Nem elég, hogy ma egyébként is temetésen voltam, Gerlóczy Márton egyik - részemről teljesen középszerűnek érzett - könyvecskéje eszembe juttatott még egy csomó másik halált.
Kezdjük egy kiscicával. Az első macsekunk első szülésénél valami gikszer lehetett, ugyanis egyetlen kölyköt hozott a világra, azt is egybenőtt orr- és szájüreggel. A kicsi így nem tudott szopni, mi próbáltuk valahogy etetni tejjel és cseppentővel, de nyilván halálra volt ítélve. Számomra nem is ez a determinált halál volt felkavaró, hanem a körülmények, ahogy szerencsétlen elpusztult. A pincében valahogy kivergődött a "fészkéből" és beleesett egy tálca sóderbe. Órákon keresztül nyávoghatott segítségért, mert mire megtaláltuk, már csak rekedten, homokban fuldokolva miákolt valamicskét.
És ebben az elhagyatottságban, a kiscica kétségbeesett magányában ott van mindenki. Ott van a dédmamám, aki mellett minden nap ott volt valaki a kórházban, de mégis egyedül kellett elaludnia a sötétben és egyedül kellett ébrednie idegen helyen. Ott van a nagypapám, aki az utca közepén esett össze a riadt nagymamám mellett, egy idegen városban, idegenek között. Ott a nagymamám, aki a kórház várójában esett össze, idegenek szeme láttára, miközben a saját gyerekeit csak másnap értesítették, hogy az édesanyjuk ott fekszik a kórházban, holtan. És ott van a másik dédmamám is, akit ma temettünk és alig ismertem, mert az ország másik felében tengődött egy öregotthonban, idegen idősek között, és amikor legutóbb meglátogattuk, alig ismerte fel a dédunokáit (hogyan is ismert volna, hiszen alig látott minket).
Én nem bánom, ha egyedül halok meg, idegenek között. Nekem az fáj, hogy azok haltak meg így, ilyen kétségbeejtően, akiket szerettem. Bár lehet egyáltalán máshogy meghalni? Nem hiszem
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése