2011. május 30., hétfő

Akiknek hiányzik, hogy reggelente elmeséljem a hülye álmaim

... szóval megint ilyen hülyeséget álmodtam, ami határozottan nem volt jó, és mégis kellemes érzéssel ébredtem utána reggel. Volt benne minden: lézerkardozás meg szellemek meg varázslás, sőt, a középiskolás, gyűlölt osztályfőnök is pattogott néha, hogy osztálykirándulás van és csoportképet kell csinálni... de nem is ez a lényeg.

Az egésznek valamilyen fura, boldogító hangulata volt. Egy kis csapat tagjaként csöppentem a történetbe, akikkel szellemeket meg szörnyeket, meg tököm tudja milyen izéket irtottunk (kicsi Scooby Doo utánérzés). Az egyik alkalommal egy esős, ködös kis luxusvároskába érkeztünk, ahol leginkább hirdetésekbe illő, hatalmas kertes házak álltak elszórva. Egy vámpír miatt érkeztünk ide, de a küldetésből sajnos nem sokra emlékszem már. A vámpír nő volt, leginkább Gollamra emlékeztetett: halvány, áttetszőnek tűnő, fehér bőre volt, minden foga hegyes, szeme körül vörös foltok, őrült vigyorgás és csapzott külső. Hipnotizálta az áldozatait és egy régi temetőben kellett végeznünk vele (saját földben alvás mítosz, tudjátok, stb). Na, hát a lényeg, hogy elég félelmetesen nézett ki és valami hihetetlen tébolyt árasztott magából, amitől még jobban rettegtem, meg is állapítottam, hogy ettől tuti rémálmaim lesznek... értitek, álmomban olyat láttam, amitől rosszat álmodok majd később... na mindegy. Rémlik egy nagyon régi, elhanyagolt temető, meg sírok nyitogatása és csukogatása, lenyűgöző szobrok és síremlékek, meg csontvázak és mumifikálódott hullák. Ja és valami piros trutyi. Sajna ennyi, semmi más nem maradt meg. Viszont miután visszatértünk a városba, kiderült, hogy kis csapatunk (ha jól emlékszem, ketten voltunk lányok és ketten fiúk) egyik tagja ott lakott... vagyis ott lakott a családja, akiket már rég nem látott. Elkísértük a házukhoz, ahol egy lány a nyakába ugrott és szájon puszilta (pedig meg voltam győződve, hogy testvérek, de ez kicsit elbizonytalanított...) Ezt a szájra puszit már csak azért is meg kell említeni, mert csapatunk másik lány tagja (nagy barna szemű, barna hajú, szomorú arcú, kemény lány) szerelmes volt ebbe a fiúba. Néha azt hittem, hogy én is. Furcsa, mert emlékszem, hogy a másik fiú Zach Galifianakisra (te jó ég, sikerült leírni!) emlékeztetett, de ő... hát róla semmire sem emlékszem, se arra, hogy hogy nézett ki, se arra, hogy pontosan mit csinált. Később jöttem rá, hogy nem, nem voltam belé szerelmes, de közelebb álltam hozzá, mint a barna hajú lány (na, az ő bosszús nézésére tisztán emlékszem). Tudom abból, ahogy megöleltük egymást, vagy ahogy megsimogattam a karját amikor láttam, hogy elszomorítja ez a hazatérés. Talán emiatt a pici érzés miatt maradt olyan kellemes hangulat bennem ébredés után.
A következő küldetés közben valószínűleg már kezdtem felületesebb alvásba és álmodásba csúszni, mert egyre katyvaszabb lett. Tudom, hogy valami teniszlabdaszerű szellemizét kellett volna kiiktatni, és azt is, hogy a csapatból ketten akarták elintézni. Aztán csak annyi maradt meg, hogy nem sikerült nekik, és mérgelődve mentem én is utánuk a másik társunkkal. Hirtelen nem találtam semmi fegyvert, úgyhogy gondoltam egyet és lett egy lézerkardom. Bizony. Mert ilyen menő vagyok. Lézerkarddal a teniszlabdaszellem ellen. Yeah.

Ennyi volt, mese volt, másra nem emlékszem, csak ugye Hervai Ágnes tanárnőre, akit annyira "imádtunk", hogy még mindig képes bekúszni az álmaimba és dirigálni, hogy ő a temetőben az egyik '48-as emlékmű előtt csoportképet akar... hát baszódjon meg...

2011. május 22., vasárnap

Nem elég jó

...és tudod, semmi értelme, hogy jobb legyek. Ahhoz, hogy ez számítson, minimum a legjobbnak kellene lennem, és az úgysem leszek soha, nem is akarok az lenni. Az, hogy jobb legyek, erőfeszítéseket igényelne, áldozatot, meg hasonló faszságokat, amik mind-mind kárba vesznének, hiszen nem lennék a LEGjobb, csak jobb. Jobb a semmiért. Jobb, csak úgy, cél nélkül. Miért vállaljak kényelmetlenséget, ha a kényelemben maradva is ugyanolyan eredményt érek el? Azért, hogy valaki felnézzen rám? Ne nevettess, akinek most nem vagyok elég jó, annak később sem leszek, sőt, annak nem is AKAROK elég jó lenni. Az bekaphatja. Egyébként is, mi értelme van akár a legjobbnak is lenni? Hírnév? Gazdagság? Ugyan... Attól, hogy valaki a legjobb, nem lesz a legboldogabb. Én pedig csak boldog akarok lenni, csak így, jóként, nem jobbként, vagy a legjobbként.

2011. május 10., kedd

Idegenek

Idegenek

Százszor, ezerszer végigtapogatták
tekinteteink egymást.
Először csak távolról.
Majd a proxéma egyenes arányosságban
csökkent az idővel,
míg végül szíveink símogatóztak
a közelségben.
Mondhatni, tudlak.
És ezzel együtt félek,
édes, rettegek,
talán mégsem ismerlek,
szíveink simogatása,
szavaink kedves bája
titkokat fedhet.
Talán valami fájhat,
talán valamit bezársz,
talán valamit bezárok...
valamit, kedves, lehet, hogy megbánok.

2011. május 2., hétfő

Erős vagyok

Erős vagyok
bolyhosodó semmiségek,
magasságok és mélységek,
most mind szögre kerültök.

előveszek valami mást,
a szívemet bántó nyomást
elhagyom,

helyette felkapom
a nyarat,
lemosom a sarat
és mosolyt mázolok.
csak ámulok
majd csukott héjjal,
saját bensőm csodáin.
mert íme, rajtam múlik,
hogy belőlem mi hullik
a papírra,
s a só kicsapódik-e.

erős vagyok.