A héten olvastam Borisz Akunyin könyvét, a Temetői történeteket, ami amellett, hogy bemutat néhány híres temetkezési helyet (Highgate, Pere Lachaise, Green Wood, stb.) és pár érdekes bennük nyugvót, sokat elmélkedik a halálon, az elmúláson és úgy egyáltalán a múlt-jelen kapcsolatról, illetve a különböző kultúrák Halálhoz való viszonyáról.
Ennek hatására, ahogy zötykölődtem a buszon valami jelentéktelen aláfestőzenét zümmögtetve, elképzeltem a saját elméletemet az időről, a halálról, meg úgy egyébként. (Bár lehet, hogy létezik már ehhez hasonló eszmefuttatás, ha igen, sikítson valaki, ha nem, akkor jogvédelem alatt állnak a következő sorok! :))
Tehát képzeljük el, hogy az idő nem egy vonal, egy sík, hanem végtelen sok réteg egymáson, egymás mellett, keveredve és mégis elválasztva. Mondjuk úgy, hogy végtelen sok idődimenzió létezik egyszerre. Így pedig folyamatosan meghalunk és megszületünk, a lelkünk tehát nem vándorol, hanem megragad itt, most épp ebben a "dimenzióban", amiben a jelenbeli tudatunk időzik. Talán ezt a posztot is megírtam már milliószor, de lehet, hogy sokszor inkább kitöröltem. Nem azt mondom tehát, hogy mindig pontosan ugyanazt az életet éljük le - hiszek a szabad akaratban, és a többi - csak nyilván vannak hasonlóságok. Kell lennie hasonlóságoknak. Déjà vu? Persze, hiszen ez a jelenbeli tudat is átélt már hasonlót. Mi van? Mit beszélek? Vagyis írok? Nem tudom, de a fejemben szépen összeáll, úgyhogy javaslom, hogy ti is csak csukjátok el a szemeteket és próbáljátok elképzelni ezt az egészet. Mint egy körforgás, tudjátok, olyan oroszlánkirály-féle. És igen, tényleg éljünk szép életet, hiszen ha halálunk után ugyanazok leszünk, akik most vagyunk, akkor... Vagy várjunk, ha már eleve rosszak voltunk korábban, és szar volt az életünk, az determinál minket az összes síkon? Ajaj. Vagy nem? Ha sokáig járatom hasonlóakon az agyam, hirtelen minden kitágul, mintha be kellene fogadnom mindent, ami végtelen és befogadhatatlan, és megijedek. Csitt, csitt, ne pillants be az univerzumba, illetve ne pillants ki belőle, mert annak sosem lehet jó vége. Aludjunk inkább, jó, ne gondoljunk arra, hogy mi lesz abban az utolsó pillanatban, amikor egyszerűen megszűnik minden, és mi lesz azután...
Azóta rámutattak már ennek az elméletnek a gyengeségeire, de nekem valahogy mégis tetszik. Az én kis primitív agyamnak nem tűnnek fel benne olyan élesen a hibák. Viszont most nagyon megéheztem a gondolatokra, szereztem is néhány 50%-kal leértékelt Jungot, aztán jól esne egy kis Nietzsche, Sagan, Kierkegaard, stb. Belefáradtam az izgalmas, de üres szórakoztató irodalomba, bár a nagyon lassan, de annál biztosabban közeledő záróvizsga előtt valószínűleg inkább azok kényelmébe menekülök majd a gondolkodás helyett. Bár azt hiszem, köztes megoldásként Hesse-hez is közelebb kerülök majd (juj, csúnya kis Batus, attól, hogy végre ráakadtál A varázsló gyermekkorára vaterán - miután álmodban megkaptad -, nem kellett volna rögtön megvenned!).
Ennek hatására, ahogy zötykölődtem a buszon valami jelentéktelen aláfestőzenét zümmögtetve, elképzeltem a saját elméletemet az időről, a halálról, meg úgy egyébként. (Bár lehet, hogy létezik már ehhez hasonló eszmefuttatás, ha igen, sikítson valaki, ha nem, akkor jogvédelem alatt állnak a következő sorok! :))
Tehát képzeljük el, hogy az idő nem egy vonal, egy sík, hanem végtelen sok réteg egymáson, egymás mellett, keveredve és mégis elválasztva. Mondjuk úgy, hogy végtelen sok idődimenzió létezik egyszerre. Így pedig folyamatosan meghalunk és megszületünk, a lelkünk tehát nem vándorol, hanem megragad itt, most épp ebben a "dimenzióban", amiben a jelenbeli tudatunk időzik. Talán ezt a posztot is megírtam már milliószor, de lehet, hogy sokszor inkább kitöröltem. Nem azt mondom tehát, hogy mindig pontosan ugyanazt az életet éljük le - hiszek a szabad akaratban, és a többi - csak nyilván vannak hasonlóságok. Kell lennie hasonlóságoknak. Déjà vu? Persze, hiszen ez a jelenbeli tudat is átélt már hasonlót. Mi van? Mit beszélek? Vagyis írok? Nem tudom, de a fejemben szépen összeáll, úgyhogy javaslom, hogy ti is csak csukjátok el a szemeteket és próbáljátok elképzelni ezt az egészet. Mint egy körforgás, tudjátok, olyan oroszlánkirály-féle. És igen, tényleg éljünk szép életet, hiszen ha halálunk után ugyanazok leszünk, akik most vagyunk, akkor... Vagy várjunk, ha már eleve rosszak voltunk korábban, és szar volt az életünk, az determinál minket az összes síkon? Ajaj. Vagy nem? Ha sokáig járatom hasonlóakon az agyam, hirtelen minden kitágul, mintha be kellene fogadnom mindent, ami végtelen és befogadhatatlan, és megijedek. Csitt, csitt, ne pillants be az univerzumba, illetve ne pillants ki belőle, mert annak sosem lehet jó vége. Aludjunk inkább, jó, ne gondoljunk arra, hogy mi lesz abban az utolsó pillanatban, amikor egyszerűen megszűnik minden, és mi lesz azután...
Azóta rámutattak már ennek az elméletnek a gyengeségeire, de nekem valahogy mégis tetszik. Az én kis primitív agyamnak nem tűnnek fel benne olyan élesen a hibák. Viszont most nagyon megéheztem a gondolatokra, szereztem is néhány 50%-kal leértékelt Jungot, aztán jól esne egy kis Nietzsche, Sagan, Kierkegaard, stb. Belefáradtam az izgalmas, de üres szórakoztató irodalomba, bár a nagyon lassan, de annál biztosabban közeledő záróvizsga előtt valószínűleg inkább azok kényelmébe menekülök majd a gondolkodás helyett. Bár azt hiszem, köztes megoldásként Hesse-hez is közelebb kerülök majd (juj, csúnya kis Batus, attól, hogy végre ráakadtál A varázsló gyermekkorára vaterán - miután álmodban megkaptad -, nem kellett volna rögtön megvenned!).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése