2010. november 28., vasárnap

Mégis fáért sír a víz

Kiszipolyozott. Jött, szeretett, megölt. Egykor sebes és dübörgő voltam, ember és állat rettegett tőlem. Ámokfutásomban kislányokat ragadtam el, városokat döntöttem romba. Igen, gyilkoltam is. És íme, én lettem az áldozat.
Tavasszal kezdődött, a kedvenc évszakommal. Az őszi esőzéseket leszámítva az olvadó hótól kaptam a legnagyobb erőt. Igazi csődörnek éreztem magam, azt hittem, megállíthatatlan vagyok. De akkor…
Valami hirtelen belém szúrt. Nem volt fájdalmas, csak egy enyhe kis csípés, de végigbizsergetett. Az érzet forrását keresve rohantam végig kiszélesedett medremben. Megdöbbenten láttam, hogy egy fa lógatta belém szégyenlős gyökerét. Elpirult, amikor észrevette, hogy figyelem.
- Elnézést, de nagyon szomjas voltam. Remélem, nem bánja…
Nem bántam. Egész tavasszal csendesen figyeltem, ahogy szemérmesen kortyolgat. Már nyár volt, amikor először elkezdtünk igazán beszélgetni. Lenyűgözött a vidámsága, remegő hullámzással hallgattam nevetésének susogását. Annyira megszerettem, hogy észre sem vettem az egyre növekvő kortyokat. Pedig a száraz évszak engem is megkínzott. Egyre kevesebb lettem, ő pedig egyre több. Teljesen átadtam magam neki.
Eljött az ősz, de medrem olyannyira kiszáradt, hogy hiába hullatta értem könnyeit az ég, nem voltam képes újra talpra állni. Ő pedig, akit mindaddig tápláltam, óriássá lett, hogy halálom után is gyönyörködjem benne.

2010. november 25., csütörtök

Az igazi

Az igazi
A monoton zúgás volt az első fülembe kúszó hang, amikor magamhoz tértem. Ki akartam nyitni a szemem, de a héjak ránőttek, nem teljesítették a kívánságom. Emelni próbáltam a karom, hogy kézfejemmel ledörzsöljem arcomról az ólmot, de nem mozdult. Pánikba estem. Éreztem, ahogy hevesedik a szívem, és egyre gyorsabban áramlik levegő a tüdőmbe. Préseltem mellkasomból a hangokat, de elakadtak valahol a gégémben. Hiába próbáltam, képtelen voltam segítségért kiáltani. Percek, sőt, talán órák teltek el ebben a tehetetlen kínlódásban. Aztán lehiggadtam. Igyekeztem összeszedni magam, rendszereztem a gondolataimat: „Nem mozdulok, tehát megbénultam. Gépek zizegnek és pittyegnek mindkét oldalamon, tehát kórházban kell lennem. Igen, már a szagokat is kezdem érezni, megcsípett a klór bűze.”
Mire sikerült mindezt tisztázni magamban, egy torok köszörülésének ismerős hangja törte meg a gondolataimat. Rögtön tudtam, hogy Ő az. Végül is természetes, hogy ha kórházban vagyok, a szerelmem mellettem legyen. Koncentráltam, hátha sikerül az illatát is elkapnom. De túl messze volt, valahol a bal oldalamon ülhetett. Hallottam, ahogy lapoz egy könyvben, és magamban mosolyra pöndörítettem a számat: „Ha olvas, már egészen biztos, hogy csak Ő lehet, senki más.” Elképzeltem, ahogy a papírba temeti az arcát. Néha talán fel is tekintett, hogy vessen egy pillantást rám. „Szegény, biztos várja már, hogy megmozduljak. De érzem, hogy bármelyik pillanatban újra engedelmeskedni kezdhetnek a tagjaim.” Jelezni akartam neki, mennyire örülök, hogy velem van. De nem sikerült. Elhatároztam, hogy az idegszaggató tétlenség ellenére is türelmesen várok majd. Egyelőre minden, tőle származó apró zajra. Aztán később minden másra. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el így, mire végre történt valami: nyílt az ajtó, valaki besétált. Köszönt. És tudtam, hogy ő az. A könyvbe bújt fiú nyugodtan köszönt vissza az imént érkezett lánynak.
- Ma sem?
Csend. A fiú talán megcsóválta a fejét.
- Jól vagy?
- Igen. Jó is, hogy jöttél, nekem lassan mennem kéne, és nem szívesen hagyom itt egyedül, te is tudod. Tudnál maradni?
- Persze.
Hallottam, ahogy a fiú összepakolt és elkapkodta sietős lépteit. A lány téblábolt egy darabig, majd közelebb surrogott. Egyre hangosabban hallottam a lélegzését, míg a végén már én magam voltam az orrából kiszökő szuszogás. Nyilván átölelt, de nem éreztem semmit, csak a fülembe bújó hangot. Amikor a lélegzés távolodni kezdett, és megállapodott azon a helyen, ahol korábban a szerelmem molyolt, megpróbáltam újra összesöpörni a stégurult gondolatgyöngyöket. Egyelőre félreraktam magamban a lányt, minden vele kapcsolatos érzést, minden vele kapcsolatos emléket és gondolatot. „Ő ráér. Most másra kell koncentrálnom.” Megpróbáltam megkeresni az utolsó emlékem. „A fiú benne volt, ez biztos. Meg a piros kocsi is. Meg az autópálya. Igen, utaztunk. Ketten. Hogy haza-e, vagy hozzá, azt nem tudom, és lényegtelen is. Persze, már emlékszem. Az anyósülésen már egy ideje nem működik a biztonsági öv. De ez csöppet sem érdekelt, én a szerelmem mellett akartam ülni, aki vezetett.” Ennyi elég volt egyszerre, nem akartam mindezt tovább görgetni az agyamban. „Végül is élek. Majd rendbe jövök. Nincs semmi baj. Már magamnál vagyok, ezután minden csak javulhat.” Sok időt tölthettem a saját gondolataimban futkározva, mert egy unott, hivatalos hang állított meg:
- Zárjuk az osztályt, kérem, távozzon!
Hallgattam a lány motozását, és felém közeledő lépteit. Újra hallottam fölém hajló lélegzését. Talán megpuszilta az arcom. Vagy talán nem is az arcom… Miután elment, minden újra csendesen búgott körülöttem, én pedig nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal. A lányt újra félreraktam, ráér. Dúdolni kezdtem magamban egy buta kis éneket, és szép lassan elaludtam.
A következő hétre már megtanultam az események ritmusát, szinte pontosan tudtam követni a napszakokat. Minden nap ugyanúgy telt. Jött a fiú, váltotta a lány. A fiú néha hamarabb itt hagyott, a lány azonban mindig pontos volt. Őt félreraktam, és vártam a javulást.
Persze a harmadik héten sem változott semmi, ugyanolyan szobor maradtam, mint addig, a fiú pedig egyre többször késett, és egyre kevesebb ideig maradt. A lány már szinte idegesítően mellettem maradt. Minden nap zárásig.
A negyedik héten szemrehányást is tett a fiúnak, amikor megtudta, hogy vannak napok, amikor be se néz hozzám. Épp sikerült összefutniuk az egyik nap délutánján, amikor a lány jött, a fiú távozott:
- Sietsz?
- Igen, dolgom lenne.
- Egész héten nem láttalak. Bent voltál egyáltalán?
- Dehogynem! Hétfő reggel is benéztem, meg csütörtök délelőtt is beszaladtam hozzá. Pedig akkor is lett volna más dolgom.
- Értem.
A lány szerencsére megtartotta magának a véleményét, ezért nekem is volt elég erőm, hogy belül megvédjem a fiút. „Milyen édes! Szakít rám időt, pedig biztos sok minden mást is csinálnia kell.” A lányra továbbra sem gondoltam, mindig ott volt mellettem, tudomásul vettem, de a többi ráért. „Lesz még időm átgondolni a vele kapcsolatos dolgokat.” Minden nap megölelt, amikor megérkezett, és megpuszilt, mielőtt elment. Nagyon kedves volt tőle.
Az ötödik héten hiába vártam olyan nagyon a szerelmemet, nem jött. Pedig szívesen hallgattam volna a kezei közt surrogó lapokat. Vagy a torokköszörülést. Vagy egy tüsszentést. Nekem ennyi is elég lett volna, ahogy addig is elég volt. Ő soha nem hajolt a közelembe, de igaza is volt. „Minek érjen hozzám, ha úgysem érzem?” Próbáltam nem bánkódni a hiányon, gondoltam, messze lakhat a kórháztól, ráadásul iskolába is jár, és a családjának is biztos sokszor kell segítenie, sőt, talán dolgozik is. „Ennyi dolog mellett mégis milyen sokszor szánt rám időt!” A lány persze nem maradt így el, rutinszerűen érkezett délután, és az éjjeli zárásig nem is hagyott soha magamra. „Olyan kedves, de ráér még, hogy vele kapcsolatban szedjem össze a gondolataimat.”
A hatodik héten, amikor újra meglátogatott a szerelmem, még magamban sem hánytam a szemére az elmulasztott hetet. Arra gondoltam, hogy talán beteg volt, de végre velem van újra, hallhatom a hangos szusszanásait, miután – gondolom – lépcsőt mászott. „Megint szakított rám időt. Olyan rendes.” Aznap hamarabb jött a lány, szinte minden mozdulatát hallottam. Éreztem, hogy bármelyik pillanatban elpattanhat benne valami. A fiú csodálkozott:
- Hogyhogy ilyen korán jöttél?
- Nézd, most már kénytelen vagyok kimondani kereken: egy szemét fasz vagy.
- Mégis miért?!
- Te is tudod. Fogadjunk, hogy múlthéten is mindig találtál jobb programot.
- Komolyan nem értem, mi bajod. Amikor tehetem, bejövök. De nekem más dolgom is van. Ő pedig úgysem tudja, hogy itt vagyok-e. Két hónapig minden nap bejöttem, sírtam, vártam, de semmi értelme. Csak tehetetlenebbnek érzem tőle magam.
- Ezért inkább „jobb dolog” címen otthon ülsz egyedül?
- Ezért inkább lefoglalom az agyam.
„Buta lány, nem is ismered! Én ismerem, és nem is számítottam tőle másra. Ő ilyen, és így szeretem. Igaza is van, tegyen úgy, ahogy neki jó. Nem akarom, hogy miattam legyen akár egy kicsivel is rosszabb az élete. Különben is, egyszer majd felkelek, már nem tarthat soká, és akkor minden újra olyan lesz, mint addig, és Ő nagyon fog szeretni.” A lány elviharzott, de este újra velem maradt. Kedves volt tőle. „Holnap talán végiggondolom majd ezt az egészet.”
Ezután két hét is eltelt úgy, hogy a szerelmem nem jött. Én lelkesen gyártottam neki a mentségeket, és mindet jóvá is hagytam. „Biztosan jó oka van annak, hogy miért nem jön.” Már mondanom sem kell, hogy a lány továbbra is változatlanul jött és ment. Mi több, egyik este mesélni kezd nekem. Először történt velem ilyen azóta, hogy magamhoz tértem. Addig soha senki nem címezte nekem a mondandóját. Ő épp azt mesélte, hogy megismert egy fiút. Éreztem, hogy félt, hogy bizonytalan, és tanácsot várna. Persze nem pont tőlem, aki kívülről nem tűnik többnek, mint egy görcs a takarón. De mégis elkezdett fúrni a lelkiismeret. Szerettem volna segíteni neki. Szerettem volna bőgve a lábai elé vetni magam és bocsánatot kérni mindenért, amit annyiszor félretettem. De persze lehetetlen volt. Az ajkaimat zár védte, a könnyeim pedig nem találtak kiutat. Legszívesebben rákiabáltam volna, hogy ne jöjjön többet, élje a saját életét, ismerje meg azt a fiút, és legyen vele boldog. De még egy gurgulázásra sem futotta tőlem, ezért a lány továbbra sem felejtett el. A szerelmem viszont igen. Többé már nem jött, én pedig megtanultam nem várni.
Három héttel azután, hogy a lány megemlítette az alakuló románcot, egyszerre két ember jött hozzám este látogatóba. Az egyik a lány volt, megismertem a hangját. A sustorgásukból olyasmit vettem ki, hogy találkájuk lett volna kettesben, de a lány nem akarta elmulasztani a látogatást, ezért inkább a szerelmét is elhozta. Gonoszul füleltem, hátha csókok cuppogását hallom majd, és akkor jól felháborodhatok, hogy ezek ketten, itt a kórházban, mellettem, hogy van képük… De semmi ilyesmit nem hallottam. Nem sokkal zárás előtt azonban rólam kezdtek beszélgetni. A lány elmesélte, hogyan kerültem ide. Szépen elmondja a kocsit, az autópályát, a fiút. Ekkor kezd a szerelmemre terelődni a szó:
- És hol van most a barátja?
- Az hosszú…
- Van időnk.
- Furcsa lenne erről pont előtte beszélni.
- Úgysem hall.
- Jaj, nem érted! De jó, akkor elmondom. A baleset után teljesen maga alatt volt, nem egyszer próbált öngyilkos lenni, de valaki mindig megakadályozta. Azelőtt egy ideig nem nagyon beszéltünk, de akkor tudtam, hogy szüksége lesz rám, ezért újra rendszeresen írtam neki. Segíteni akartam feldolgozni, hogy én is feldolgozhassam. Közben két hónapig folyamatosan bejárt, aztán kezdett elmaradni. Mondta, hogy másokkal is egyre többet beszél, én pedig örültem, hogy jobban van, de utáltam, amiért már nem reménykedett, és magára hagyta a szerelmét. Később már azt is megtudtam, hogy egy városba került a kislánnyal, akibe azelőtt halálosan szerelmes volt. Újra beszélni kezdtek, találkozgattak, ő pedig természetesen fülig szerelmes lett, és elfelejtette az itt fekvő lányt. Ő továbblépett, pedig szerintem még nem kellett volna. Ha felébred szegény, összetörik a szíve. De úgyis összetörik majd az övét is, ahogy azelőtt is megtették. Szerintem ők nem is lehetnek igazán boldogok egymás nélkül.
„A lány? Ő még ráér… nem fontos…”

2010. november 14., vasárnap

Kisherceg

Tessék, itt vagyok! Magamnak nem kellek, hát ragadj meg! A tiéd vagyok.

De rózsa vagyok, felelős vagy értem… Ugye soha nem felejted el? Mert bevallom, nagyon félek a tigrisek karmaitól…

2010. november 12., péntek

Amitől a legjobban

Feküdtem melletted az ágyon, próbáltam felvenni lélegzésednek nyugodt, egyenletes ritmusát. De hiába. Az én szememet nem nehezítette álompor. Kínlódtam, próbáltam csak a te ölelésedre koncentrálni, de a tehetetlen unalom unos-untalan belém csípett. Próbáltam szép dolgokra gondolni, ahogy azt általában tanácsolni szokták az álmatlanoknak. Erről persze az agyam arra a kérdésre ugrott, hogy mit értenek „szép” alatt. Mit kellene elképzelnem? Mezőt virágokkal és őzikékkel?… Igaz, az én világomhoz jobban illene egy titkos erdei zug, tündérekkel és manókkal. Igen, ez az, elhatároztam, hogy tündérekre fogok gondolni. És már játszódott is a fejemben saját, néma esti mesém.
***
Alig sikerült elbóbiskolnom, amikor megmoccantál. Hirtelen levetetted magadról a karomat, és tested összegömbölyödött. Megijedtem, Kérdezte, mi a baj, de csak kétségbeesett hörgés volt a válasz. Mit tehettem volna? Sírni kezdtem, beszélni próbáltam, és mérlegeltem, vajon kell-e mentő. Csak azt éreztem, hogy én még kicsi vagyok ehhez; hogy az anyukámnak kellene szólnom, hogy csináljon valamit; hogy ha felhívom a mentőket, nem tudom majd, mit kell mondani a néninek vagy bácsinak. Ültem az ágyon, és bámultam görccsé egybevált tagjaid. Vártam, hogy minden rendben legyen.
Aztán tényleg vége lett. A görcs megszűnt, te pedig izmaidat ellazítva aludtál tovább. Szívemről sziklaomlás indult útnak. Végre vége volt. Nyugodtan fészkeltem magam vissza a korábbi helyemre, amikor valami gyomorforgatóan furcsa szagot kezdtem érezni. Először nem értettem mi lehet ez, de amikor újra feléd fordultam, és megpróbáltalak felébreszteni, kivilágosodott a szoba. És beborult a lelkem.
A záróizmok elernyedéséről figyelmeztetett a szar és a húgy szemkaparó aromája. Nem akartam elhinni. Ijedt kislányként ugrottam ki az ágyból és csaptam fel a villanyt. Melléd rohantam. A takaródra bűzlő folt telepedett deréktájon. Szád nyitva volt, karod erőtlenül csüngött le az ágyról, mintha te magad is menekülni próbáltál volna. És tessék, ott volt a test, én pedig hiába kerestem azt, akit annyira imádtam, többé nem volt benne. Az az üresen tátongó ajakkapu pár órája még az engem kényeztetett. De miért nem tudod megmozdítani a karod? Ölelj már át, a kurva életbe, nem látod, hogy szenvedek?! Nem fekhetsz csak így, rólam tudomást sem véve! Gyerünk, csikizz meg, nevettess, haha, jó vicc, hiteles alakítás, de most már… most már legyen vége. Leplezd le magad. Édesem. Kérlek… kérlek…
***
Megizzadva tértem magamhoz, párnámat és arcomat összemaszatolták a könnyek. Hüppögve fúrtam arcomat a hátadba, de te semmit sem érzékeltél az egészből. Mélyen aludtál. És lélegeztél.

2010. november 9., kedd

Dédi

Összeugrik a torkom. Nem akarom hallani, nem akarom, hogy Róla beszéljenek. Közbevágok.
- De most már jó neki, jó helyen van. Már csak nekünk rossz.
Zavartan bólintanak, "hát igen, igaz", aztán szép lassan másfelé terelődik a szó. Én pedig kicsit megkönnyebbülök, már nem félek a könnyek előrekúszásától.
Csak az élőknek fáj már. Nekik még mindig fáj a szenvedés, amit az arcán láttak. Fájnak az emlékek. Nekem is fáj, hogy akivel kisgyerekként folyton boltososat játszottam, most egy zárt dobozban van, ahol sötét veszi körül, ahol nincs levegő, ahol átjárja a hideg... ahol nem élhet. Nem beszélek róla, de fáj. Fáj, hogy ha benyitok a szobába, nem ül ott a székében. Nem nézzük együtt az Esmeraldát, és nem hallgathatom mosolyogva, ahogy szörnyülködik a gonosz nagynénik és ármánykodó gazdag nők cselszövésein. Fáj, hogy többé nem passzírozunk együtt paradicsomot, amitől mindig büdös volt a házban. Fáj, hogy nem fogunk többet "összeveszni" azon, hogy ki mossa fel a szobát. Fáj, hogy nem szól többé hozzám, nem mondja, hogy "Megjött Vikike!", és nem kérdezi meg, hogy vasárnap csináljon-e grízgaluskát... mert tudta, hogy az a kedvencem. A Biszimamaféle grízgaluska.
Nem fog többször sírva puszit adni, ha hegedülök neki, vagy ha kitűnő bizonyítványt viszek haza. Nem látja majd a diplomámat, nem lesz ott az esküvőmön, nem fog boltososat játszani az én gyerekeimmel is. Vagyis ott lesz. De én nem fogom látni.

2010. november 8., hétfő

Próbababák

Kriszti szerette az életet. Szerette az évszakok különböző illatát. Szerette látni az élénk színeket. Szerette az ételek intenzív ízét. Szeretett szerelmes lenni. Szerette hosszú, barna hajának selymes göndörödését. Szerette feszes bőrét, kerek fenekét, sima arcát, kemény melleit. Szerette érezni a meleg leheletet a meztelen vállán. Szeretete sikítva, egy orgazmussal kiadni magából a nap, a hét, a hónap feszültségeit.
Kriszti rettegett az öregségtől. Rettegett attól, hogy szaglása, látása és ízlelése romlani kezd. Rettegett, hogy a szerelem kihűl. Rettegett, hogy haja kifakul, pigmentjei elhagyják, befedi az ezüst. Rettegett, hogy bőre megereszkedik, feneke formátlanná válik, arca ráncos lesz, mellei lógni kezdenek, csontjai megritkulnak, fogai kihullnak. Rettegett a csúnyaságtól, az egyedülléttől. Rettegett a nemiszervek szárazságától, a láng kihunyásától, a szürkeségtől, az unalomtól.
Kriszti félve érezte meg az idő múlását, amikor szerelme fehér ruhában az oltár elé vezette. Akkor döntötte el, hogy harcolni fog. Harcolni az idő ellen.
Kriszti egyik este két próbabábuval állított haza. Titokban vitte be a hálószobába, és gardróbja mélyén rejtette el őket. Mindkettőt csinosan felöltöztette a saját ízlése szerint. Pont, ahogy a férjével is teszi nap mint nap. Elegáns Armani öltöny és Ray Ban napszemüveg került a férfi bábura, Dolce & Gabbana koktélruha és Pandora nyaklánc a nőre. Gondolkodott, hogy szerezzen-e be parókákat, de végül úgy döntött, így is megfelelő lesz. Lehúzta ujjáról a karika jegygyűrűt és a női bábura húzta. Elővette zsebéből a férje gyűrűjét – amit a fürdőszobából csent el, amíg férje zuhanyozott – és a férfi bábura húzta. Gondosan bezárta maga mögött a gardróbot, fehérneműre vetkőzött és kihívó pózban az ágyra feküdt, férjére várva.
Kriszti tíz év múlva mit sem változott, ahogy szerelme sem. Mindketten fiatalok voltak, lélegzetelállítóan jól néztek ki. Mindenki irigyelte őket.
Kriszti még húsz év múlva is minden nap bekukucskált a gardróbba, hogy leellenőrizze a két bábut. Azok minden évben egyre aszottabbak lettek, fémgerincük meggörnyedt, ruhájukon megült a por. A nő mindezt megkönnyebbülten vette tudomásul.
Kriszti egyik éjjel a férjéhez bújva olvasta Oscar Wilde híres regényét, amikor szúrást érzett a mellkasában. Kedvesébe akasztotta kétségbeesett pillantását, de az is a szívéhez kapva görnyedt össze az ágyon.
Szépek voltak, fiatalok kívül, de öregek belül. Féltek az öregségtől, a csúnyulástól, a butulástól. De a haláltól soha.

Idill


Csak feküdtünk az ágyban a takaró titkos leple alatt, meztelen melleimet a hátához szorítottam. Arcomat a bőrébe simítottam, hátán a piheszőrök megcsiklandozták az orrom hegyét. A húsába suttogtam.
- Bízom benned.
Szinte észrevétlenül megmoccant. Halványan megszorította a kezemet, amivel fojtogatóan öleltem. Hallottam, ahogy szusszan egyet, mint mindig, amikor beszédre nyitja az ajkait.
- Menjünk fürdeni.
Nehézkesen kigördült az ágyból, én pedig könnyed léptekkel követtem. Rutinosan fordultam be utána a fürdőbe, hajoltam a csaphoz, engedtem az ingadozó hőmérsékletű vizet. Hagytam, hogy görnyedésem közben végigsimítsa fedetlen testem minden kis porcikáját. Szerelmesen megborzongtam érintése ujjnyomai mentén.
Először ő merült bele a langymeleg kisóceánba, aztán én is követtem. Egymással szemben ültünk, lábainkat összeakasztottuk és csak néztünk egymásra, mint két kíváncsi kisgyermek. Nem bírtam sokáig, szép lassan mosolyra hasadt a szám, ahogy az ő arca és felszakadt. Így ültünk, egymásra vigyorogva, majd nevetve. Nevetve a semmin, magunkon, a butaságainkon, a félelmeinken. Eljátszottuk, hogy bátrak vagyunk. Hogy történjék bármi, mindig boldogok leszünk. Hogy ami egy perce még a jelen volt, már régmúlttá vált és elgurult. Mi pedig hülyék lennénk utánaszaladni.
Csipkedni kezdte bőrömet a hűlő pancs. Szerencsétlenkedve kászálódtam. Mielőtt törölközőbe csavartam volna kiázott bőrömet, még a kád széle mellé guggoltam és megsimogattam az arcát. Lassan benedvesítettem az egész testét, és elkezdtem tusfürdősimogatásom szertartását. Ő nevetett. Én nevettem. Csikiztem a lábujjait. Kis bolond. Mire jóillatot varázsoltam az egész fürdőszobában, már könnyek aljaskodtak a szemembe. Könnyek attól a rengeteg szeretettől és szerelemtől, amit éreztem. Könnyek azokért a pillanatokért, amikor megbántottam. Könnyek magamért, és könnyek érte. És mégsem hagytam kibuggyanni őket, erőszakosan visszavonulót fújtam nekik. Érte. Csak néztem tovább az előttem heverő, kiszolgáltatott testet, és kerestem az okokat, hogy ez a tökéletlen emberi szerkezet miért olyan tökéletes a számomra. Pont ez. Pont ezt a testet akartam. Ezt láttam mindközül a legszebbnek, minden szőrszálával, minden szeplőjével és makulájával együtt. Felnéztem az arcára, és megmarkolt a tekintete. A szembogarak körül pajkoskodó zöld-kék furcsa színei. Láttam, hogy vár valamit, vagy talán unja már a jelenetet, és a víz is egyre hidegebb. Felpattantam, és amint felállt, a vállára terítettem a törölközőt. Ilyenkor mindig egy picit az én kisfiam volt. Valaki, akiről gondoskodhatok. Valaki, akit nagyon szerethetek. Valaki, akiért bármit megtennék.
Visszazarándokoltunk a szobába és újra egymás mellett feküdtünk. Ezúttal ő ölelt engem. Éreztem, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa. Minden sejtemmel hozzádörgöltem a létezésem. „Nézd! Nézd! Itt vagyok, a Tiéd vagyok! Szoríts! Tarts! Ne engedj!” Csókot simogatott a nyakamra, amitől újra bizsergett a bőröm. Orrával megcirógatta a fülem, beleszuszogott.
- Szeretlek!

2010. november 7., vasárnap

Hiány

Annyira hiányzol, basszus,
Nézd, Neked szól e passzus!

Szívem útnak indulna,
S neked adnám, mim volna,
Ha elérném tenyered...
Így szívem csak nyekereg.
De megmondom Teneked:
Még megcsípem feneked
A héten, vagy azután,
Ha engedi anyukám.

Annyira hiányzol, basszus,
Ezért sírt most a passzus.

2010. november 3., szerda

Álom

Tegnap éjjel a világvégéről álmodtam. Elém lépett egy fiú, akit soha nem láttam azelőtt, mégis a legközelebbi barátomnak éreztem. Azt mondta, pár perc múlva vége lesz a világnak. Megfogta a kezem és felvezetett egy panelház lapos tetejére. Onnan lógattuk a lábunkat a mélység felé. Csöndben hallgattuk egymás lélegzését, végül nyugodtan megszólalt:
- Te leszel az egyetlen, aki túléli.
Nem tudtam mit reagálni, csak néztem tovább a várost. Váratlanul egy hatalmas rakétakilövő emelkedett ki a földből. Féltem. A fiú egy puszit nyomott a vállamra. A rakéta pedig kilőtt. Már tudtam, mi fog történni: a rakéta hamarabb robban, mintsem célba érne. És valóban úgy lett. Alig emelkedett pár kilométer magasságban a levegőbe, egy hirtelen robbanás, gombafelhő, energia. Láttam, ahogy egy pillanat alatt szétterjed egy fényes sugárhullám. Nyomást éreztem, valami hátralökött, körülöttem pedig minden élő észrevétlenül szertefoszlott.
Ott ültem egyedül a háztetőn. Legelőször a csönd ijesztett meg. Senki sem sikoltozott, senki sem szenvedett. A többség nyilván észre sem vette, hogy egyszerűen megszűnt létezni. Én viszont magamra maradtam, nekem szenvednem kellett tovább, magányosan, segítség nélkül. Elszomorított ez az igazságtalanság. És akkor, abban a pillanatban, hogy ezt felfogtam, akkor tudtam, hogy soha életemben nem voltam egyedül. De akkor…

2010. november 2., kedd

Lovak és szakadékok

Gabi és Viktor. Mindketten a világ legmagányosabb emberének érezték magukat, szenvedtek, gyötrődtek, amilyen látványosan csak lehetett. Régi és vágyott szerelmeket kergettek, míg a nagy kergetőzésben meg nem fogták egymást. Pontosabban, amíg Viktor meg nem fogta Gabi derekát, a lány pedig hagyta. A kéz pedig lecsúszott a derékról, és az érintés csókká olvadt az ajkakon. Ott dőlt el minden.
Gabi és Viktor. Vállvetve harcoltak közös ellenségük, a rettegett Távolság ellen. A csatákat pedig folyton megnyerték. Ketten erősek voltak. Ketten bátrak voltak. Ketten boldogok voltak.
Egy kétszínű társat is kaptak maguk mellé: a kiszámíthatatlan Időt. Amikor szétváltak, az Idő rátelepedett mindkettejük nyakára, mint egy idegesítően papoló, zöld kis manó. Amikor együtt lehettek, messzire és gyorsan szaladt, hogy az egyedüllét mocsarában bevárja őket. De ugyanakkor nem egyszer segítette is őket: ahogy az Idő lépdelt mellettük, türelmesebbek, megértőbbek lettek. Gabi mindennek tudta a helyét Viktor lakásában, Viktor pedig mindenre megtalálta a megoldást. Tanítómesterük lett hát az Idő, ezért is tűrték meg maguk mellett.
Gabi és Viktor. Évekkel az első csók után már hivatalosan is egy család voltak. Gabi pocakja gömbölyödött, Viktor pedig lelkesen várta a kis Danikát. Később Esztikét. Később Emesét. Később Peregrint. Mind olyan hirtelen nőttek fel, Gabi és Viktor pedig észrevétlenül megöregedtek.
Gabi és Viktor. Mindketten féltek, hogy a másik már csak egy aszott testet lát bennük. De amikor egymásra néztek, a ráncok kisimultak, a hajszálak nőni kezdtek, a csontok sűrűsödtek, a két szembogár pedig ujjongva ölelte magához a fiatal emlékek testét.
Gabi és Viktor. Gyengék voltak már, tudták, hogy hamarosan mindennek vége. Mégsem tudtak keserűen gondolni a halálra. Sohasem tudtak igazán megöregedni.
Reggel te pattansz ki elsőként a fejemből, drága, és éjjel az álmok előtt is te ejtesz puszit az orrom hegyére.