Félelem

Félelem

opálos sikolyt

fojt el a lélek

menekülhetnék

de nagyon félek

zümmög a sötét

belül körülvesz

éjjeli csókja

magáévá tesz

amerre nézek

réme csak üldöz

tükörbe oltott

rémeket küldöz

szakad a sikoly

remeg a sötét

lelkem keresi

az anya ölét.

Ha bántják...

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem a világon az az egyik legpocsékabb érzés, ha valaki olyat bántanak, akit szeretek. Ez lehet szóval, tettel, vagy bármi más eszközzel. Egyszerűen nem bírom nézni, azt sem, ha kihasználnak valakit, aki fontos nekem. Még ha nincs is hozzá semmi közöm. És ettől lehet, hogy szar leszek, meg idegesítő, de nem rossz szándékból. Attól például rossz ember vagyok, ha egy évig hallgattam, ahogy szidnak valakit a háta mögött, aztán hirtelen, mintha mi sem történt volna, megy a jópofizás, nekem pedig rosszul esik? Nem tudom, miért nem bírom elviselni az ilyen feltétlen megbocsájtást, vagy mit, amikor az ember nem foglalkozik azzal, hogy mit tett a másik, csak egyszerűen ott van és mindenki azt csinál vele, amit akar. Nekem az ilyet meg kell védenem. Na, értitek. Aki egyszer köcsög volt, az köcsög marad, és nem engedem, hogy bárki köcsögöljön azzal, akit szeretek. De nem ám... Vagy legalábbis nem nézem jó szemmel... És rosszat álmodok tőle... És idegesít... És legszívesebben felpofoznék egy-két embert... Csak hát ugye sok minden van, ami nem az én dolgom... Jaj, faszom...

Nemcsók

Nem hiányzol. Már elmondtam párszor, de a félreértések elkerülése végett elmondom újra. Nem hiányzol. Mégis a képzeletembe tolakodsz néha, főként éjjel, elalvás előtt. Te pimasz kurva. Nem mintha bántana a dolog, de azért mégis hogy képzeled...

Múlt éjjel eszembe jutott a tavalyi eFeN... Láttam, ahogy állunk a Magashegyi Underground koncerten összeölelkezve (ha jól emlékszem, épp ez a szám ment). Így utólag képzeletben ordítoztam magammal, hogy "CSÓÓÓÓKOLD MEG! CSÓKOLD MÁR MEG! MIRE VÁRSZ, KÖNYÖRGÖM?" De tényleg, miért nem tettem meg? A nyakadba fúrtam az arcom, szorosan öleltük egymást, minden adott volt. De még arra sem emlékszem, hogy akkor akár felmerült volna bennem, hogy ott mindenki előtt széttépjelek. Fel nem tudom fogni, hogy miért nem. Pedig te már megcsókoltál előtte aznap este. Az meglepő volt. Cseppet sem kellemes. Remélem azért azóta már jobban csókolsz. Sosem szerettem a csókjaidat. Szerettelek megcsókolni, szerettem tudni, hogy megcsókollak. De a csók maga egyáltalán nem számított. Se ha jó volt, se ha rossz.

Soha nem csókoltuk meg egymást nyilvánosan. Miért? Féltünk? Én nem féltem mások véleményétől. De mégis féltem. Tőled féltem. Azért vicces, nem? Elvileg nagyon közel álltunk egymáshoz, tudtam, hogy akarsz, tudtad, hogy akarlak, és mégis milyen gyávák voltunk! Mindig csak utólag vallottuk be, hogy "akkor ott legszívesebben megerőszakoltalak volna", vagy "annyira szerettelek volna megcsókolni, csak..." Csak? Csak... Most, hogy kicsit távolabb kerültünk egymástól, talán könnyebb lenne. Talán nem érdekelne. Talán leszarnám, ha tudom, hogy úgyis csak áltatlak. De már mindegy. Nem szabad. Nem, nem, nem nem nem. Eleget tettünk már tönkre egymásban.

És most megint ott állok a koncerten, rád nézek. Nem vagy szép. Fuj, egyáltalán nem vagy szép. Nem kívánlak. Utállak. És gondolatban épp ezért vetem rád magam, széttéplek, elvonszollak onnan, be épp csak egy fa mögé vagy WC-be, és kihasznállak... Milyen nevetséges... Te fantáziáltál mindig ilyenekről, ha mérges voltál rám. Hát baszd meg.

Zene

Most majdnem elérted, hogy könnyet ejtsek érted. Értünk. De nem fogok.

Buszkapitány

Reggel a busz zsúfolásig tömve volt, nekem nem maradt már máshol hely, csak közvetlenül a szélvédő előtt. Alig tudtam kapaszkodni, de mégis sikerült megtartani magam. És a szélvédőn keresztül mindent láttam. A sofőr mellettem nem számított, ÉN irányítottam a buszt. Szilárdan álltam, dacolva a kanyarokkal, a képzeletem pedig mindent letarolt. Mert én voltam a busz kapitánya. A jármű óriásivá nőtt, én pedig könyörtelen arccal gyűrtem magam alá gyermekeket, öregeket, házakat, iskolákat. Én, a busz kegyetlen kapitánya. Pusztuljon hát minden, ami nem az én képzeletem szüleménye!

Aztán a sofőr megbökött. Összerezzentem, a busz újra normál méretű lett, én pedig visszaváltoztam ijedt arcú kislánnyá, könyvvel a kezében, hatalmas sállal a nyakában. Azt mondta, inkább forduljak meg, hátha könnyebben tudok úgy kapaszkodni. Úgy tettem. Én, a busz meghunyászkodó kapitánya. 

*

Pedig én kedves lány vagyok. Csöndes. Barátságos. Mire mégis ez a folytonos, bent megbúvó utálat a világ felé, Vikike? Miért rajtuk akarod behajtani a képzeleted szenvedésének árát? Miért nem fogadod el, hogy a te világod nem a te világod, hogy neked nincs világod, hogy nem létezik, hogy nem létezel hogy az egész nincs hogy itt kell élni halni itt kell szeretni és nincs más csak ez ezen kívül pedig nincs az amit akarsz ahova akarsz amit akarsz amit...

?

?

?