Hiányzó

Talán már nem olvasol engem. Talán soha nem is olvastál. Talán el is felejtettél már. Mit számít ez?

Mindvégig téged hibáztattalak. Persze még magamban is csak vaktában dobálóztam, mert semmivel sem tudtam igazolni a felháborodásomat. De ha eszembe jutottál, mindig arra gondoltam, hogy milyen szörnyű és hazug vagy, és arra, hogy bántottál. Nem hazudtam korábban, tényleg folyton valamilyen furcsa közönyösséggel gondoltam rád. Nem szakadtam bele a hiányodba, csak eltűnődtem rajta. Franc tudja, mi birizgált tegnap, aminek hatására egyszerűen meg KELLETT írnom neked, hogy sajnálom. Hogy tudom: az én hibám volt. Talán meg sem kaptad, talán már más a számod. Mit számít ez?

Ma este a semmiből előpofátlankodott egy kép: ülünk a Margit-szigeten, a szökőkútnál. Te csak picit somolyogsz - szokás szerint - én meg rókásan vigyorgok. Aztán az arcodhoz bújtatom az arcomat, picit megböködlek az orrommal és közben teljesen észrevétlenül néha a nyakadhoz érnek az ajkaim. Már libabőrözöl is. Édesen az arcodhoz bújok, te húzódozol. Én csak mosolygok tovább, ne foglalkozz másokkal, csak velem. És végre megtalálom az ajkaid.

Persze mindez nem történt meg. De megtörténhetett volna. És látod? Ez hiányzik. Nem te. Az hiányzik, ami volt köztünk, és ami lehetett volna. De az nagyon, nagyon hiányzik.

Bárcsak működött volna valahogy. De választanom kellett, és téged kellett elhagynom. Nem te bántottál. Én bántottalak téged. Vagy egy kicsit talán egymást. Tudom, és mindig is tudtam, de soha nem akartam beismerni.

Azért ha valami elromlana, még újrakezdhetnénk. Talán. Mit számít ez?