Orgazmus

Orgazmus

bal melledbe kapaszkodom

s ujjam hegyén a rohanás

csitítja a szívedben

kalapáló dobolást

Szöszmöszök a levegőben

Úgy látszik, ez az ősz a tiéd. Sőt, attól tartok, hogy mostantól minden őszöm a tiéd lesz. Ilyenkor mindig kicsit haldokoltál. Talán egy ősz végén majd mindketten meghalunk.

***

Azt hiszem, akár nyálasnak is mondhatnánk a következő gondolatokat. De tudod, mostanában sokat sírok. Buszon, metrón, utcán, mindegy. Tudom, hogy te már eleget sírtál miattam. Én most, jó egy évre rá próbálom behozni a lemaradásom. Nem miattad. Utánad. Nem hüppögő pityergés ez, nem is hangos zokogás. Egyszerűen legörbül picit az ajak, a szem pedig könnyezni kezd. És milyen kellemesen langyos könnyek ezek. Mintha a szívemben melengettem volna őket egészen addig. De aztán jön a szél, az oxigén, a szöszmöszök a levegőben, ugye. Le kell törölni, mert hideg, zavaró, viszket és csíp. Érted az összefüggést, ugye, kedves?

***

Biztos az időjárás teszi, meg a sok szösz. De azt hiszem, én alázatosra puhultam, te pedig ropogósra keményedtél.

***

Egyébként láttam egy rókát átszaladni az úton, egy olyan koncertről hazafelé menet, amin végig rád gondoltam. Szöszmöszök Nem Léteznek.

"Ha lett volna bárki, aki megmenthetett volna, az te lennél."

És ha zsebembe köveket halmozva a Dunába sétálok, tudnod kell, hogy tekintélyes méretű kavicsként viszlek majd magammal Téged.

Valami

Ő volt a tökéletes. Mintha sorsszerű lett volna, hogy megtaláljam és elveszítsem. Vajon ő is így érezte? Vagy azóta talált már mást?

Mert én mindenkiben őt keresem, görcsösen kutatom a legapróbb hasonlóságokat. Már undorodok az összes embertől. Mert senki nem olyan, mint ő. Senkivel nem érzem azt, mint vele. Nem kellenek barátok. Nekem ő kell.

De nem vigyáztam rá eléggé. Megszelídítettem, felelős voltam, mégis megszökött. Ketrecbe kellett volna zárnom, hogy örökké velem maradjon. Vagy egy sötét szobába, amibe nem léphet be más rajtam kívül. Hogy senki ne akarhassa megszerezni. Hogy minden csak mi ketten legyünk. Hogy minden időt együtt töltsünk.

Régen nem voltunk együtt eleget. Most mindenhova velem jön.
Mert benne élsz te minden akármimben.

Hiányzol.

Hiányzó

Talán már nem olvasol engem. Talán soha nem is olvastál. Talán el is felejtettél már. Mit számít ez?

Mindvégig téged hibáztattalak. Persze még magamban is csak vaktában dobálóztam, mert semmivel sem tudtam igazolni a felháborodásomat. De ha eszembe jutottál, mindig arra gondoltam, hogy milyen szörnyű és hazug vagy, és arra, hogy bántottál. Nem hazudtam korábban, tényleg folyton valamilyen furcsa közönyösséggel gondoltam rád. Nem szakadtam bele a hiányodba, csak eltűnődtem rajta. Franc tudja, mi birizgált tegnap, aminek hatására egyszerűen meg KELLETT írnom neked, hogy sajnálom. Hogy tudom: az én hibám volt. Talán meg sem kaptad, talán már más a számod. Mit számít ez?

Ma este a semmiből előpofátlankodott egy kép: ülünk a Margit-szigeten, a szökőkútnál. Te csak picit somolyogsz - szokás szerint - én meg rókásan vigyorgok. Aztán az arcodhoz bújtatom az arcomat, picit megböködlek az orrommal és közben teljesen észrevétlenül néha a nyakadhoz érnek az ajkaim. Már libabőrözöl is. Édesen az arcodhoz bújok, te húzódozol. Én csak mosolygok tovább, ne foglalkozz másokkal, csak velem. És végre megtalálom az ajkaid.

Persze mindez nem történt meg. De megtörténhetett volna. És látod? Ez hiányzik. Nem te. Az hiányzik, ami volt köztünk, és ami lehetett volna. De az nagyon, nagyon hiányzik.

Bárcsak működött volna valahogy. De választanom kellett, és téged kellett elhagynom. Nem te bántottál. Én bántottalak téged. Vagy egy kicsit talán egymást. Tudom, és mindig is tudtam, de soha nem akartam beismerni.

Azért ha valami elromlana, még újrakezdhetnénk. Talán. Mit számít ez?

Nemcsók

Nem hiányzol. Már elmondtam párszor, de a félreértések elkerülése végett elmondom újra. Nem hiányzol. Mégis a képzeletembe tolakodsz néha, főként éjjel, elalvás előtt. Te pimasz kurva. Nem mintha bántana a dolog, de azért mégis hogy képzeled...

Múlt éjjel eszembe jutott a tavalyi eFeN... Láttam, ahogy állunk a Magashegyi Underground koncerten összeölelkezve (ha jól emlékszem, épp ez a szám ment). Így utólag képzeletben ordítoztam magammal, hogy "CSÓÓÓÓKOLD MEG! CSÓKOLD MÁR MEG! MIRE VÁRSZ, KÖNYÖRGÖM?" De tényleg, miért nem tettem meg? A nyakadba fúrtam az arcom, szorosan öleltük egymást, minden adott volt. De még arra sem emlékszem, hogy akkor akár felmerült volna bennem, hogy ott mindenki előtt széttépjelek. Fel nem tudom fogni, hogy miért nem. Pedig te már megcsókoltál előtte aznap este. Az meglepő volt. Cseppet sem kellemes. Remélem azért azóta már jobban csókolsz. Sosem szerettem a csókjaidat. Szerettelek megcsókolni, szerettem tudni, hogy megcsókollak. De a csók maga egyáltalán nem számított. Se ha jó volt, se ha rossz.

Soha nem csókoltuk meg egymást nyilvánosan. Miért? Féltünk? Én nem féltem mások véleményétől. De mégis féltem. Tőled féltem. Azért vicces, nem? Elvileg nagyon közel álltunk egymáshoz, tudtam, hogy akarsz, tudtad, hogy akarlak, és mégis milyen gyávák voltunk! Mindig csak utólag vallottuk be, hogy "akkor ott legszívesebben megerőszakoltalak volna", vagy "annyira szerettelek volna megcsókolni, csak..." Csak? Csak... Most, hogy kicsit távolabb kerültünk egymástól, talán könnyebb lenne. Talán nem érdekelne. Talán leszarnám, ha tudom, hogy úgyis csak áltatlak. De már mindegy. Nem szabad. Nem, nem, nem nem nem. Eleget tettünk már tönkre egymásban.

És most megint ott állok a koncerten, rád nézek. Nem vagy szép. Fuj, egyáltalán nem vagy szép. Nem kívánlak. Utállak. És gondolatban épp ezért vetem rád magam, széttéplek, elvonszollak onnan, be épp csak egy fa mögé vagy WC-be, és kihasznállak... Milyen nevetséges... Te fantáziáltál mindig ilyenekről, ha mérges voltál rám. Hát baszd meg.

Zene

Most majdnem elérted, hogy könnyet ejtsek érted. Értünk. De nem fogok.