2012. március 24., szombat

Lélekmaradás

  A héten olvastam Borisz Akunyin könyvét, a Temetői történeteket, ami amellett, hogy bemutat néhány híres temetkezési helyet (Highgate, Pere Lachaise, Green Wood, stb.) és pár érdekes bennük nyugvót, sokat elmélkedik a halálon, az elmúláson és úgy egyáltalán a múlt-jelen kapcsolatról, illetve a különböző kultúrák Halálhoz való viszonyáról.
  Ennek hatására, ahogy zötykölődtem a buszon valami jelentéktelen aláfestőzenét zümmögtetve, elképzeltem a saját elméletemet az időről, a halálról, meg úgy egyébként. (Bár lehet, hogy létezik már ehhez hasonló eszmefuttatás, ha igen, sikítson valaki, ha nem, akkor jogvédelem alatt állnak a következő sorok! :))

  Tehát képzeljük el, hogy az idő nem egy vonal, egy sík, hanem végtelen sok réteg egymáson, egymás mellett, keveredve és mégis elválasztva. Mondjuk úgy, hogy végtelen sok idődimenzió létezik egyszerre. Így pedig folyamatosan meghalunk és megszületünk, a lelkünk tehát nem vándorol, hanem megragad itt, most épp ebben a "dimenzióban", amiben a jelenbeli tudatunk időzik. Talán ezt a posztot is megírtam már milliószor, de lehet, hogy sokszor inkább kitöröltem. Nem azt mondom tehát, hogy mindig pontosan ugyanazt az életet éljük le - hiszek a szabad akaratban, és a többi - csak nyilván vannak hasonlóságok. Kell lennie hasonlóságoknak. Déjà vu? Persze, hiszen ez a jelenbeli tudat is átélt már hasonlót. Mi van? Mit beszélek? Vagyis írok? Nem tudom, de a fejemben szépen összeáll, úgyhogy javaslom, hogy ti is csak csukjátok el a szemeteket és próbáljátok elképzelni ezt az egészet. Mint egy körforgás, tudjátok, olyan oroszlánkirály-féle. És igen, tényleg éljünk szép életet, hiszen ha halálunk után ugyanazok leszünk, akik most vagyunk, akkor... Vagy várjunk, ha már eleve rosszak voltunk korábban, és szar volt az életünk, az determinál minket az összes síkon? Ajaj. Vagy nem? Ha sokáig járatom hasonlóakon az agyam, hirtelen minden kitágul, mintha be kellene fogadnom mindent, ami végtelen és befogadhatatlan, és megijedek. Csitt, csitt, ne pillants be az univerzumba, illetve ne pillants ki belőle, mert annak sosem lehet jó vége. Aludjunk inkább, jó, ne gondoljunk arra, hogy mi lesz abban az utolsó pillanatban, amikor egyszerűen megszűnik minden, és mi lesz azután...

  Azóta rámutattak már ennek az elméletnek a gyengeségeire, de nekem valahogy mégis tetszik. Az én kis primitív agyamnak nem tűnnek fel benne olyan élesen a hibák. Viszont most nagyon megéheztem a gondolatokra, szereztem is néhány 50%-kal leértékelt Jungot, aztán jól esne egy kis Nietzsche, Sagan, Kierkegaard, stb. Belefáradtam az izgalmas, de üres szórakoztató irodalomba, bár a nagyon lassan, de annál biztosabban közeledő záróvizsga előtt valószínűleg inkább azok kényelmébe menekülök majd a gondolkodás helyett. Bár azt hiszem, köztes megoldásként Hesse-hez is közelebb kerülök majd (juj, csúnya kis Batus, attól, hogy végre ráakadtál A varázsló gyermekkorára vaterán - miután álmodban megkaptad -, nem kellett volna rögtön megvenned!).

2012. március 20., kedd

Rókák

Ránézek a zsúfolt Kosztolányis polcomon trónoló rókákra, és eszembe jut, hogy "Haha, nem jutsz eszembe róluk!"... De tényleg nem...

.

.

.

2012. március 19., hétfő

Epic concert is epic (Emilie Autumn)

Vannak emberek, akik az évek során inspirálóan hatottak rám. Ami jó: egy részük még ma is él. Ami rossz: Az élők többsége nem kicsiny hazánk szülötte és nem is fordul meg erre gyakran. Én olyan mázlistának mondhatom magam, akinek még ezek ellenére is volt szerencséje néhánnyal találkozni.

Először is 2008-ban, a XV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon találkozhattam Bret Easton Ellis amerikai íróval, aki regényeivel (amik mind kiolvasva sorakoznak a polcomon) táplálta a brutalitásra éhező lelkecskémet, sokszor adott inspirációt és bevezetett egy olyan világba, amit addig még nem ismertem.

Általam dedikáltatott Amerikai Psycho

Tegnap pedig (2012. március 18-án) részt vehettem egy Emilie Autumn koncerten, ami életem legnagyobb élményei közé tartozik. Emilie az a zenész, aki több évnyi kihagyás után elérte, hogy újra hegedűt vegyek a kezembe. Persze ezáltal nem váltotta meg a világot, mert ritka szarul játszok még mindig (hiába tanultam hat évig), de mégis felfedezhettem, hogy milyen jó néha itthon egyedül csak elővenni és játszani egy kicsit magamnak, hallgatni ahogy rezegnek a húrok és elmerülni benne. Soha nem is álmodtam róla, hogy egy ilyen, idehaza nem különösebben ismert amerikai zenész egyszer még ellátogat ide. Egészen addig, amíg januárban csak úgy random rá nem kerestem, hogy merre koncertezik idén... Azt hittem, némára sikítozom magam, amikor megláttam, hogy márciusban bizony pont Budapesten lesz koncertje. (Mondanom sem kell, már akkor jó előre megvettem a jegyet és aztán csak várni kellett.) És végre el is jött a napja, csak sajnos el is múlt. Aztán elgondolkodtam, hogy most akkor mi van, mire ez az egész, megvolt, jó volt, de ennyi, többé nem várhatom, nem fogok újra ott állni a színpad előtt izgulva, hogy mikor kezdődik, meg úgy amúgy is, na. Stb. De ne szaladjak már ennyire előre, a macska rúgjon meg!
Tehát már fél 7 előtt odaértem a Club 202-höz, ahol már mindenféle fura szerzetek mászkáltak viktoriánus ruhákban, fura sminkkel, meg persze fekete-fehér csíkos cuccokban (Vikikén is fekete-fehér csíkos harisnya, fodros fekete miniszoknya meg fekete-bézs nagymasnis póló volt). Nem sokkal 7 előtt (ami elvileg a kezdés időpontja volt) be is engedtek minket, aztán ácsingóztunk a színpad előtt még egy órát, a koncert ugyanis végül csak 8-kor kezdődött el. Na, de az aztán tényleg megért minden várakozást!

A díszlet

Minden annyira hihetetlen volt, hogy az elején azt hittem, rögtön elbőgöm magam. Na de hogy csak a lényeget említsem, a legleglegleg talán a God Help Me című szám volt, ami alatt a Bloody Crumpet-ek tea party-t rendeztek. Ez annyit tesz, hogy Veronica, Contessa és Captain Maggot össze-vissza locsolta és köpködte a teát, legtöbbször a közönségre. Amikor először telibe találtak, kicsit hátrahőköltem. De jó illat volt :) Aztán a tea mellé ledobáltak jó pár muffint is (egyet el is kaptam). Aztán legleglegleg volt az is, amikor elkezdték a Fight Like a Girl-t, amit már pár hete egyfolytában hallgatok és annyi energiával tud feltölteni, hogy az ihaj. Aztán szintén legleglegleg élmény volt, amikor az egész közönség torkaszakadtából üvöltötte Emilie-vel, hogy "LIAR!!!". Meg amikor Captain Maggot beugrott a közönségbe (pont felém is) és ott vergődtünk, hogy valahogy továbbadjuk és ne ejtsük le. Meg amikor Veronica sorba lesmárolt három lányt a színpadon (ez a "Rat Game", én is kapálóztam, hogy engem válasszon, de gondolom VIP-seket választottak). Meg amikor végre egyszer sikerült elkapnom Emilie apró kis kezét és megszorongathattam :)

"Rat Game"

Előtte féltem, hogy majd csalódni fogok Emilie-ben, hogy biztos fölényes lesz, meg mit tudom én. De nem. Emilie hihetetlenül közvetlen és kedves. Most még jobban beleszerettem. Nem csak lenyűgöző show-t tudnak csinálni a Crumpet-ekkel, de annyira közönségcentrikus az egész, hogy az valami fantasztikus. Azért az mekkora menő már, amikor épp előadják, hogy Emilie majd megtanítja csókolózni Veronica-t (koncertfelvételekből tudtam, h lesz is itt csók), állnak egymással szemben, nagy csönd, erre én bekiabálom a tömegből, hogy "KISS HER!" és nem egyszerűen folytatják a kis színjátékukat, hanem minden ilyen beszólásra reagálnak. Emilie nem egyoldalúan beszél a közönséghez, hanem beszélget velük. Végig kapcsolatban maradt a rajongókkal, például kb. minden szám alatt lehajolt legalább egyszer-kétszer, hogy megfogja a rajongók kezét. Aztán a vége felé felnyújtottak neki egy zászlót, a budapesti Fight Like A Girl Tour emlékére, aztán egy lány egy doboz teát is (amit lényegében én nyújtottam oda Emilie-nek, mert a leányzó nem fért oda rendesen), Emilie pedig olvadozott.

Ajándékok a művésznőnek :)

Egyszóval imádnivaló nő ez az Emilie Autumn. Egyedül azt sajnáltam, hogy a koncert alatt egyedül egyszer volt a kezében hegedű (ó, azt nem is említettem, hogy egyébként hegedűművész a hölgy). És a zene is ki tudja mennyire volt élő, mivel nagyon szexin leült egy kis csembalóhangú hangszerhez (valami letakart szinti lehetett), de miután lejátszott pár sort, egyszerűen felállt, a zene meg ment tovább. WTF? Na, de ez igazán semmiség azok után, amit kaptunk. Tollas-legyezős táncot, levegőben kendőn vonaglós artista mutatványt, tüzes kerék pörgetést.

Captain Maggot és tüzes karikája

Bár még a végéről hiányoltam a Shalott-ot, igaz, hogy helyette a Mad Girl sokkal jobban illett az elborult, elmegyógyos hangulathoz :)

Hát ennyi. Életre szóló élmény volt, most már örökké szerelmes leszek ebbe a furcsa nőbe, és csak reménykedni tudok, hogy egyszer, évek múlva talán újra részem lesz valami hasonlóban.

2012. március 12., hétfő

Iszony

- Mindenkit utálok.
Közönyösen jelentettem ezt ki neked, miközben lepöccintettem egy darab hamut a kezemben tartott cigarettáról. Láttam, hogy nem tudod mire vélni ezt a hirtelen gyűlölködést, ezért folytattam:
- Az emberek hülyék. Az emberek önzők. Szánalmasak. Idegesítenek. Semmi szükségem rájuk, a nyaggatásukra meg a jópofizásukra. Azt hiszem, egyszer majd kiirtom az egész emberiséget.
Te csak vállat vontál. Ekkor már rég hozzászoktál, hogy őrült vagyok.


Megittuk a kávét, elszívtuk a cigit, én pedig szó nélkül otthagytalak. Persze nem mondtam ki, de téged is gyűlöltelek, mint mindenki mást. Talán magadtól is rájöttél.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttuk egymást.

Miután hazaértem még épp csak sötétedett, mégis bebújtam a takaróm alá.
Elaludtam.
Hosszú és nyomasztó álom vette kezdetét, amiben a barátaim és ismerőseim sorra a takaró elé járultak: bekopogtak rajta, de én senkit sem engedtem be. Mindenkit elküldtem a picsába. Aztán kívülről tompa robbanásokat és könyörgő sikoltásokat hallottam. De én maradtam a takaróm biztonságos rejtekében. Arra gondoltam, hogy valószínűleg éppen most idézem elő a világ pusztulását. Tudtam, hogy így kell lennie, és hogy valóban meg is történik, hiszen a valóság nem külső dolog: az emberi agyban létezik, és sehol másutt. Láttam magamat, ahogy körberepülöm a Földet és puszta kézzel dobálom a pusztulást. Mindezt persze úgy, hogy az állatokat és a növényeket ne bántsam. Nem vagyok én barbár. És különben is eszembe jutott, mennyire hiányozna a cicám.

Mire képzeletben bevégeztem a munkát, a kinti zajok is elültek.
És akkor pattant fel a szemem.
Azt hiszem, kezdett fogyni a levegőm, azért ébredtem fel olyan hirtelen. Óvatosan kidugtam az orrom a biztonságos kis burkomból.

Sötét volt.
Természetellenesen sötét.

Én  K I B A S Z O T T U L  F É L E K  a sötétben. Csak az arcomat engedtem ki a takaró védelme alól, úgy kezdtem el szólongatni az anyukámat. Az apukámat. Az öcsémet. De senki sem válaszolt. Kétségbeesetten kezdtem bőgni, próbáltam kitapogatni valamit magam körül, de a takarómon kívül semmi mást nem éreztem. Még az ágyat sem.

Nem számoltam, mennyi idő telt el, de lassan világosodni kezdett. Természetellenesen világosodni.
Már ki tudtam venni a környezetem vonalkáit: egy pad, néhány kavics, kuka. Mint egy park. Megfogtam a takaróm csücskét és elindultam a homályba, ami fokozatosan vakító fénybe kúszott át.

Már láttam  M I N D E N T.

Nem rendelkezem a megfelelő szavakkal, hogy leírjam, ami akkor körülvett. Arra, amerről jöttem: pusztaság. Amerre tartottam: hatalmas épületek. Fényesség. Zaj.

Elveszettnek éreztem magam.
Magányosnak éreztem magam.
Szükségem volt valakire.
Szükségem volt rád. Rátok. Mindnyájatokra.

Tudtam, hogy nevetségesen néztem ki, ahogy könnymaszatos arccal egy takarót vonszoltam magam után, de ez volt az utolsó dolog, amivel törődtem. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam mikor vagyok. Nem tudtam,  K I  vagyok.

Még javában próbáltam felfogni, hogy mi történhetett, amikor egy nő lépett mellém. Furcsa volt a ruhája. Furcsa volt az arca. Furcsa volt a beszéde, ahogy megfogta a kezem és vezetni kezdett egy olyan hatalmas és csillogó ház felé. Én egy szót se szóltam. Ő kivette a kezemből a takarómat, összehajtva lerakta egy sarokba (ha lehet saroknak nevezni annak a fura lakásnak bármilyen részét), engem pedig levetkőztetett és megfürdetett (vagy mindenesetre megtisztogatott a fura szerkentyűivel).

Lassan elkezdtem beszélni. Megtanultam a szavakat, amiket használtak. Aztán elkezdtem emberek közé járni. Csoportokkal "lógtam". Voltak, akik közelebb kerültek hozzám. Őket nagyon szerettem.

Azt hittem, hogy nagyon szerettem.

Egy idő után fárasztani kezdett az egész. A körülöttem lévők büszkék voltak rám. "Beilleszkedett" - mondták. Engem pedig nem érdekelt. Untatni kezdett. Fárasztani kezdett. Undorodtam a körülöttem lévőktől. Idegesítettek.

Az egészet  U T Á L T A M.

Egy nap a hozzám legközelebb álló lénnyel ücsörögtem nem messze attól a helytől, ahol először kidugtam az orrom a takaróm alól. Elmondtam neki, hogy mindenkit utálok. Közben arra gondoltam, hogy itt ül velem az, aki ennyire közel áll hozzám, akit régen annyira szerettem. Most pedig arra gondolok, hogy legszívesebben összeverném. Csak úgy, mert untat és fáraszt. Felálltam és otthagytam őt.

"Haza" ballagtam, egy tároló mélyéről előhalásztam a régi takarót. Kivonszoltam a régi pad mellé. A régi érzéssel. És újra alá bújtam, várva, hogy tényleg vége legyen mindennek. Hogy majd egy még magányosabb, új korba ébredjek. Én, az önjelölt Rip Van Winkle.


2012. március 5., hétfő

Nélkül

Halj meg,
Vagy haljak meg én,
De nem tűröm el,
Hogy nélkülem élj!