Az élet fája

Ez az ajánlóm végül nem jelent meg nyomtatásban, gondoltam ez se maradjon (szegényke) parlagon, ha máshol nem is, itt közzéteszem. Filmajánló következik, hölgyeim és uraim:

Az élet fája

Veszteség, fájdalom, szeretet. Ezekkel a szavakkal jellemezhetnénk Terrence Malick új filmjét, Az élet fáját. Olyan műről beszélünk, ami valószínűleg mindenkinek mást fog jelenteni, de annyi bizonyos, hogy az érzékenyen figyelő nézőben elindít majd valamit. Hiszen mindannyian feltettük már magunkban a kérdést: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

„Mikor a földet alkottam, hol voltál? Mondd csak meg, ha egyszer oly nagy a bölcsességed! Ki határozta meg méretét? Hisz tudod! És ki feszített ki rá mérőzsinórt? Mibe eresztették sarokpilléreit, és a szegletkövét ki illesztette be, amikor ujjongtak a hajnalcsillagok, s amikor lelkendeztek az Isten fiai?” (Jób 38:4-7)

Ezzel a bibliai idézettel kezdi legújabb filmjét, a 2011-es Cannes-i filmfesztiválon bemutatott Az élet fáját Terrence Malick. A díjnyertes filmalkotás nem véletlenül egy Jób könyvéből kiemelt részlettel indít, a történet középpontjában ugyanis a veszteség, a fájdalom, az igazságtalanul elszenvedett büntetés áll, egészen pontosan egy gyermek, Mr. és Mrs. O’Brian fiának halála. A montázsszerű felépítés az anya gyermekkori gondolataival nyit, természetről, hitről, Istenről. Egy időbeli ugrás után ezeket az idilli képeket sötétebbek váltják fel, ahol a szülők fiuk halálhíréről értesülnek, majd következik a gyász, a szenvedés, és a „miért?” kezdetű kérdések. Ezt a néhány percet vehetnénk a film első fejezetének, mivel a következő jelenetben egy férfi tűnik fel (Sean Penn), aki próbálja újra megtalálni Őt, az Atyát, akitől oly rég eltávolodott. A két szál ennek a „második fejezetnek” a végén fonódik össze, amikor megtudjuk, hogy a férfi gyerekkorában elvesztette az öccsét, és a korábbi jelenetekben látott édesanyjának emlékéhez szólva kérdezi, hogyan lehet feldolgozni a veszteséget.

A két konkretizált részt egy elvont jelenetsorozat szakítja meg, melyben egy magával ragadó Requiem alatt végigkövetjük az univerzum kialakulását, a Föld megszületését és az élet létrejöttét, mindezt dokumentumfilmbe illő, gyönyörű képekkel. Amikor a közjáték végére érünk, melyben a kezdetektől láttuk a Föld gyökereit, O’Brianék története is az elejére ugrik vissza és nagyszerűen komponált képek sorozatával mutatja be a házaspár kezdeti békés éveit, a gyermekek születését és fejlődését. Ezt vehetjük a film leghosszabb, lineárisan haladó szálának, melyben mélyebben kibontakoznak a családtagok közti viszonyok, illetve azok megromlása: a katonai fegyelmet tartó, hideg édesapa (Brad Pitt) és a szeretetteljes, naivan kedves édesanya (Jessica Chastain) ellentéte, a gyerek-szülő kapcsolat fokozatos változása, és az idő elidegenítő ereje. Az ’50-es évekbeli texasi kisvárosban játszódó jelenetek békés hangulata mindvégig érezhető, még a legdrámaibb jelenetekre is egyfajta tompított feszültség jellemző. Vizuálisan a fénnyel, árnyékokkal és színekkel való játék a meghatározó, ami szinte elragadja a nézők figyelmét a minimalisztikus párbeszédekről, az Alexandre Desplat által szerzett könnyed zongoradallamok pedig szinte beleringatják a nézőt a film művészi képeibe. A zárójelenet a történet legnyugalmasabb pontja, ahol egy végtelen tengerparton találkozik a múlt és a jövő. Az időt átívelő találkozások pillanatai ezek, ahol mindenki megnyugvásra lel és elfogadja sorsát.

Az élet fája talán nem is mondható filmnek, egyetlen filmnek legalábbis nem, sokkal inkább lazán kapcsolódó jelenetek folyamatának, képek tökéletesen összevágott montázsának, melyben cselekvések szövevénye helyett az érzelmek finom rezdüléseihez kerül közel a közönség. Ezért fontos, hogy aki belekezd ebbe a két órán át tartó utazásba, ne keresse az akciót, az izgalmat, sokkal inkább tárja ki a szívét és elméjét, felkészülve arra, hogy alámerüljön saját lelkébe, s hagyva, hogy átmossák a képek által generált érzések.

Iszony

- Mindenkit utálok.

Közönyösen jelentettem ezt ki neked, miközben lepöccintettem egy darab hamut a kezemben tartott cigarettáról. Láttam, hogy nem tudod mire vélni ezt a hirtelen gyűlölködést, ezért folytattam:

- Az emberek hülyék. Az emberek önzők. Szánalmasak. Idegesítenek. Semmi szükségem rájuk, a nyaggatásukra meg a jópofizásukra. Azt hiszem, egyszer majd kiirtom az egész emberiséget.

Te csak vállat vontál. Ekkor már rég hozzászoktál, hogy őrült vagyok.

Akkoriban volt úgy, hogy már reggeli előtt hat lehetetlen dolgot elhittem.

Megittuk a kávét, elszívtuk a cigit, én pedig szó nélkül otthagytalak. Persze nem mondtam ki, de téged is gyűlöltelek, mint mindenki mást. Talán magadtól is rájöttél.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttuk egymást.

Miután hazaértem még épp csak sötétedett, mégis bebújtam a takaróm alá.

Elaludtam.

Hosszú és nyomasztó álom vette kezdetét, amiben a barátaim és ismerőseim sorra a takaró elé járultak: bekopogtak rajta, de én senkit sem engedtem be. Mindenkit elküldtem a picsába. Aztán kívülről tompa robbanásokat és könyörgő sikoltásokat hallottam. De én maradtam a takaróm biztonságos rejtekében. Arra gondoltam, hogy valószínűleg éppen most idézem elő a világ pusztulását. Tudtam, hogy így kell lennie, és hogy valóban meg is történik, hiszen a valóság nem külső dolog: az emberi agyban létezik, és sehol másutt. Láttam magamat, ahogy körberepülöm a Földet és puszta kézzel dobálom a pusztulást. Mindezt persze úgy, hogy az állatokat és a növényeket ne bántsam. Nem vagyok én barbár. És különben is eszembe jutott, mennyire hiányozna a cicám.

Mire képzeletben bevégeztem a munkát, a kinti zajok is elültek.

És akkor pattant fel a szemem.

Azt hiszem, kezdett fogyni a levegőm, azért ébredtem fel olyan hirtelen. Óvatosan kidugtam az orrom a biztonságos kis burkomból.

Sötét volt.
Természetellenesen sötét.

Én  K I B A S Z O T T U L  F É L E K  a sötétben. Csak az arcomat engedtem ki a takaró védelme alól, úgy kezdtem el szólongatni az anyukámat. Az apukámat. Az öcsémet. De senki sem válaszolt. Kétségbeesetten kezdtem bőgni, próbáltam kitapogatni valamit magam körül, de a takarómon kívül semmi mást nem éreztem. Még az ágyat sem.

Nem számoltam, mennyi idő telt el, de lassan világosodni kezdett. Természetellenesen világosodni.
Már ki tudtam venni a környezetem vonalkáit: egy pad, néhány kavics, kuka. Mint egy park. Megfogtam a takaróm csücskét és elindultam a homályba, ami fokozatosan vakító fénybe kúszott át.

Már láttam  M I N D E N T.

Nem rendelkezem a megfelelő szavakkal, hogy leírjam, ami akkor körülvett. Arra, amerről jöttem: pusztaság. Amerre tartottam: hatalmas épületek. Fényesség. Zaj.

Elveszettnek éreztem magam.
Magányosnak éreztem magam.
Szükségem volt valakire.
Szükségem volt rád. Rátok. Mindnyájatokra.

Tudtam, hogy nevetségesen néztem ki, ahogy könnymaszatos arccal egy takarót vonszoltam magam után, de ez volt az utolsó dolog, amivel törődtem. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam mikor vagyok. Nem tudtam,  K I  vagyok.

Még javában próbáltam felfogni, hogy mi történhetett, amikor egy nő lépett mellém. Furcsa volt a ruhája. Furcsa volt az arca. Furcsa volt a beszéde, ahogy megfogta a kezem és vezetni kezdett egy olyan hatalmas és csillogó ház felé. Én egy szót se szóltam. Ő kivette a kezemből a takarómat, összehajtva lerakta egy sarokba (ha lehet saroknak nevezni annak a fura lakásnak bármilyen részét), engem pedig levetkőztetett és megfürdetett (vagy mindenesetre megtisztogatott a fura szerkentyűivel).

Lassan elkezdtem beszélni. Megtanultam a szavakat, amiket használtak. Aztán elkezdtem emberek közé járni. Csoportokkal "lógtam". Voltak, akik közelebb kerültek hozzám. Őket nagyon szerettem.

Azt hittem, hogy nagyon szerettem.

Egy idő után fárasztani kezdett az egész. A körülöttem lévők büszkék voltak rám. "Beilleszkedett" - mondták. Engem pedig nem érdekelt. Untatni kezdett. Fárasztani kezdett. Undorodtam a körülöttem lévőktől. Idegesítettek.

Az egészet  U T Á L T A M.

Egy nap a hozzám legközelebb álló lénnyel ücsörögtem nem messze attól a helytől, ahol először kidugtam az orrom a takaróm alól. Elmondtam neki, hogy mindenkit utálok. Közben arra gondoltam, hogy itt ül velem az, aki ennyire közel áll hozzám, akit régen annyira szerettem. Most pedig arra gondolok, hogy legszívesebben összeverném. Csak úgy, mert untat és fáraszt. Felálltam és otthagytam őt.

"Haza" ballagtam, egy tároló mélyéről előhalásztam a régi takarót. Kivonszoltam a régi pad mellé. A régi érzéssel. És újra alá bújtam, várva, hogy tényleg vége legyen mindennek. Hogy majd egy még magányosabb, új korba ébredjek. Én, az önjelölt Rip Van Winkle.

Medvékről és használt holmikról

Egyszer amikor anyukám hazajött a turiból, hozott nekem egy játékmackót. Nem volt valami szép, lestrapált bundáját koszpecsétek tarkították, molyrágta fülecskéje csálén állt, és egy-két lyukat is felfedeztem a varrás mentén. De olyan szeretni valóan bús feje volt - pont mint az igazi Micimackónak -, hogy rögtön beleszerettem. Még azt sem hagytam, hogy az anyukám mosógépbe rakja: én fürdettem meg a csapban, jól beszappanozva a bundáját. Szegény napokig száradt, én pedig alig bírtam magammal és türelmetlenül vártam az estét, amikor betakargathatom magam mellett az ágyban. Amikor már nem csöpögött belőle a víz, elcsentem anyu varrókészletét és nekiálltam rendbe szedni a feslő varrást. Nem törődtem vele, hányszor szúrta meg ujjamat a tű, nem számított, hogy bibis lett vagy vérzett. Nagylány voltam, aki törődik a macijával. Amikor mindennel elkészültem, alaposan megszemléltem a medvémet. A bundája tiszta lett, a vatta már nem lógott ki a hasán, de mégis látszott, hogy a sok vesződség ellenére sem lesz tökéletes: a cérnaszájat szinte teljesen elnyűtte az idő, és tudtam, hogy rám már soha nem fog úgy mosolyogni, mint az előző kislányra. Ráadásul akárhányszor fürdettem meg, belülről valami furcsa szagot árasztott, talán a régi gazdája öntött rá valamit, aminek az aromája teljesen beleivódott a vattatöltet szálaiba. De én még ezt a dohos rothadásszagot is megszerettem, mert az én macimhoz tartozott, amivel annyit vesződtem, amit annyit gondoztam. A szüleim sokáig csóválták a fejüket, új játékokat ígérgetve kértek, hogy inkább dobjam ki, mert ez a játék egyszerűen "elromlott". Én persze nem hallgattam rájuk, a maci még mindig az ágyam mellett őriz engem éjjelenként. Soha nem hagyom el. Mert ő az én medvém.

Kertész leszek

Kertész leszek

Az igazság, Édes, az,
Hogy ha szívünkben sok a gaz,
Kertészkalapot csapok fejembe,
S a kutyatejet kesztyűmmel fejem le.
A szántást rád hagyom.
Az férfimunka.

Mégis fáért sír a víz

Kiszipolyozott. Jött, szeretett, megölt. Egykor sebes és dübörgő voltam, ember és állat rettegett tőlem. Ámokfutásomban kislányokat ragadtam el, városokat döntöttem romba. Igen, gyilkoltam is. És íme, én lettem az áldozat.

Tavasszal kezdődött, a kedvenc évszakommal. Az őszi esőzéseket leszámítva az olvadó hótól kaptam a legnagyobb erőt. Igazi csődörnek éreztem magam, azt hittem, megállíthatatlan vagyok. De akkor…

Valami hirtelen belém szúrt. Nem volt fájdalmas, csak egy enyhe kis csípés, de végigbizsergetett. Az érzet forrását keresve rohantam végig kiszélesedett medremben. Megdöbbenten láttam, hogy egy fa lógatta belém szégyenlős gyökerét. Elpirult, amikor észrevette, hogy figyelem.

- Elnézést, de nagyon szomjas voltam. Remélem, nem bánja…

Nem bántam. Egész tavasszal csendesen figyeltem, ahogy szemérmesen kortyolgat. Már nyár volt, amikor először elkezdtünk igazán beszélgetni. Lenyűgözött a vidámsága, remegő hullámzással hallgattam nevetésének susogását. Annyira megszerettem, hogy észre sem vettem az egyre növekvő kortyokat. Pedig a száraz évszak engem is megkínzott. Egyre kevesebb lettem, ő pedig egyre több. Teljesen átadtam magam neki.

Eljött az ősz, de medrem olyannyira kiszáradt, hogy hiába hullatta értem könnyeit az ég, nem voltam képes újra talpra állni. Ő pedig, akit mindaddig tápláltam, óriássá lett, hogy halálom után is gyönyörködjem benne.

http://www.youtube.com/watch?v=NZkADaRW-Hk

Az igazi

Az igazi

A monoton zúgás volt az első fülembe kúszó hang, amikor magamhoz tértem. Ki akartam nyitni a szemem, de a héjak ránőttek, nem teljesítették a kívánságom. Emelni próbáltam a karom, hogy kézfejemmel ledörzsöljem arcomról az ólmot, de nem mozdult. Pánikba estem. Éreztem, ahogy hevesedik a szívem, és egyre gyorsabban áramlik levegő a tüdőmbe. Préseltem mellkasomból a hangokat, de elakadtak valahol a gégémben. Hiába próbáltam, képtelen voltam segítségért kiáltani. Percek, sőt, talán órák teltek el ebben a tehetetlen kínlódásban. Aztán lehiggadtam. Igyekeztem összeszedni magam, rendszereztem a gondolataimat: „Nem mozdulok, tehát megbénultam. Gépek zizegnek és pittyegnek mindkét oldalamon, tehát kórházban kell lennem. Igen, már a szagokat is kezdem érezni, megcsípett a klór bűze.”

Mire sikerült mindezt tisztázni magamban, egy torok köszörülésének ismerős hangja törte meg a gondolataimat. Rögtön tudtam, hogy Ő az. Végül is természetes, hogy ha kórházban vagyok, a szerelmem mellettem legyen. Koncentráltam, hátha sikerül az illatát is elkapnom. De túl messze volt, valahol a bal oldalamon ülhetett. Hallottam, ahogy lapoz egy könyvben, és magamban mosolyra pöndörítettem a számat: „Ha olvas, már egészen biztos, hogy csak Ő lehet, senki más.” Elképzeltem, ahogy a papírba temeti az arcát. Néha talán fel is tekintett, hogy vessen egy pillantást rám. „Szegény, biztos várja már, hogy megmozduljak. De érzem, hogy bármelyik pillanatban újra engedelmeskedni kezdhetnek a tagjaim.” Jelezni akartam neki, mennyire örülök, hogy velem van. De nem sikerült. Elhatároztam, hogy az idegszaggató tétlenség ellenére is türelmesen várok majd. Egyelőre minden, tőle származó apró zajra. Aztán később minden másra. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el így, mire végre történt valami: nyílt az ajtó, valaki besétált. Köszönt. És tudtam, hogy ő az. A könyvbe bújt fiú nyugodtan köszönt vissza az imént érkezett lánynak.

- Ma sem?

Csend. A fiú talán megcsóválta a fejét.

- Jól vagy?

- Igen. Jó is, hogy jöttél, nekem lassan mennem kéne, és nem szívesen hagyom itt egyedül, te is tudod. Tudnál maradni?

- Persze.

Hallottam, ahogy a fiú összepakolt és elkapkodta sietős lépteit. A lány téblábolt egy darabig, majd közelebb surrogott. Egyre hangosabban hallottam a lélegzését, míg a végén már én magam voltam az orrából kiszökő szuszogás. Nyilván átölelt, de nem éreztem semmit, csak a fülembe bújó hangot. Amikor a lélegzés távolodni kezdett, és megállapodott azon a helyen, ahol korábban a szerelmem molyolt, megpróbáltam újra összesöpörni a stégurult gondolatgyöngyöket. Egyelőre félreraktam magamban a lányt, minden vele kapcsolatos érzést, minden vele kapcsolatos emléket és gondolatot. „Ő ráér. Most másra kell koncentrálnom.” Megpróbáltam megkeresni az utolsó emlékem. „A fiú benne volt, ez biztos. Meg a piros kocsi is. Meg az autópálya. Igen, utaztunk. Ketten. Hogy haza-e, vagy hozzá, azt nem tudom, és lényegtelen is. Persze, már emlékszem. Az anyósülésen már egy ideje nem működik a biztonsági öv. De ez csöppet sem érdekelt, én a szerelmem mellett akartam ülni, aki vezetett.” Ennyi elég volt egyszerre, nem akartam mindezt tovább görgetni az agyamban. „Végül is élek. Majd rendbe jövök. Nincs semmi baj. Már magamnál vagyok, ezután minden csak javulhat.” Sok időt tölthettem a saját gondolataimban futkározva, mert egy unott, hivatalos hang állított meg:

- Zárjuk az osztályt, kérem, távozzon!

Hallgattam a lány motozását, és felém közeledő lépteit. Újra hallottam fölém hajló lélegzését. Talán megpuszilta az arcom. Vagy talán nem is az arcom… Miután elment, minden újra csendesen búgott körülöttem, én pedig nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal. A lányt újra félreraktam, ráér. Dúdolni kezdtem magamban egy buta kis éneket, és szép lassan elaludtam.

A következő hétre már megtanultam az események ritmusát, szinte pontosan tudtam követni a napszakokat. Minden nap ugyanúgy telt. Jött a fiú, váltotta a lány. A fiú néha hamarabb itt hagyott, a lány azonban mindig pontos volt. Őt félreraktam, és vártam a javulást.

Persze a harmadik héten sem változott semmi, ugyanolyan szobor maradtam, mint addig, a fiú pedig egyre többször késett, és egyre kevesebb ideig maradt. A lány már szinte idegesítően mellettem maradt. Minden nap zárásig.

A negyedik héten szemrehányást is tett a fiúnak, amikor megtudta, hogy vannak napok, amikor be se néz hozzám. Épp sikerült összefutniuk az egyik nap délutánján, amikor a lány jött, a fiú távozott:

- Sietsz?

- Igen, dolgom lenne.

- Egész héten nem láttalak. Bent voltál egyáltalán?

- Dehogynem! Hétfő reggel is benéztem, meg csütörtök délelőtt is beszaladtam hozzá. Pedig akkor is lett volna más dolgom.

- Értem.

A lány szerencsére megtartotta magának a véleményét, ezért nekem is volt elég erőm, hogy belül megvédjem a fiút. „Milyen édes! Szakít rám időt, pedig biztos sok minden mást is csinálnia kell.” A lányra továbbra sem gondoltam, mindig ott volt mellettem, tudomásul vettem, de a többi ráért. „Lesz még időm átgondolni a vele kapcsolatos dolgokat.” Minden nap megölelt, amikor megérkezett, és megpuszilt, mielőtt elment. Nagyon kedves volt tőle.

Az ötödik héten hiába vártam olyan nagyon a szerelmemet, nem jött. Pedig szívesen hallgattam volna a kezei közt surrogó lapokat. Vagy a torokköszörülést. Vagy egy tüsszentést. Nekem ennyi is elég lett volna, ahogy addig is elég volt. Ő soha nem hajolt a közelembe, de igaza is volt. „Minek érjen hozzám, ha úgysem érzem?” Próbáltam nem bánkódni a hiányon, gondoltam, messze lakhat a kórháztól, ráadásul iskolába is jár, és a családjának is biztos sokszor kell segítenie, sőt, talán dolgozik is. „Ennyi dolog mellett mégis milyen sokszor szánt rám időt!” A lány persze nem maradt így el, rutinszerűen érkezett délután, és az éjjeli zárásig nem is hagyott soha magamra. „Olyan kedves, de ráér még, hogy vele kapcsolatban szedjem össze a gondolataimat.”

A hatodik héten, amikor újra meglátogatott a szerelmem, még magamban sem hánytam a szemére az elmulasztott hetet. Arra gondoltam, hogy talán beteg volt, de végre velem van újra, hallhatom a hangos szusszanásait, miután – gondolom – lépcsőt mászott. „Megint szakított rám időt. Olyan rendes.” Aznap hamarabb jött a lány, szinte minden mozdulatát hallottam. Éreztem, hogy bármelyik pillanatban elpattanhat benne valami. A fiú csodálkozott:

- Hogyhogy ilyen korán jöttél?

- Nézd, most már kénytelen vagyok kimondani kereken: egy szemét fasz vagy.

- Mégis miért?!

- Te is tudod. Fogadjunk, hogy múlthéten is mindig találtál jobb programot.

- Komolyan nem értem, mi bajod. Amikor tehetem, bejövök. De nekem más dolgom is van. Ő pedig úgysem tudja, hogy itt vagyok-e. Két hónapig minden nap bejöttem, sírtam, vártam, de semmi értelme. Csak tehetetlenebbnek érzem tőle magam.

- Ezért inkább „jobb dolog” címen otthon ülsz egyedül?

- Ezért inkább lefoglalom az agyam.

„Buta lány, nem is ismered! Én ismerem, és nem is számítottam tőle másra. Ő ilyen, és így szeretem. Igaza is van, tegyen úgy, ahogy neki jó. Nem akarom, hogy miattam legyen akár egy kicsivel is rosszabb az élete. Különben is, egyszer majd felkelek, már nem tarthat soká, és akkor minden újra olyan lesz, mint addig, és Ő nagyon fog szeretni.” A lány elviharzott, de este újra velem maradt. Kedves volt tőle. „Holnap talán végiggondolom majd ezt az egészet.”

Ezután két hét is eltelt úgy, hogy a szerelmem nem jött. Én lelkesen gyártottam neki a mentségeket, és mindet jóvá is hagytam. „Biztosan jó oka van annak, hogy miért nem jön.” Már mondanom sem kell, hogy a lány továbbra is változatlanul jött és ment. Mi több, egyik este mesélni kezd nekem. Először történt velem ilyen azóta, hogy magamhoz tértem. Addig soha senki nem címezte nekem a mondandóját. Ő épp azt mesélte, hogy megismert egy fiút. Éreztem, hogy félt, hogy bizonytalan, és tanácsot várna. Persze nem pont tőlem, aki kívülről nem tűnik többnek, mint egy görcs a takarón. De mégis elkezdett fúrni a lelkiismeret. Szerettem volna segíteni neki. Szerettem volna bőgve a lábai elé vetni magam és bocsánatot kérni mindenért, amit annyiszor félretettem. De persze lehetetlen volt. Az ajkaimat zár védte, a könnyeim pedig nem találtak kiutat. Legszívesebben rákiabáltam volna, hogy ne jöjjön többet, élje a saját életét, ismerje meg azt a fiút, és legyen vele boldog. De még egy gurgulázásra sem futotta tőlem, ezért a lány továbbra sem felejtett el. A szerelmem viszont igen. Többé már nem jött, én pedig megtanultam nem várni.

Három héttel azután, hogy a lány megemlítette az alakuló románcot, egyszerre két ember jött hozzám este látogatóba. Az egyik a lány volt, megismertem a hangját. A sustorgásukból olyasmit vettem ki, hogy találkájuk lett volna kettesben, de a lány nem akarta elmulasztani a látogatást, ezért inkább a szerelmét is elhozta. Gonoszul füleltem, hátha csókok cuppogását hallom majd, és akkor jól felháborodhatok, hogy ezek ketten, itt a kórházban, mellettem, hogy van képük… De semmi ilyesmit nem hallottam. Nem sokkal zárás előtt azonban rólam kezdtek beszélgetni. A lány elmesélte, hogyan kerültem ide. Szépen elmondja a kocsit, az autópályát, a fiút. Ekkor kezd a szerelmemre terelődni a szó:

- És hol van most a barátja?

- Az hosszú…

- Van időnk.

- Furcsa lenne erről pont előtte beszélni.

- Úgysem hall.

- Jaj, nem érted! De jó, akkor elmondom. A baleset után teljesen maga alatt volt, nem egyszer próbált öngyilkos lenni, de valaki mindig megakadályozta. Azelőtt egy ideig nem nagyon beszéltünk, de akkor tudtam, hogy szüksége lesz rám, ezért újra rendszeresen írtam neki. Segíteni akartam feldolgozni, hogy én is feldolgozhassam. Közben két hónapig folyamatosan bejárt, aztán kezdett elmaradni. Mondta, hogy másokkal is egyre többet beszél, én pedig örültem, hogy jobban van, de utáltam, amiért már nem reménykedett, és magára hagyta a szerelmét. Később már azt is megtudtam, hogy egy városba került a kislánnyal, akibe azelőtt halálosan szerelmes volt. Újra beszélni kezdtek, találkozgattak, ő pedig természetesen fülig szerelmes lett, és elfelejtette az itt fekvő lányt. Ő továbblépett, pedig szerintem még nem kellett volna. Ha felébred szegény, összetörik a szíve. De úgyis összetörik majd az övét is, ahogy azelőtt is megtették. Szerintem ők nem is lehetnek igazán boldogok egymás nélkül.

„A lány? Ő még ráér… nem fontos…”

Amitől a legjobban

Feküdtem melletted az ágyon, próbáltam felvenni lélegzésednek nyugodt, egyenletes ritmusát. De hiába. Az én szememet nem nehezítette álompor. Kínlódtam, próbáltam csak a te ölelésedre koncentrálni, de a tehetetlen unalom unos-untalan belém csípett. Próbáltam szép dolgokra gondolni, ahogy azt általában tanácsolni szokták az álmatlanoknak. Erről persze az agyam arra a kérdésre ugrott, hogy mit értenek „szép” alatt. Mit kellene elképzelnem? Mezőt virágokkal és őzikékkel?… Igaz, az én világomhoz jobban illene egy titkos erdei zug, tündérekkel és manókkal. Igen, ez az, elhatároztam, hogy tündérekre fogok gondolni. És már játszódott is a fejemben saját, néma esti mesém.

***

Alig sikerült elbóbiskolnom, amikor megmoccantál. Hirtelen levetetted magadról a karomat, és tested összegömbölyödött. Megijedtem, Kérdezte, mi a baj, de csak kétségbeesett hörgés volt a válasz. Mit tehettem volna? Sírni kezdtem, beszélni próbáltam, és mérlegeltem, vajon kell-e mentő. Csak azt éreztem, hogy én még kicsi vagyok ehhez; hogy az anyukámnak kellene szólnom, hogy csináljon valamit; hogy ha felhívom a mentőket, nem tudom majd, mit kell mondani a néninek vagy bácsinak. Ültem az ágyon, és bámultam görccsé egybevált tagjaid. Vártam, hogy minden rendben legyen.

Aztán tényleg vége lett. A görcs megszűnt, te pedig izmaidat ellazítva aludtál tovább. Szívemről sziklaomlás indult útnak. Végre vége volt. Nyugodtan fészkeltem magam vissza a korábbi helyemre, amikor valami gyomorforgatóan furcsa szagot kezdtem érezni. Először nem értettem mi lehet ez, de amikor újra feléd fordultam, és megpróbáltalak felébreszteni, kivilágosodott a szoba. És beborult a lelkem.

A záróizmok elernyedéséről figyelmeztetett a szar és a húgy szemkaparó aromája. Nem akartam elhinni. Ijedt kislányként ugrottam ki az ágyból és csaptam fel a villanyt. Melléd rohantam. A takaródra bűzlő folt telepedett deréktájon. Szád nyitva volt, karod erőtlenül csüngött le az ágyról, mintha te magad is menekülni próbáltál volna. És tessék, ott volt a test, én pedig hiába kerestem azt, akit annyira imádtam, többé nem volt benne. Az az üresen tátongó ajakkapu pár órája még az engem kényeztetett. De miért nem tudod megmozdítani a karod? Ölelj már át, a kurva életbe, nem látod, hogy szenvedek?! Nem fekhetsz csak így, rólam tudomást sem véve! Gyerünk, csikizz meg, nevettess, haha, jó vicc, hiteles alakítás, de most már… most már legyen vége. Leplezd le magad. Édesem. Kérlek… kérlek…

***

Megizzadva tértem magamhoz, párnámat és arcomat összemaszatolták a könnyek. Hüppögve fúrtam arcomat a hátadba, de te semmit sem érzékeltél az egészből. Mélyen aludtál. És lélegeztél.

Idill

Csak feküdtünk az ágyban a takaró titkos leple alatt, meztelen melleimet a hátához szorítottam. Arcomat a bőrébe simítottam, hátán a piheszőrök megcsiklandozták az orrom hegyét. A húsába suttogtam.

- Bízom benned.

Szinte észrevétlenül megmoccant. Halványan megszorította a kezemet, amivel fojtogatóan öleltem. Hallottam, ahogy szusszan egyet, mint mindig, amikor beszédre nyitja az ajkait.

- Menjünk fürdeni.

Nehézkesen kigördült az ágyból, én pedig könnyed léptekkel követtem. Rutinosan fordultam be utána a fürdőbe, hajoltam a csaphoz, engedtem az ingadozó hőmérsékletű vizet. Hagytam, hogy görnyedésem közben végigsimítsa fedetlen testem minden kis porcikáját. Szerelmesen megborzongtam érintése ujjnyomai mentén.

Először ő merült bele a langymeleg kisóceánba, aztán én is követtem. Egymással szemben ültünk, lábainkat összeakasztottuk és csak néztünk egymásra, mint két kíváncsi kisgyermek. Nem bírtam sokáig, szép lassan mosolyra hasadt a szám, ahogy az ő arca és felszakadt. Így ültünk, egymásra vigyorogva, majd nevetve. Nevetve a semmin, magunkon, a butaságainkon, a félelmeinken. Eljátszottuk, hogy bátrak vagyunk. Hogy történjék bármi, mindig boldogok leszünk. Hogy ami egy perce még a jelen volt, már régmúlttá vált és elgurult. Mi pedig hülyék lennénk utánaszaladni.

Csipkedni kezdte bőrömet a hűlő pancs. Szerencsétlenkedve kászálódtam. Mielőtt törölközőbe csavartam volna kiázott bőrömet, még a kád széle mellé guggoltam és megsimogattam az arcát. Lassan benedvesítettem az egész testét, és elkezdtem tusfürdősimogatásom szertartását. Ő nevetett. Én nevettem. Csikiztem a lábujjait. Kis bolond. Mire jóillatot varázsoltam az egész fürdőszobában, már könnyek aljaskodtak a szemembe. Könnyek attól a rengeteg szeretettől és szerelemtől, amit éreztem. Könnyek azokért a pillanatokért, amikor megbántottam. Könnyek magamért, és könnyek érte. És mégsem hagytam kibuggyanni őket, erőszakosan visszavonulót fújtam nekik. Érte. Csak néztem tovább az előttem heverő, kiszolgáltatott testet, és kerestem az okokat, hogy ez a tökéletlen emberi szerkezet miért olyan tökéletes a számomra. Pont ez. Pont ezt a testet akartam. Ezt láttam mindközül a legszebbnek, minden szőrszálával, minden szeplőjével és makulájával együtt. Felnéztem az arcára, és megmarkolt a tekintete. A szembogarak körül pajkoskodó zöld-kék furcsa színei. Láttam, hogy vár valamit, vagy talán unja már a jelenetet, és a víz is egyre hidegebb. Felpattantam, és amint felállt, a vállára terítettem a törölközőt. Ilyenkor mindig egy picit az én kisfiam volt. Valaki, akiről gondoskodhatok. Valaki, akit nagyon szerethetek. Valaki, akiért bármit megtennék.

Visszazarándokoltunk a szobába és újra egymás mellett feküdtünk. Ezúttal ő ölelt engem. Éreztem, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa. Minden sejtemmel hozzádörgöltem a létezésem. „Nézd! Nézd! Itt vagyok, a Tiéd vagyok! Szoríts! Tarts! Ne engedj!” Csókot simogatott a nyakamra, amitől újra bizsergett a bőröm. Orrával megcirógatta a fülem, beleszuszogott.

- Szeretlek!

Álom

Tegnap éjjel a világvégéről álmodtam. Elém lépett egy fiú, akit soha nem láttam azelőtt, mégis a legközelebbi barátomnak éreztem. Azt mondta, pár perc múlva vége lesz a világnak. Megfogta a kezem és felvezetett egy panelház lapos tetejére. Onnan lógattuk a lábunkat a mélység felé. Csöndben hallgattuk egymás lélegzését, végül nyugodtan megszólalt:

- Te leszel az egyetlen, aki túléli.

Nem tudtam mit reagálni, csak néztem tovább a várost. Váratlanul egy hatalmas rakétakilövő emelkedett ki a földből. Féltem. A fiú egy puszit nyomott a vállamra. A rakéta pedig kilőtt. Már tudtam, mi fog történni: a rakéta hamarabb robban, mintsem célba érne. És valóban úgy lett. Alig emelkedett pár kilométer magasságban a levegőbe, egy hirtelen robbanás, gombafelhő, energia. Láttam, ahogy egy pillanat alatt szétterjed egy fényes sugárhullám. Nyomást éreztem, valami hátralökött, körülöttem pedig minden élő észrevétlenül szertefoszlott.

Ott ültem egyedül a háztetőn. Legelőször a csönd ijesztett meg. Senki sem sikoltozott, senki sem szenvedett. A többség nyilván észre sem vette, hogy egyszerűen megszűnt létezni. Én viszont magamra maradtam, nekem szenvednem kellett tovább, magányosan, segítség nélkül. Elszomorított ez az igazságtalanság. És akkor, abban a pillanatban, hogy ezt felfogtam, akkor tudtam, hogy soha életemben nem voltam egyedül. De akkor…

Lovak és szakadékok

Gabi és Viktor. Mindketten a világ legmagányosabb emberének érezték magukat, szenvedtek, gyötrődtek, amilyen látványosan csak lehetett. Régi és vágyott szerelmeket kergettek, míg a nagy kergetőzésben meg nem fogták egymást. Pontosabban, amíg Viktor meg nem fogta Gabi derekát, a lány pedig hagyta. A kéz pedig lecsúszott a derékról, és az érintés csókká olvadt az ajkakon. Ott dőlt el minden.

Gabi és Viktor. Vállvetve harcoltak közös ellenségük, a rettegett Távolság ellen. A csatákat pedig folyton megnyerték. Ketten erősek voltak. Ketten bátrak voltak. Ketten boldogok voltak.

Egy kétszínű társat is kaptak maguk mellé: a kiszámíthatatlan Időt. Amikor szétváltak, az Idő rátelepedett mindkettejük nyakára, mint egy idegesítően papoló, zöld kis manó. Amikor együtt lehettek, messzire és gyorsan szaladt, hogy az egyedüllét mocsarában bevárja őket. De ugyanakkor nem egyszer segítette is őket: ahogy az Idő lépdelt mellettük, türelmesebbek, megértőbbek lettek. Gabi mindennek tudta a helyét Viktor lakásában, Viktor pedig mindenre megtalálta a megoldást. Tanítómesterük lett hát az Idő, ezért is tűrték meg maguk mellett.

Gabi és Viktor. Évekkel az első csók után már hivatalosan is egy család voltak. Gabi pocakja gömbölyödött, Viktor pedig lelkesen várta a kis Danikát. Később Esztikét. Később Emesét. Később Peregrint. Mind olyan hirtelen nőttek fel, Gabi és Viktor pedig észrevétlenül megöregedtek.

Gabi és Viktor. Mindketten féltek, hogy a másik már csak egy aszott testet lát bennük. De amikor egymásra néztek, a ráncok kisimultak, a hajszálak nőni kezdtek, a csontok sűrűsödtek, a két szembogár pedig ujjongva ölelte magához a fiatal emlékek testét.

Gabi és Viktor. Gyengék voltak már, tudták, hogy hamarosan mindennek vége. Mégsem tudtak keserűen gondolni a halálra. Sohasem tudtak igazán megöregedni.

Reggel te pattansz ki elsőként a fejemből, drága, és éjjel az álmok előtt is te ejtesz puszit az orrom hegyére. 

Ivett

Ivett egy furcsa lány volt. Rengeteg ismerőst gyűjtött maga köré az évek során, néhányat a barátainak is tartott, de senkit nem engedett igazán közel magához. Én megpróbáltam megfejteni őt: azt hittem, az első leszek, aki nem vall kudarcot. Természetesen nem állt szándékomban elcsábítani. Annál sokkal több volt a célom. A lelke akartam lenni. Része a gondolatainak. Megérteni minden szavát, minden okot, minden vágyat. Hiányozni akartam neki. Akartam, hogy vágyjon rám, a társaságomra, a szavaimra. Önhitt módon úgy gondoltam, nem veszíthetek. Közel férkőztem, egészen a kapuig jutottam. Akkor megmarkoltam a kilincset, de az ajtó nem nyílt. Rángatni kezdtem, látni akartam, mi van odabenn. De a zár belülről makacsul tartott. Én, a vesztes, pedig leültem a küszöbre, és minden apró rezdülésre újabb ostromba kezdek. Talán hiába. Talán nem...

Kísértés

Én voltam az egyetlen, aki füstjével betöltötte a várost. Még ma is itt bolyongok a téren, és minden bűnös fülébe belesuttogom a kérdésem: Miért? Miért én voltam az egyedüli szerencsétlen, aki lebukott? Halálom után évszázadokig figyeltem. Milliónyi ember forgott körülöttem, ugyanolyan, vagy súlyosabb bűnökkel, mint amit én elkövettem. Mégis én voltam az egyetlen, akiért ezen a téren máglyát állítottak. Ez az én terem.

Egyszerű henteslegényként dolgoztam, apám nem volt, anyám pedig jobb lett volna, ha nincs. Kettőnk ellátásáért robotoltam egész nap. Pedig utáltam a mocskot, ami bekerített, és a bűzt, ami minden nap a bőrömbe harapta magát.  Többre vágytam: jobb életre, úri helyekre. Ahogy a hozzám hasonlóak egytől egyig. Bálokról és szép kisasszonyokról ábrándoztam, miközben monotonon marcangoltam kezem alatt a sikamlós, nyers húst.

A polgármester is állandó vevőnek számított, szakácsnéja minden nap új megrendelést adott le. Szilveszter napján nagy ünnepséggel tervezte búcsúztatni az óévet, a nagy mennyiségű húst pedig szintén tőlünk vásárolta. Ezért december 23-án a szakácsnéja mellett ő is tiszteletét tette nálunk, hogy köszönetet mondjon szolgálatunkért. Természetesen az én feladatom volt kihordani a szekérhez a mázsányi, véres cafatokat. Az üzlet előtt ott állt a polgármester hintója is, aminek ablakából hatalmas, barna szempár simogatott végig. A polgármester lányának fülledt tekintete kezdett megfojtani. Besiettem hát a hűtőszobába, és megpróbáltam gyomromba süllyedt szívemet a helyére csalogatni. Örökre elnyelt a barna mélység…

A következő hónap minden napján csak ez forrongott a tudatomban. A tágra nyitott, okos tekintet kísértett, nem hagyott aludni, nem hagyott álmodni. Szívemet szorongatta a tudat, hogy soha nem lesz az enyém, hiába várok.

Minden szenvedésemnek egy ártatlan borjú vetett véget. Egyik este, amikor már komolyan fontolgattam, hogy végzek magammal, egy fiatal gazda vezette be a vágóhídra. Az állat szomorú, mélybarna szemeivel könyörgött, az én szívem pedig újra a gyomromba fészkelt. Tudtam, hogy ezek a tükörszemek másnap reggel már ködösen fognak rám bámulni. Nem akartam újra elveszíteni ezt a szempárt. Egész éjjel a mészárszéken maradtam, és néztem a barna szakadékokat. Már hajnalodott, amikor végre felálltam rögtönzött kis vackomról és borjú mellé léptem. Hallgatagon szúrt le emberi tekintetével. Remegő kezemet végigvezettem a szügyén, a nyakán, végül a fején pihentem meg. Félve hajoltam nedves orrához és a bennem buzgó összes vággyal csókot ejtettem rá. Ő csak alázatosan lehajtotta a fejét, és megadóan várt. Engedélyt adott, én pedig éltem vele: mögé léptem, és lehunyt szemmel mindkettőnket simogatni kezdtem. Arcomat rövid, durva szőrébe fúrtam, és határozottan, de erőszak nélkül lefogtam ölelésemmel. Így, magamhoz szorítva kezdtem vetkőzni. Csak a szemére gondoltam… a polgármester lányának okos szemére.

Gyönyörömet a vágóhíd vaskapujának csattanása szakította meg. Mire feleszméltem, már védenem kellett magam a dühösen ordító hentes verésével szemben. Futni próbáltam, de felbuktam letolt nadrágomban. Egy ütés a tarkómon, és a világ elfolyt.

Egy cellában tértem magamhoz. Kiabáltam, magyarázatot kerestem, de senki sem felelt. Pár óra múlva már a bíró előtt álltam, aki a világ minden undorát az arcára varrta. Jól ismertem ezt a kifejezést. Ugyanez a grimasz húzta össze, ahányszor csak elhajtott mellettem a kocsiján, én pedig megbámultam a vele utazó unokahúgát. Nem is kellett sokat várni az ítéletre, a bíró pallosjoga viszolyogva csapott le rám: a főtéren akkor először tartottak kivégzést máglyán. A téren másnap már állt a máglya. Rám várt. Pontosabban ránk várt. A megbecstelenített borjúval együtt vezettek a vesztőhelyre. Körülöttem tömeg háborgott, leköpdöstek, megdobáltak. A vesztőhelyen állva még utoljára belesüppedtem a puha barnaságba.

Az embert a máglyán nem a tűz égeti halálra: a füst fojtja meg. Engem egy meleg szempár füstje fojtott meg.

Százhuszonhat

Megvakartam az orrom hegyét és leültem. Tele volt a busz, amit ilyen hidegben nem is bántam. Jólesően lazítottam meg nyakamon a meleg sálat.

„Százhuszonhat” sóhajtottam, amikor leszálltam, és elkezdtem hazafelé sétálni a sötétben.

Az esti pára az arcomra ült, benedvesítette az orrom. Megremegett a szám, ahogy letöröltem a vízcseppeket.

„Megnyalom a nózid!”

Vidám próbáltam lenni, ahogy máskor is. Vidám zene zümmögött a fülemben, vidám volt battyogásom ritmusa, vidáman csillogtak a bogárkák a szemeimben. Csak a szám sírástól remegő sarka nem volt vidám, hogy a fene enné meg. De könnyeket, na azt már nem! Nem fogom engedni!

Amint hazaértem, elkezdtem vicces videókat nézni és máris elmúlt a remegés. Pontosabban, remegtem, csak éppen a nevetéstől. Mert legyen bármi, nevetni mindig fogok tudni. Ezt senki nem veheti el. Még az emlékek sem.

Mielőtt álomra hajtottam a fejem, beírtam a naplómba: „Százhuszonhat”

Olyan nagynak tűnt ez a szám, de mielőtt agyonütött volna a homokember, eszembe jutott, hogy ez alig négy hónap. Fél év sincs.

Nem is tudom, miért vártam, hogy nőjenek a számok. Az emlékek ugyanúgy megmaradtak, én pedig ugyanúgy egyedül voltam, járhattam akár háromnál, vagy kétszázhetvennél is. Talán annyit segítettek, hogy bebizonyítottam magamnak, milyen erős vagyok: „Százhuszonhatot kibírtál, kislány, akkor kibírsz még akár tízszer ennyit is!”

Naná, mindig is tudtam, hogy bármit képes vagyok kibírni. A képességem mindig megvolt rá, csak az akaratom hiányzott sokszor. De a „csakazértis” elv átsegített százhuszonhaton. Akkor a többin is át fog.

Az elején úgy fogtam fel, hogy például „húsz napja szabad vagyok”. Később rájöttem, hogy a szabadsággal világéletemben nem tudtam mit kezdeni. És ezután volt a legrosszabb. Elkezdtem vádaskodni. Becsapva éreztem magam. Folyton zsongott és verdesett a fejemben, hogy „Megígérte”. Bizony, még plusz negyvenbe telt, mire elfogadtam, hogy az ígéret nem szép, és a legtöbbször be sem tartják. Mert az csak szó. És a szó elszáll.

El kellett fogadnom a döntését, mert szerettem. A legjobbat akartam neki. Megpróbáltam én lenni a legjobb, de el kellett viselnem a kudarcot. Túlságosan szerettem Őt ahhoz, hogy jó lehessek neki. Lekötöztem, megfojtottam, összenyomtam. Így nem lehettem a legjobb. Sokszor már kívántam is, hogy találjon mást, találjon jobbat. Már magamnak sem számított, hogy én mit érzek, csak legyen boldog, tegye, amitől jól érzi magát.

Tudtam, hogy végül megtalálja. Csalódott voltam, de nem miatta. Magamban csalódtam. Bántott, hogy nem feleltem meg, de örültem, hogy Ő végre boldog. Én pedig úgyis kibírok mindent.

Ez volt a százhuszonhatodik éjszaka, amikor egyedül aludtam el. És mosolyogtam, mert tudtam, hogy ez így van jól.

Szivárvány

Bárcsak felnéznél az égre,

Hogy te is meglásd végre:

Csak érted vagyok színes.

Most leszek olyan szíves,

És leugrok – hopp – hozzád,

De csak hogyha hoznád

Helyettem terhemet.

Segíts, hisz’ eltemet

Ez a súlyos szív,

Ami csatát vív

Érted.

Enyém

Egész életemben egyetlen dologtól féltem: az öregségtől. Milyen sunyi, milyen alattomos. Nem mer futni és úgy ijeszteni rá az emberre. Nem, inkább minden nap közelebb kúszik egy kicsivel. Aztán észre sem veszi az ember, és ellopta egy hajszálát. Aztán lopkodni kezdi a pigmenteket. Még a bőr alól sem átall kiszippantani a vizet, a galád. Amikor már elég közel jár, még az ember szájába is képes benyúlni, hogy kitépjen néhány fogat. Amit egyszer adott, azt néhány röpke év után vissza is követeli. Szemet szemért. Mert ugye azt is elveszi…

Egyetlen módon tudtam csak küzdeni a mocsok ellen: megloptam. Eltelik egy nap, az öregség előresétál egy napot, mit is tehetne az ember? Elkezd hátrafelé sétálni! Nem is értem, miért nem gondoltak erre mások már korábban. Persze lehet, hogy gondoltak, csak én nem tudok róla. Minden nap, amikor érzem, hogy az idő felém lép, én ellépek előle. Ez a mi kis kacér táncunk. Tudom, hogy nem tökéletes még minden mozdulat. A távolság ugyanis megmaradt, így megrekedtem ott, ahol elkezdtem a taktikám. De kit érdekel? Megtarthatom a hajam, a fogam, a feszes bőröm. Sőt, ha találnék valakit, akit szintén meg akarnék tartani, talán megtaníthatnám erre a táncra. És akkor mindent örökre megtarthatok.

Kiscsillag - Nehéz börtön súlyzó

Féregeledel (hosszabb változat)

Ülök a napon, élvezem, hogy nyár van. Lenézek az alattunk zsongó falura, és beleborzongok a mélységbe. Elképzelem, ahogy leugrom a kis sziklaperemről és csak zuhanok, zuhanok, végtelenségig. Könnyedén. Szabadon.

Valaki félősen odabújik hozzám, átkarolja a derekam, és szégyenlősen a mellemre hajtja a fejét. Naiv kis teremtés, de nekem épp elég arra, amire kell. Én pedig jelenleg valami újra és kalandosra vágyok. Mosolyogva nézek a mellettem ülő lányra, játszani kezdek hosszú hajával, és könnyedén fröcsögöm rá, hogy szeretem. Mindketten hallgatunk, én pedig figyelmetlenül lesöprök egy férget a vállamról. Eszembe jut egy fiú, akinek régen ugyanezt mondtam, és tudom, hogy pár hónap múlva másnak – feltehetőleg egy fiúnak – fogom ugyanilyen szenvtelenséggel kijelenteni.

Üledékes gondolataimat a lány hangja kavarja fel. Azt mondja, fázik. Bólintok. Felállok és elkezdek leereszkedni a sziklán. Hallom, ahogy az előttem mászó, törékeny test megköszöni nekem az élményt.

Aznap este szeretkezem vele - életemben először nővel. Amikor a karjaimban ölelem forró testét és újra odasúgom neki, hogy szeretem, a hajamból meztelen melleire hullik egy újabb kis pondró. Ezután soha többé nem látom.

*

A nyár elmúlik, új tanév veszi kezdetét az egyetemen, vele pedig véget nem érő éjszakai bulik. A tanévnyitó banzájon, mikor meglátok egy csókolózó párt, eszembe jut külföldön élő szerelmem. Szeretem őt, de úgy gondolom, nem kell mindenről tudnia, ami itthon történik. A buli után felhív magához egy fiú. Megkérdezi, hogy járok-e valakivel. Látom rajta, hogy ideges, valószínűleg gólya. Azt válaszolom, hogy szingli vagyok. A fiú vigyorra húzza a száját, miközben lerázok magamról egy tucatnyi lárvát a ruháimmal együtt. Mikor végzünk, erősen megcsókolom, és azt mondom neki, hogy életemben nem szexeltem még ilyen jót. Közben érzem, hogy a hátamon nyüzsgésbe kezd sok ezer tekergőző test.

Másnap reggel a férgek csiklandozására ébredek. Fáradtan válaszolok a párom e-mailjére, az éjszakáról természetesen hallgatok, és az üzenet végén hatalmas betűkkel próbálom bizonyítani, mennyire szeretem. A laptop billentyűzete közé néhány eltévedt kukac ragadt, amik ütéseim alatt gennyedzve múlnak ki.

*

Egyre hidegebb az idő, sokszor már hagyom is, hogy bundaként beterítsenek a puhatestűek, addig sem fázom.

Egyik éjjel az anyám nyit be a szobámba, azt mondja, beszélgetni szeretne. Megkérdezi, szűz vagyok-e még. Dühösen vágom hozzá a markomban szorongatott férgeket, és azt mondom, semmi köze hozzá. Sírni kezd, én pedig leülök a számítógép mellé és elfordulok. Még hallom, ahogy szomorúan visszaemlékszik ártatlan gyerekkoromra, és hogy remegő hangon megkérdezi, miért lettem ilyen. Mintha tudnék válaszolni… Egy apróbb kukacnak sikerült berágnia magát egészen az agyamig, és ekkor ad egy hirtelen ötletet: azt mondom, ő tehet róla. Az anyámra fogok mindent, hogy miatta lettem olyan, amilyen vagyok. Az ő szigorúsága miatt züllöttem el. Az ő tartózkodása miatt nem vagyok képes kapcsolatokat teremteni. Szívesen kiabálnék még tovább, de fuldokolni kezdek a számba türemkedő pondrók vonaglásától. Öklendezve próbálok megszabadulni tőlük, szemem könnybe lábad. Anyám elhagyja a szobát, lemondóan hagy magamra a küzdelemben.

*

A szemem előtt kezdenek zöldellni a fák, én mégsem látom az arcomat ellepő férgektől. Amióta csak élek, velem vannak, megtanultam tehát elfogadni a jelenlétüket. Mégis egyre jobban kétségbe esek. Már nem tudok ilyen könnyedén tudomást sem venni róluk. Undorít, ahogy hozzám ér nyálkás bőrük. Egyre jobban félek, hogy beleeszik magukat a húsomba. Rettegésemet társaságba próbálom ölni. Nincs olyan pillanatom, amikor egyedül lennék. Társaim segítségével igyekszem tisztogatni magam, az összes csúszómászótól mégsem tudok szabadulni.

Egy szabad délutánomat egy kávéházban töltöm egy közelebbi barátnőmmel. Sír. Megcsalta a barátja. Könnyes szemeit rám tapasztja, és megkérdezi, tudom-e, kivel lépett félre a szemétláda. Együttérző maszkká állnak össze arcomon a kukacok, és nemet intek a fejemmel. Ezernyi pondró potyog a földre, miközben végigsuhan az agyamon, hányszor fulladt egy-egy éjjeli buli a nevezett „szemétláda” lakásán rendezett szexorgiába. Barátnőm a vállamra borulva folytatja a zokogást, miután elsöpört onnan néhány undok hernyót, amiknek szőre a kezére tapad és maszatos arcára keni.

*

Újabb nyár érkezett el. Kihasználom az időt és meglátogatom külföldön a páromat. Amíg az elmúlt évről mesélek neki, ő készségesen tartja felém a porszívót, hogy tudjak beszélni az élősködők ellenére is. A karjaiba vetem magam, és azt mondom, soha nem kell rajta kívül senki más. Ottlétem alatt megismerkedek az egyik munkatársával, akivel mélyre ható viszonyt kezdünk ápolni a párom munkaideje alatt. Egész jól eltelik így a nyár, szerelmem vásárol nekem, esténként drága helyekre visz, alkalmi szeretőm pedig megadja a kellő izgalmat.

Hazautazásom estéjén furcsán érzem magam. Órákon keresztül nézem a karomat és látom, ahogy bőröm alatt valami tekergőzik, nyüzsög, él. Elsimítom, vakargatom, de semmi sem változik. Nagyon félek. Körmöm alatt vér serken, s látom, ahogy vérembe gennyszínű peték keverednek. Megkérem a párom, hogy segítsen megszabadulni tőlük. Kiszalad a konyhába és egy masszív filéző késsel tér vissza. Végighasítja a húsom. Pengéje nyomán bugyborékolva törnek felszínre a legocsmányabb csúszómászók. Bőgni kezdenék, de az arcomon tanyázó férgek erdejébe nem tud utat vájni magának a kitörni készülő könnypatak. Szerelmem magához ölel, a fülembe suttogja, mennyire fontos vagyok neki. A hajából egy magányos lárva sikítva esik a fülembe.

*

Máig fuldoklok, ahogy ellepnek a síkosan tekergő kis férgek. Egész arcomat beborítják, én pedig elhatározom, hogy harcolni kezdek ellenük: vadul tömöm számba a puha kukactesteket. Szétpukkadnak fogaim alatt, marják a nyelvem. De eldöntöttem, hogy a végsőkig kitartok. Megeszem a férgeket, vagy a férgek esznek meg engem.

Világvége

Jött a narancssárga fény. Láttam, ahogy egyre terjed a Duna túlpartján, kúszik a víz felé. Percek kérdése volt, hogy minket is elérjen. Izgatottan, félve szorítottam meg szerelmem kezét, és vártam. Pár pillanat, és…

… A fény elérte az innenső partot. Hunyorogni kezdtem. Éreztem, ahogy a világosság beszivárog az orromba, utat tör ajkaim közt és egészen kitölt. Kedvesemre emeltem szűk tekintetemet. Komolyan állt és az előttünk kavargó folyót bámulta. Mikor megérezte, hogy nézem, felém fordította fénytől ragyogó arcát, és rám mosolygott. Talán arra gondolt, hogy soha többé nem lehetünk együtt. Én pedig tudtam, hogy mostantól örökké együtt leszünk.

Lassan minden test a földre hanyatlott. Azt hittem, az utolsó érzés a megkönnyebbülés lesz, a béke, a nyugalom, hiszen annak a karjaiban halhatok meg, akit a legjobban szeretek. Pont mint egy olcsó romantikusfilmben. Persze vártam fájdalmat vagy szorongást. Mégis valami egészen más tört rám. A világ legvégén egy pillanatra átcikázott az agyamon egy gondolat és alattomosan fúrta egyre mélyebbre magát a tudatomba: Talán nem én voltam Neki a legjobb. Talán nem tettem meg mindent. Talán szívesebben szorítaná most más kezét.

Talán…

…

Csönd










(Jó, hát érzelgős, giccses, Vikihez-nemillős, de úgyis van, akinek ez tetszik:))

Alice

Hazafelé ballagtam, amikor megláttam a járdán egy nyújtózkodó pocsolyát. Lábikómat gumicsizma védte, hát nevetve gázoltam bele. Rosszul tettem. Amint a kényelmesen kavargó vízbe toccsantam, hirtelen zuhanni kezdtem. Beszippantott egy pocsolya. Nos, tudomásom szerint ez egy fölöttébb szokatlan és furcsa megnyilvánulása a pocsolyáknak. De az én pocsolyám ilyen volt. Furcsa. Már csak azért is, mert a legkevésbé sem volt nedves. Ha le akarnám írni, mi is vett körül, azt mondanám, egy üreg. Vagy én zuhantam lassan, vagy az a gödör volt rettentő mély, mert az esésnek csak nem akart vége szakadni. Nagy unalmamban körbe is néztem jó alaposan: polcok, szekrények, üres lekvárosüvegek. Az egész szörnyen ismerős volt. Mire eszembe jutott volna, hogy honnan, gyengéden puffantam a plafonon. Csöppet sem fájt. Felálltam, megmozgattam minden tagom, és elsétáltam a csillár mellett. Ekkor jöttem rá, hogy tériszonyom van. Gyorsan lemásztam a plafonról a csempézett padlóra. Így, hogy a helyzethez képest többé-kevésbé normalizálódott az állapotom (tehát nem állt minden a feje tetején), kicsi szívem dübörgése alább hagyott végre. Ekkor a tümtütüm helyett valami egészen más hangot kezdtem hallani: valahol, valaki, valamiért pityergett. Lábacskáimat kapkodva elindultam a hang kis ösvényén, ami el is vezetett egy kislányhoz. Ez a szalmaszőkeség egy folyosó végén kuporgott és itatta a mellette sündörgő egereket. Félénken hozzábújtam, és megkérdeztem, miért sírdogál ilyen keservesen. A lányka rám rebegtette könnyes szempillákkal körbefont, hatalmas kék szemeit, és megszeppenve abbahagyta a sírást. Akkor kezdett mesélni…

Verem...

Verem. A fejem. A falba. A homlokomról mállik a horzsolt bőr. Verem. A fejem. A fehér egyre vörösebb. Verem. Reccsen a csont. A fejem. Még egy ütés, utolsó lendület. A falba.

Közterület

Fáj a nyakam, mégis mereven nézem az elhaladókat. Karjaim súlyosan lógnak mozdulatlan testem mellett, hiába próbálom emelni őket, hogy fedetlen kebleim eltakarjam. Nagy ritkán egy-egy járókelő fáradtan megbámul, a kisgyerekek kinevetnek és bátran mutogatnak leplezetlen bájaimra. Olyan ez, mint a rémálmokban, amikor csak a társaság közepében döbbensz rá, hogy pucér vagy és nincs hova bújnod. Ha úgy vesszük, nekem az egész életemet, nappalomat, éjjelemet ez a rémálom tölti ki.

Érzem, ahogy az eső kegyetlenül verni kezdi csupasz vállaimat. Gerincem nem hajlik, ha összébb szeretném húzni magam. Legszívesebben behúzódnék egy kellemes, meleg zugba, de képtelen vagyok megemelni lábaimat.

Az esők után havak jönnek, napról napra újabb fehér takaró. Érzem a súlyát a koponyámon, de hiába is próbálnám, nem tudom lerázni magamról, egészen elfed. Télen minden szobor fehér ruhát kap.