Epic concert is epic (Emilie Autumn)

Vannak emberek, akik az évek során inspirálóan hatottak rám. Ami jó: egy részük még ma is él. Ami rossz: Az élők többsége nem kicsiny hazánk szülötte és nem is fordul meg erre gyakran. Én olyan mázlistának mondhatom magam, akinek még ezek ellenére is volt szerencséje néhánnyal találkozni.

Először is 2008-ban, a XV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon találkozhattam Bret Easton Ellis amerikai íróval, aki regényeivel (amik mind kiolvasva sorakoznak a polcomon) táplálta a brutalitásra éhező lelkecskémet, sokszor adott inspirációt és bevezetett egy olyan világba, amit addig még nem ismertem.

Általam dedikáltatott Amerikai Psycho

Tegnap pedig (2012. március 18-án) részt vehettem egy Emilie Autumn koncerten, ami életem legnagyobb élményei közé tartozik. Emilie az a zenész, aki több évnyi kihagyás után elérte, hogy újra hegedűt vegyek a kezembe. Persze ezáltal nem váltotta meg a világot, mert ritka szarul játszok még mindig (hiába tanultam hat évig), de mégis felfedezhettem, hogy milyen jó néha itthon egyedül csak elővenni és játszani egy kicsit magamnak, hallgatni ahogy rezegnek a húrok és elmerülni benne. Soha nem is álmodtam róla, hogy egy ilyen, idehaza nem különösebben ismert amerikai zenész egyszer még ellátogat ide. Egészen addig, amíg januárban csak úgy random rá nem kerestem, hogy merre koncertezik idén... Azt hittem, némára sikítozom magam, amikor megláttam, hogy márciusban bizony pont Budapesten lesz koncertje. (Mondanom sem kell, már akkor jó előre megvettem a jegyet és aztán csak várni kellett.) És végre el is jött a napja, csak sajnos el is múlt. Aztán elgondolkodtam, hogy most akkor mi van, mire ez az egész, megvolt, jó volt, de ennyi, többé nem várhatom, nem fogok újra ott állni a színpad előtt izgulva, hogy mikor kezdődik, meg úgy amúgy is, na. Stb. De ne szaladjak már ennyire előre, a macska rúgjon meg!

Tehát már fél 7 előtt odaértem a Club 202-höz, ahol már mindenféle fura szerzetek mászkáltak viktoriánus ruhákban, fura sminkkel, meg persze fekete-fehér csíkos cuccokban (Vikikén is fekete-fehér csíkos harisnya, fodros fekete miniszoknya meg fekete-bézs nagymasnis póló volt). Nem sokkal 7 előtt (ami elvileg a kezdés időpontja volt) be is engedtek minket, aztán ácsingóztunk a színpad előtt még egy órát, a koncert ugyanis végül csak 8-kor kezdődött el. Na, de az aztán tényleg megért minden várakozást!

A díszlet

Minden annyira hihetetlen volt, hogy az elején azt hittem, rögtön elbőgöm magam. Na de hogy csak a lényeget említsem, a legleglegleg talán a God Help Me című szám volt, ami alatt a Bloody Crumpet-ek tea party-t rendeztek. Ez annyit tesz, hogy Veronica, Contessa és Captain Maggot össze-vissza locsolta és köpködte a teát, legtöbbször a közönségre. Amikor először telibe találtak, kicsit hátrahőköltem. De jó illat volt :) Aztán a tea mellé ledobáltak jó pár muffint is (egyet el is kaptam). Aztán legleglegleg volt az is, amikor elkezdték a Fight Like a Girl-t, amit már pár hete egyfolytában hallgatok és annyi energiával tud feltölteni, hogy az ihaj. Aztán szintén legleglegleg élmény volt, amikor az egész közönség torkaszakadtából üvöltötte Emilie-vel, hogy "LIAR!!!". Meg amikor Captain Maggot beugrott a közönségbe (pont felém is) és ott vergődtünk, hogy valahogy továbbadjuk és ne ejtsük le. Meg amikor Veronica sorba lesmárolt három lányt a színpadon (ez a "Rat Game", én is kapálóztam, hogy engem válasszon, de gondolom VIP-seket választottak). Meg amikor végre egyszer sikerült elkapnom Emilie apró kis kezét és megszorongathattam :)

"Rat Game"

Előtte féltem, hogy majd csalódni fogok Emilie-ben, hogy biztos fölényes lesz, meg mit tudom én. De nem. Emilie hihetetlenül közvetlen és kedves. Most még jobban beleszerettem. Nem csak lenyűgöző show-t tudnak csinálni a Crumpet-ekkel, de annyira közönségcentrikus az egész, hogy az valami fantasztikus. Azért az mekkora menő már, amikor épp előadják, hogy Emilie majd megtanítja csókolózni Veronica-t (koncertfelvételekből tudtam, h lesz is itt csók), állnak egymással szemben, nagy csönd, erre én bekiabálom a tömegből, hogy "KISS HER!" és nem egyszerűen folytatják a kis színjátékukat, hanem minden ilyen beszólásra reagálnak. Emilie nem egyoldalúan beszél a közönséghez, hanem beszélget velük. Végig kapcsolatban maradt a rajongókkal, például kb. minden szám alatt lehajolt legalább egyszer-kétszer, hogy megfogja a rajongók kezét. Aztán a vége felé felnyújtottak neki egy zászlót, a budapesti Fight Like A Girl Tour emlékére, aztán egy lány egy doboz teát is (amit lényegében én nyújtottam oda Emilie-nek, mert a leányzó nem fért oda rendesen), Emilie pedig olvadozott.

Ajándékok a művésznőnek :)

Egyszóval imádnivaló nő ez az Emilie Autumn. Egyedül azt sajnáltam, hogy a koncert alatt egyedül egyszer volt a kezében hegedű (ó, azt nem is említettem, hogy egyébként hegedűművész a hölgy). És a zene is ki tudja mennyire volt élő, mivel nagyon szexin leült egy kis csembalóhangú hangszerhez (valami letakart szinti lehetett), de miután lejátszott pár sort, egyszerűen felállt, a zene meg ment tovább. WTF? Na, de ez igazán semmiség azok után, amit kaptunk. Tollas-legyezős táncot, levegőben kendőn vonaglós artista mutatványt, tüzes kerék pörgetést.

Captain Maggot és tüzes karikája

Bár még a végéről hiányoltam a Shalott-ot, igaz, hogy helyette a Mad Girl sokkal jobban illett az elborult, elmegyógyos hangulathoz :)

Hát ennyi. Életre szóló élmény volt, most már örökké szerelmes leszek ebbe a furcsa nőbe, és csak reménykedni tudok, hogy egyszer, évek múlva talán újra részem lesz valami hasonlóban.