felé, Vikike? Miért rajtuk akarod behajtani a képzeleted szenvedésének árát? Miért nem fogadod el, hogy a te világod nem a te világod, hogy neked nincs világod, hogy nem létezik, hogy nem létezel hogy az egész nincs hogy itt kell élni halni itt kell szeretni és nincs más csak ez ezen kívül pedig nincs az amit akarsz ahova akarsz amit akarsz amit...

?

?

?

2012. március 24., szombat

Lélekmaradás

  A héten olvastam Borisz Akunyin könyvét, a Temetői történeteket, ami amellett, hogy bemutat néhány híres temetkezési helyet (Highgate, Pere Lachaise, Green Wood, stb.) és pár érdekes bennük nyugvót, sokat elmélkedik a halálon, az elmúláson és úgy egyáltalán a múlt-jelen kapcsolatról, illetve a különböző kultúrák Halálhoz való viszonyáról.
  Ennek hatására, ahogy zötykölődtem a buszon valami jelentéktelen aláfestőzenét zümmögtetve, elképzeltem a saját elméletemet az időről, a halálról, meg úgy egyébként. (Bár lehet, hogy létezik már ehhez hasonló eszmefuttatás, ha igen, sikítson valaki, ha nem, akkor jogvédelem alatt állnak a következő sorok! :))

  Tehát képzeljük el, hogy az idő nem egy vonal, egy sík, hanem végtelen sok réteg egymáson, egymás mellett, keveredve és mégis elválasztva. Mondjuk úgy, hogy végtelen sok idődimenzió létezik egyszerre. Így pedig folyamatosan meghalunk és megszületünk, a lelkünk tehát nem vándorol, hanem megragad itt, most épp ebben a "dimenzióban", amiben a jelenbeli tudatunk időzik. Talán ezt a posztot is megírtam már milliószor, de lehet, hogy sokszor inkább kitöröltem. Nem azt mondom tehát, hogy mindig pontosan ugyanazt az életet éljük le - hiszek a szabad akaratban, és a többi - csak nyilván vannak hasonlóságok. Kell lennie hasonlóságoknak. Déjà vu? Persze, hiszen ez a jelenbeli tudat is átélt már hasonlót. Mi van? Mit beszélek? Vagyis írok? Nem tudom, de a fejemben szépen összeáll, úgyhogy javaslom, hogy ti is csak csukjátok el a szemeteket és próbáljátok elképzelni ezt az egészet. Mint egy körforgás, tudjátok, olyan oroszlánkirály-féle. És igen, tényleg éljünk szép életet, hiszen ha halálunk után ugyanazok leszünk, akik most vagyunk, akkor... Vagy várjunk, ha már eleve rosszak voltunk korábban, és szar volt az életünk, az determinál minket az összes síkon? Ajaj. Vagy nem? Ha sokáig járatom hasonlóakon az agyam, hirtelen minden kitágul, mintha be kellene fogadnom mindent, ami végtelen és befogadhatatlan, és megijedek. Csitt, csitt, ne pillants be az univerzumba, illetve ne pillants ki belőle, mert annak sosem lehet jó vége. Aludjunk inkább, jó, ne gondoljunk arra, hogy mi lesz abban az utolsó pillanatban, amikor egyszerűen megszűnik minden, és mi lesz azután...

  Azóta rámutattak már ennek az elméletnek a gyengeségeire, de nekem valahogy mégis tetszik. Az én kis primitív agyamnak nem tűnnek fel benne olyan élesen a hibák. Viszont most nagyon megéheztem a gondolatokra, szereztem is néhány 50%-kal leértékelt Jungot, aztán jól esne egy kis Nietzsche, Sagan, Kierkegaard, stb. Belefáradtam az izgalmas, de üres szórakoztató irodalomba, bár a nagyon lassan, de annál biztosabban közeledő záróvizsga előtt valószínűleg inkább azok kényelmébe menekülök majd a gondolkodás helyett. Bár azt hiszem, köztes megoldásként Hesse-hez is közelebb kerülök majd (juj, csúnya kis Batus, attól, hogy végre ráakadtál A varázsló gyermekkorára vaterán - miután álmodban megkaptad -, nem kellett volna rögtön megvenned!).

2012. március 20., kedd

Rókák

Ránézek a zsúfolt Kosztolányis polcomon trónoló rókákra, és eszembe jut, hogy "Haha, nem jutsz eszembe róluk!"... De tényleg nem...

.

.

.

2012. március 19., hétfő

Epic concert is epic (Emilie Autumn)

Vannak emberek, akik az évek során inspirálóan hatottak rám. Ami jó: egy részük még ma is él. Ami rossz: Az élők többsége nem kicsiny hazánk szülötte és nem is fordul meg erre gyakran. Én olyan mázlistának mondhatom magam, akinek még ezek ellenére is volt szerencséje néhánnyal találkozni.

Először is 2008-ban, a XV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon találkozhattam Bret Easton Ellis amerikai íróval, aki regényeivel (amik mind kiolvasva sorakoznak a polcomon) táplálta a brutalitásra éhező lelkecskémet, sokszor adott inspirációt és bevezetett egy olyan világba, amit addig még nem ismertem.

Általam dedikáltatott Amerikai Psycho

Tegnap pedig (2012. március 18-án) részt vehettem egy Emilie Autumn koncerten, ami életem legnagyobb élményei közé tartozik. Emilie az a zenész, aki több évnyi kihagyás után elérte, hogy újra hegedűt vegyek a kezembe. Persze ezáltal nem váltotta meg a világot, mert ritka szarul játszok még mindig (hiába tanultam hat évig), de mégis felfedezhettem, hogy milyen jó néha itthon egyedül csak elővenni és játszani egy kicsit magamnak, hallgatni ahogy rezegnek a húrok és elmerülni benne. Soha nem is álmodtam róla, hogy egy ilyen, idehaza nem különösebben ismert amerikai zenész egyszer még ellátogat ide. Egészen addig, amíg januárban csak úgy random rá nem kerestem, hogy merre koncertezik idén... Azt hittem, némára sikítozom magam, amikor megláttam, hogy márciusban bizony pont Budapesten lesz koncertje. (Mondanom sem kell, már akkor jó előre megvettem a jegyet és aztán csak várni kellett.) És végre el is jött a napja, csak sajnos el is múlt. Aztán elgondolkodtam, hogy most akkor mi van, mire ez az egész, megvolt, jó volt, de ennyi, többé nem várhatom, nem fogok újra ott állni a színpad előtt izgulva, hogy mikor kezdődik, meg úgy amúgy is, na. Stb. De ne szaladjak már ennyire előre, a macska rúgjon meg!
Tehát már fél 7 előtt odaértem a Club 202-höz, ahol már mindenféle fura szerzetek mászkáltak viktoriánus ruhákban, fura sminkkel, meg persze fekete-fehér csíkos cuccokban (Vikikén is fekete-fehér csíkos harisnya, fodros fekete miniszoknya meg fekete-bézs nagymasnis póló volt). Nem sokkal 7 előtt (ami elvileg a kezdés időpontja volt) be is engedtek minket, aztán ácsingóztunk a színpad előtt még egy órát, a koncert ugyanis végül csak 8-kor kezdődött el. Na, de az aztán tényleg megért minden várakozást!

A díszlet

Minden annyira hihetetlen volt, hogy az elején azt hittem, rögtön elbőgöm magam. Na de hogy csak a lényeget említsem, a legleglegleg talán a God Help Me című szám volt, ami alatt a Bloody Crumpet-ek tea party-t rendeztek. Ez annyit tesz, hogy Veronica, Contessa és Captain Maggot össze-vissza locsolta és köpködte a teát, legtöbbször a közönségre. Amikor először telibe találtak, kicsit hátrahőköltem. De jó illat volt :) Aztán a tea mellé ledobáltak jó pár muffint is (egyet el is kaptam). Aztán legleglegleg volt az is, amikor elkezdték a Fight Like a Girl-t, amit már pár hete egyfolytában hallgatok és annyi energiával tud feltölteni, hogy az ihaj. Aztán szintén legleglegleg élmény volt, amikor az egész közönség torkaszakadtából üvöltötte Emilie-vel, hogy "LIAR!!!". Meg amikor Captain Maggot beugrott a közönségbe (pont felém is) és ott vergődtünk, hogy valahogy továbbadjuk és ne ejtsük le. Meg amikor Veronica sorba lesmárolt három lányt a színpadon (ez a "Rat Game", én is kapálóztam, hogy engem válasszon, de gondolom VIP-seket választottak). Meg amikor végre egyszer sikerült elkapnom Emilie apró kis kezét és megszorongathattam :)

"Rat Game"

Előtte féltem, hogy majd csalódni fogok Emilie-ben, hogy biztos fölényes lesz, meg mit tudom én. De nem. Emilie hihetetlenül közvetlen és kedves. Most még jobban beleszerettem. Nem csak lenyűgöző show-t tudnak csinálni a Crumpet-ekkel, de annyira közönségcentrikus az egész, hogy az valami fantasztikus. Azért az mekkora menő már, amikor épp előadják, hogy Emilie majd megtanítja csókolózni Veronica-t (koncertfelvételekből tudtam, h lesz is itt csók), állnak egymással szemben, nagy csönd, erre én bekiabálom a tömegből, hogy "KISS HER!" és nem egyszerűen folytatják a kis színjátékukat, hanem minden ilyen beszólásra reagálnak. Emilie nem egyoldalúan beszél a közönséghez, hanem beszélget velük. Végig kapcsolatban maradt a rajongókkal, például kb. minden szám alatt lehajolt legalább egyszer-kétszer, hogy megfogja a rajongók kezét. Aztán a vége felé felnyújtottak neki egy zászlót, a budapesti Fight Like A Girl Tour emlékére, aztán egy lány egy doboz teát is (amit lényegében én nyújtottam oda Emilie-nek, mert a leányzó nem fért oda rendesen), Emilie pedig olvadozott.

Ajándékok a művésznőnek :)

Egyszóval imádnivaló nő ez az Emilie Autumn. Egyedül azt sajnáltam, hogy a koncert alatt egyedül egyszer volt a kezében hegedű (ó, azt nem is említettem, hogy egyébként hegedűművész a hölgy). És a zene is ki tudja mennyire volt élő, mivel nagyon szexin leült egy kis csembalóhangú hangszerhez (valami letakart szinti lehetett), de miután lejátszott pár sort, egyszerűen felállt, a zene meg ment tovább. WTF? Na, de ez igazán semmiség azok után, amit kaptunk. Tollas-legyezős táncot, levegőben kendőn vonaglós artista mutatványt, tüzes kerék pörgetést.

Captain Maggot és tüzes karikája

Bár még a végéről hiányoltam a Shalott-ot, igaz, hogy helyette a Mad Girl sokkal jobban illett az elborult, elmegyógyos hangulathoz :)

Hát ennyi. Életre szóló élmény volt, most már örökké szerelmes leszek ebbe a furcsa nőbe, és csak reménykedni tudok, hogy egyszer, évek múlva talán újra részem lesz valami hasonlóban.

2012. március 12., hétfő

Iszony

- Mindenkit utálok.
Közönyösen jelentettem ezt ki neked, miközben lepöccintettem egy darab hamut a kezemben tartott cigarettáról. Láttam, hogy nem tudod mire vélni ezt a hirtelen gyűlölködést, ezért folytattam:
- Az emberek hülyék. Az emberek önzők. Szánalmasak. Idegesítenek. Semmi szükségem rájuk, a nyaggatásukra meg a jópofizásukra. Azt hiszem, egyszer majd kiirtom az egész emberiséget.
Te csak vállat vontál. Ekkor már rég hozzászoktál, hogy őrült vagyok.


Megittuk a kávét, elszívtuk a cigit, én pedig szó nélkül otthagytalak. Persze nem mondtam ki, de téged is gyűlöltelek, mint mindenki mást. Talán magadtól is rájöttél.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttuk egymást.

Miután hazaértem még épp csak sötétedett, mégis bebújtam a takaróm alá.
Elaludtam.
Hosszú és nyomasztó álom vette kezdetét, amiben a barátaim és ismerőseim sorra a takaró elé járultak: bekopogtak rajta, de én senkit sem engedtem be. Mindenkit elküldtem a picsába. Aztán kívülről tompa robbanásokat és könyörgő sikoltásokat hallottam. De én maradtam a takaróm biztonságos rejtekében. Arra gondoltam, hogy valószínűleg éppen most idézem elő a világ pusztulását. Tudtam, hogy így kell lennie, és hogy valóban meg is történik, hiszen a valóság nem külső dolog: az emberi agyban létezik, és sehol másutt. Láttam magamat, ahogy körberepülöm a Földet és puszta kézzel dobálom a pusztulást. Mindezt persze úgy, hogy az állatokat és a növényeket ne bántsam. Nem vagyok én barbár. És különben is eszembe jutott, mennyire hiányozna a cicám.

Mire képzeletben bevégeztem a munkát, a kinti zajok is elültek.
És akkor pattant fel a szemem.
Azt hiszem, kezdett fogyni a levegőm, azért ébredtem fel olyan hirtelen. Óvatosan kidugtam az orrom a biztonságos kis burkomból.

Sötét volt.
Természetellenesen sötét.

Én  K I B A S Z O T T U L  F É L E K  a sötétben. Csak az arcomat engedtem ki a takaró védelme alól, úgy kezdtem el szólongatni az anyukámat. Az apukámat. Az öcsémet. De senki sem válaszolt. Kétségbeesetten kezdtem bőgni, próbáltam kitapogatni valamit magam körül, de a takarómon kívül semmi mást nem éreztem. Még az ágyat sem.

Nem számoltam, mennyi idő telt el, de lassan világosodni kezdett. Természetellenesen világosodni.
Már ki tudtam venni a környezetem vonalkáit: egy pad, néhány kavics, kuka. Mint egy park. Megfogtam a takaróm csücskét és elindultam a homályba, ami fokozatosan vakító fénybe kúszott át.

Már láttam  M I N D E N T.

Nem rendelkezem a megfelelő szavakkal, hogy leírjam, ami akkor körülvett. Arra, amerről jöttem: pusztaság. Amerre tartottam: hatalmas épületek. Fényesség. Zaj.

Elveszettnek éreztem magam.
Magányosnak éreztem magam.
Szükségem volt valakire.
Szükségem volt rád. Rátok. Mindnyájatokra.

Tudtam, hogy nevetségesen néztem ki, ahogy könnymaszatos arccal egy takarót vonszoltam magam után, de ez volt az utolsó dolog, amivel törődtem. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam mikor vagyok. Nem tudtam,  K I  vagyok.

Még javában próbáltam felfogni, hogy mi történhetett, amikor egy nő lépett mellém. Furcsa volt a ruhája. Furcsa volt az arca. Furcsa volt a beszéde, ahogy megfogta a kezem és vezetni kezdett egy olyan hatalmas és csillogó ház felé. Én egy szót se szóltam. Ő kivette a kezemből a takarómat, összehajtva lerakta egy sarokba (ha lehet saroknak nevezni annak a fura lakásnak bármilyen részét), engem pedig levetkőztetett és megfürdetett (vagy mindenesetre megtisztogatott a fura szerkentyűivel).

Lassan elkezdtem beszélni. Megtanultam a szavakat, amiket használtak. Aztán elkezdtem emberek közé járni. Csoportokkal "lógtam". Voltak, akik közelebb kerültek hozzám. Őket nagyon szerettem.

Azt hittem, hogy nagyon szerettem.

Egy idő után fárasztani kezdett az egész. A körülöttem lévők büszkék voltak rám. "Beilleszkedett" - mondták. Engem pedig nem érdekelt. Untatni kezdett. Fárasztani kezdett. Undorodtam a körülöttem lévőktől. Idegesítettek.

Az egészet  U T Á L T A M.

Egy nap a hozzám legközelebb álló lénnyel ücsörögtem nem messze attól a helytől, ahol először kidugtam az orrom a takaróm alól. Elmondtam neki, hogy mindenkit utálok. Közben arra gondoltam, hogy itt ül velem az, aki ennyire közel áll hozzám, akit régen annyira szerettem. Most pedig arra gondolok, hogy legszívesebben összeverném. Csak úgy, mert untat és fáraszt. Felálltam és otthagytam őt.

"Haza" ballagtam, egy tároló mélyéről előhalásztam a régi takarót. Kivonszoltam a régi pad mellé. A régi érzéssel. És újra alá bújtam, várva, hogy tényleg vége legyen mindennek. Hogy majd egy még magányosabb, új korba ébredjek. Én, az önjelölt Rip Van Winkle.


2012. március 5., hétfő

Nélkül

Halj meg,
Vagy haljak meg én,
De nem tűröm el,
Hogy nélkülem élj!

2012. február 23., csütörtök

Már beléd fészkeltem

Milyen rég is volt már, hogy letiltottál facebook-on, ezzel drámaian kizárva engem az életedből. Kitöröltél. Haha, ezt a drámát. De azt hiszed, nem tudom, hogy még mindig fel-feljársz ide, olvasgatsz unalmadban, talán még face-en is rám-rám keresel néha, titokban leskelődsz? Rab vagyok az üvegfal mögött, sőt, nem is rab, őrült, te meg csak nevetsz rajtam a titkos szobában.

Vagy nem.

De tudod, magányos éjjeleken néha én is kutakodok ám utánad, elolvasok ezt-azt, még azt is látom, hogy épp milyen videó tetszett neked (ez van, ha valakit követek youtube-on).
Mondhatnám, hogy ezeken a magányos éjjeleken a te libabőreid emlékére elégítem ki magam, de hazudnék. Nem is értem, miért jutsz mostanában eszembe, felvillanva, mégis tompán. Érzelmek nélkül. Tűnődve.
"Nahát, milyen furcsa, hogy volt ilyen is."

Talán már ki is szaladtál hányni.

Vagy nem.

Lehet, hogy hidegen ülsz a monitor előtt, mert épp olyan kedved van, hogy nem érzel semmit. Vagy elkezdett marni a düh, mert nincs igazam, mert mindent rosszul gondolok, mert kikéred magadnak. 
Vagy nem is olvasod.
De én még akkor is ott vagyok, és ezt te is tudod, talán utálod is. Ott vagyok a könyvekben, amiket olvasol, az édességben, amit majszolsz, a csókokban, amiket a nyakadra adnak, a csendes mosolyokban.

Látod, bármit is teszel, nem tudsz kivetni magadból, mindig benned leszek kitörölhetetlen árnyékként. Parazita vagyok, növekszem a bensődben. Így valahol mindig jelen leszek a világban.

2012. február 22., szerda

Lány, fiú

Az egyik lány volt, a másik fiú. És a kettő valahogy mégis ugyanaz lett bennem. Általam lettek ők ketten egyek.

Az egyiket elvesztettem, a másikat el fogom. Mindkettő mellett ugyanaz az érzés... talán vágy. "Csak érjen össze a könyökünk, mit bánom én, csak hagy földeljem le ezt a mellettük zizegő feszültséget." Legszívesebben folyton öleltem volna mindkettőt, de valami mindig visszatartott. Valami félénk kis bigyó.

Mindkettőt szerettem, vagy szeretem, valami furcsa, beteg, kicsavart módon. De ezek előbb-utóbb majd a fiú mellett is elszaladnak szépen, megunom, elmenekülök, ahogy ugyanez megtörtént már a lánnyal is. Az én szívemben úgyis csak egy hely van, azt pedig nem nekik tartom fenn. Már rég beköltözött más.

A kapcsolatok fárasztanak.

2012. február 21., kedd

Se istenem, se...

Se istenem, se...

Fűrészport köpve nevetek...
Látjátok?
Veletek el nem mehetek,
Ti régi, elkopott emlékek.
Már más lettem,
Boldogság ambróziáját ettem,
S hiába néz rám ugyanaz a régi isten,
Maradásom mellette nincsen.
Nyikorog a lelkiismeret.

Áldásom legyen rajtatok.
Vártatok,
Bájos, dicsfényű angyalok,
Sziruposan édes barátok?
Nem kelletek,
Istenemmel együtt el veletek!
Szemét alatt heverjen a régi gyémánt,
Szívemet övezze hideg acélpánt.
Nyikorog a lelkiismeret...

2012. február 19., vasárnap

Majd,majd, majd...

Valaki tanítsa már meg nekem, hogy hogy kell a jelenben élni. Mert én mindig úgy érzem, hogy a jelenben valami össze van kuszálódva, hogy valamit rendezni kéne és ha majd minden beáll egy szép, kellemes kerékvágásba, akkor majd minden kurvajó lesz. Csak az a kár, hogy ez nem igaz...

"Majd ha leérettségiztem..." - és hasonlók. Egy csomó ilyenen túl vagyok már és semmi sem változott. Csak még több kis "majd, majd, majd" született. Szemét dögök. És most is ott a sok "majd", egyik következik a másikból, fogják egymás kezét, mint egy óvodáscsoport. 

Már komolyan érik egy fenékberúgás, vagy valami, hogy egyik lábamat végre a másik után tudjam rakni és elinduljak valamerre. Bár pofonból koszorú nem lett még soha...

2012. február 13., hétfő

Világvége és újabb mókák

 Az egész addig tartott, amíg egy pillanatra lehunytam a szemem. A busz megállt és a fülhallgatóban doromboló zenén keresztül is zavarni kezdett a hirtelen csend. Felpattant a szemhéjam. Ahogy tekintetem végigjárt az üres ülések között, zavartan kattogtak agyamban a zsibbadt gondolatok.
    Hogy most akkor mi is van.
    És hova lett mindenki.
    Meg úgy mégis...
 Szerencsétlenkedve összeszedtem magam - kabát, sapka, sál -, és a vezetőfülkéhez mentem. Sofőrbácsi sehol. Fogalmam sem volt, hogy jutok le a buszról. Gondoltam, ha nem sikerül erővel szétfeszíteni az egyik ajtót, legfeljebb betöröm a vészkijárat üvegét, de végül nem volt rá szükség: a csuklós szerkezet egyetlen érintésemre kinyílt.
    És kint voltam.
    És az volt a  s e m m i.
 Először nem értettem, mi olyan furcsa. De aztán észrevettem, hogy nincsen szél. Nincsenek hangok. Még hőmérséklet sem volt. Az volt a tökéletesen üres világ.
    És akkor kezdtem először emlékezni.
    Furcsa, hogy az első emlék, ami beugrott, a
    g i l i s z t á k
    megtervezése volt.
 Láttam magamat, mint A Kezdet, ahogy ezt a sár- és vízborította golyót igyekszem megtölteni élettel. Giliszták... okos ötlet volt tőlem. Persze az emberek többre tartották a Grand Canyont vagy a Sarki fényt, pedig mindkettő inkább volt melléktermék, mint jól megtervezett projekt.
 Lehajoltam és megérintettem a földet. Így vettem örök búcsút. Évmilliárdokkal ezelőtt teremtettem a saját szórakozásomra, és évmilliókkal ezelőtt hagytam magára, hogy én is csatlakozzam ebbe a folytonos, őrült körforgásba. A rengeteg megélt élet közben el is felejtkeztem arról, ki vagyok valójában. Hogyan is emlékezhettem volna ennek a mókás kis játéknak a lejárati dátumára?
    Pedig. Ma. Volt. A. Napja.
 Így hát Lucifer, legkedvesebb szolgám, máris visszatértem hozzád. Belevághatunk egy újabb kalandba?


Még lehetne cifrázni, húzni-vonni, de egyelőre ez ennyi. Az ötletadásban nagy szerepe volt Neil Gaiman-nek, a tipográfiában pedig Don Winslow-nak.

2012. február 5., vasárnap

Szeretlek

Elmondtam már ezerszer, ezért most inkább leírom: szeretlek. Bár tudom, hogy leírva is milliószor láttad ezt a szót, mégis be kell pötyögnöm újra. Szeretlek. Nem, nem a közelgő "Valentin nap" faszság miatt, hanem mert várom, hogy elalvás előtt újra átölelj és elmotyogd, hogy "nagyon szeretlek", én pedig visszamotyoghassam két szuszogás között, hogy "én is nagyon szeretlek téged". Mert így van. Szeretlek. Annyira, hogy a kedvedért még a majdan születő fiamnak is képes lennék a "Nárcisszusz" nevet adni... vagy a "Nárciszt", még akkor is, ha az lány név... Annyira, hogy nem hívlak fel minden percben amikor nem vagy velem, pedig legszívesebben ezt tenném, még ha zavarnálak is. Annyira, hogy nem is kívánok jobb közös programot, mint hogy nagyon átölelj az ágyban, ahogy szoros csöndben fekszünk egymás mellett. Annyira, hogy érted bármikor megcsinálok egy lehetetlennek tűnő Angry Birds pályát, és órákig képes lennék neked követ bányászni Minecraftban. Annyira, hogy még 50 éven belül elolvasom Asimov Alapítványát... minden részét, szép sorban! Szóval érted már? Valami ilyesmit érzek, csak ez még mindig nem elég. Ennél sokkal többről van szó, amit megint csak így tudnék egyszerűbben elmondani: Szeretlek!

És ahogy cicamancsommal ütögetem a billentyűket, csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó lenne ha közben most is simogatnád a hátam (természetesen nem visszafelé, azt a cicák nem szeretik)...

De tudod mit? Én még úgy is szeretnélek!

2012. február 4., szombat

Árva

...és most az apukámnak nincs se anyukája, se apukája...

...

..

.

2012. január 19., csütörtök

Dide és más drogok

Előre jelzem, hogy ennek a bejegyzésnek semmi értelme.

Kosztolányiról írom a szakdolgozatomat. Miért? Mert szeretem, imádom, magamra találok benne... Vagyis szerettem, imádtam, és valaha magamra találtam benne. Aztán jött Ő és mindent magával vitt. Jó, persze ez hülyeség, hiszen nem Neki kellett alakítania a költőről megfogant képemet. Nem az Ő hibája, de számomra eggyé vált Kosztolányival, és most, hogy Ő nincs, Didét is távolabb érzem magamtól. Ezért kínlódok, ezért nem akarom csinálni, egyikre sem akarok gondolni. Pedig ez csak lebegő melodráma. Ő még csak nem is hiányzik (Dide igen, nagyon, mostanában egyre jobban)... Néha eszembe jut, hogy mindig milyen jó illatú volt a haja, vagy hogy milyen libabőrös lett egy nyakra cuppantott csóktól. De őszintén? Nem maradt belőle semmi, szinte nyomtalanul tűnt el, bele a semmibe. Nincsenek emlékek, amikre fájna visszaemlékezni, nincs lüktető űr vagy kétségbeesés. Akkor miért nem akarok gondolni Rá? Mert az lett a vége, amit Ő sosem akart: ha eszembe jut, csak ideges leszek, a nagyszabású szavai és üres fellengzése kezd a fülemben csengeni, az állandóan benne forró hazug-színű kettősség, amit talán egyszerűen csak nem tudott kezelni. Harag és düh fonódik bennem a neve köré, amit igazán megmagyarázni sem tudok, de megmérgezte vele Kosztolányit is.
Jaj, drága, drága Dide, gyere vissza hozzám, taníts élni, játszani, alkotni! Könyörgöm!

2012. január 10., kedd

Páraszívecskék

és ültem a kocsiban és sírtam és hallgattam ahogy mondod hogy "ez nem fog menni" meg "menj haza" és én csak néztem ki az ablakon amit teleleheltünk a könnyeinkkel és a párába elkezdtem szívecskéket rajzolni

és azóta minden jó már és ülök egyedül a kocsiban és várok és a leheletem újra kirajzolja a szíveket a párába és belül a nagyon is szilárd szívem összeugrik és félni kezdek és eszembe jut hogy mi van ha rosszul döntöttem vagy valamit elrontottam és hogy ez a "minden jó" tényleg jó-e vagy csak szeretném hogy jó legyen

és aztán beül a kocsiba ő is minden újra a helyére kerül és a motor beindul és a pára már el is tűnik

2012. január 7., szombat

Összetörni

Össze kell törni, bazmeg. Ha nem vagy a padlón, ha nincs honnan felkelned, akkor minden úgy marad, ahogy hagytad: ácsingózhatsz a váróban, amíg valaki újra a földre nem lök. Jól van, gyerünk, hol vagy már? Lökdöss, rúgj belém, legyek szánalmas(abb), és utána hátha lehetek valaki.