2010. július 19., hétfő

Féregeledel


Féregeledel
Ülök a napon, élvezem, hogy nyár van. Mosolyogva nézek a mellettem ülő lány szemébe és könnyedén fröcsögöm, hogy szeretem. Figyelmetlenül lesöprök egy férget a vállamról.
*
„Szeretlek!”, „Örökre!”, „Nem, soha!”, „Csak téged!”, „Hiszen tudod…”
„Megcsináltam.”, „Persze, hogy szűz vagyok…”, „Már rég elmosogattam…”
Marokszámra rázom le magamról a pondrókat és egyre jobban kétségbe esek. Undorít, ahogy hozzámér nyálkás bőrük. Félek, hogy beeszik magukat a bőröm alá.
*
„Nem én voltam!”, „Nem költöttem pénzt!”
Fuldoklok, ahogy ellepnek a síkosan tekergő kis férgek. Már egész arcomat beborítják, én pedig harcolni kezdek ellenük: vadul tömöm számba a puha kukactesteket. Szétpukkadnak fogaim alatt, marják a nyelvem. A férgek erdejébe nem tud utat vájni magának a kitörni készülő könnypatak. De elhatároztam, hogy harcolni fogok.
*
Vajon ki fogja megnyerni a háborút? Megeszem a férgeket, vagy a férgek esznek meg engem?

2010. július 11., vasárnap

Te rongyos élet


A nevem K. Tizenkilenc éves vagyok és mozgássérült. Életem legszebbnek ígérkező nyara előtt mindkét lábamat amputálni kellett. Nem ért baleset, nem betegedtem meg. Puszta szórakozásból vették el tőlem a gyökereimet.
*
Tavaly, amikor már az iskolaév vége felé bandukolt a tavasz és egyre inkább pezsgett bennünk a közelgő nyár, összeszedtem a minden bátorságomat és odaléptem a lány mellé, akiért már két éve majd’ elepedtem. Mindent tudtam róla: hogy mit szeret, mit nem szeret, miről álmodik, hogyan látja a körülötte suhanó világot. Két éve, amikor megismertem, első látásra megremegtetett bennem valamit, ez a remegés pedig lassan féltő szeretetté és szerelemmé erősödött. Amikor ott álltam előtte, elszántan, készen elutasításra és viszonzásra egyaránt, úgy éreztem, az egész életem a kezében van. Amikor elmondtam mindent, amit szerettem volna, ő elmosolyodott, könnyeden, természetesen, átölelt, és kimondta azokat a szavakat, amik azt hittem, halálomig sokat fognak jelenteni nekem: „Azt hiszem, én is szerelmes vagyok.”
Az iskolából hátramaradó idő nagy részét együtt töltöttük, délutánonként kiültünk a városunkban lévő parkba vagy térre és hallgattam, ahogy mesélt. Ilyenkor a szokásosnál is jobban kivirult, élvezte, hogy van valaki, aki figyel rá, akinek elmondhat bármit. Néha szégyenkezve elhallgatott, rám tekintett, és megkért, hogy én is beszéljek, ne csak ő. Még így, ahogy zavarában hajának végét kezdte csavargatni és szája széle kissé lekonyult, még így is mosolygásra késztetett és belém fojtotta azt a pár szót is, amit szólni tudtam volna.
A tanév utolsó előtti napján a nyarunkat tervezgettük. Megígértem neki, hogy elviszem a Balaton parti nyaralónkba, és hogy megmutatom neki a vízen tükröződő naplemente szépségét. Romantikus alkat voltam akkoriban.
Az évzáró napján mindenki alig bírt magával, a fiatalokat csiklandozta a nyár és a szabadság. Az ünnepségen többször is figyelmeztetni kellett egy idősebb fiúkból álló csoportot, hogy maradjanak csendben, és üljenek a helyükön. Én nem foglalkoztam semmivel, csak a nyárra és a szerelemre gondoltam. A kellemes képek felhőjéből a saját nevem hangzása rántott ki. Az igazgató szólított, ki kellett mennem az összetákolt emelvényhez. Csak ekkor jutott eszembe, hogy az osztályfőnök említette, hogy esélyes vagyok a városi ösztöndíj elnyerésére. És lám, én kaptam meg. Szép kis összeg volt. Végzetes összeg.
Az ünnepség után egyedül mentem haza. Meleg volt és vakító fényesség, siettem, hogy hamar a hűvös szobámba érjek. A házunk a városhatáron kívül esett, ahol ritkábban állnak a házak és az út sem olyan forgalmas, kétoldalt pedig szőlőskertek, vagy gyümölcsösök szegélyezik. Negyedórányira lehettem a háztól, amikor egy ütést éreztem a hátamon és arccal előre elvágódtam a betonon. Éreztem, hogy felhorzsolódik a bőr a tenyeremen és a térdemen. Fel akartam állni, de ekkor egy tornacipő talpa nyomódott a fejemhez és szorította erősen a forró földre. Azt hittem, összeroppan a koponyám. Hallottam, hogy nevetgélnek és viccelődnek körülöttem. Három-négy fiú lehetett, de mögöttem voltak, a fejemet pedig nem tudtam megmozdítani. Egyikük elkezdett a ruhámban matatni, ekkor kaptam csak észbe, hogy használjam a végtagjaimat. Céltalanul kezdtem hadonászni, miközben átkutatták a zsebeimet, de csak annyit értem el, hogy egy láb teljes erőből karon rúgott és az reccsenve hanyatlott vissza a földre. Kiabáltam fájdalmamban és könnyek szöktek a szemembe. A beton horzsolta és égette az arcom, a tenyeremen az izzadság marni kezdte a felhorzsolt bőr alatti húst, a karom pedig élesen sajgott. Ekkor már megértettem, hogy biztosan az iskola „keményfiúi” azok, és az ösztöndíjamat keresik. Hát persze. Vertek már el korábban is – egyszer megrepedt egy bordám egy rúgásuktól –, és mindenki tudta, hogy másokat is terrorizálnak. Mégsem tett senki semmit. Soha. Ettől a gondolattól még jobban elszorult a szívem. Végre megtalálták, amit kerestek, a cipő nyomása megszűnt a fejemen. Azt hittem, most már csak felállok, hazafutok, és minden rendben lesz. De nekik nem volt még elég. Amint sikerült feltápászkodnom, az egyik fiú egy kerítésléccel hátulról eltalálta a combomat. Újra a földön térdeltem, félig négykézláb, félig felállásra készen.  Ekkor érte a fejemet az első ütés. Nem volt teljesen pontos, így nem veszítettem el teljesen az eszméletemet, de ijesztően szédülni kezdtem, és a hangok egyetlen hatalmas zúgássá olvadtak. Innentől már nem számoltam a rúgások és ütések számát. Homályosan láttam, hogy egyikőjük mobiltelefonnal filmez és nevet. Még le is hajol, kissé megemeli szédelgő fejemet és belemutatja a kamerába. A második ütés a fejemen, megváltásként érkezett: végre elsötétült minden és nem éreztem a fájdalmat.
Több óra is eltelhetett, mire újra magamhoz tértem, mert a nap egyre alacsonyabbra bújt. Hirtelen ragadott meg minden fájdalom, együttes, új erővel, mintha még mindig folytatódna a tortúra. Remegtem, gyomrom összerándult a fájdalomból és elkezdtem kihányni mindent, ami csak a gyomromban lehetett, mintha magát a fájdalmat okádnám ki. De a fájdalom nem szűnt. Kiáltozva emeltem fel és néztem körbe. Egyedül voltam, nem messze az úttól egy gondozatlan gyümölcsöskert bozótos végében. Megpróbáltam felállni, de visszahanyatlottam. Újból megpróbáltam és sikerült egy fa kinyúló ágába kapaszkodnom. Sírva, kétségbeesve, fuldokolva botorkáltam az út felé. Nem mertem megnézni, hogy hol és milyen sérüléseket szereztem. Csak haza akartam jutni. Hosszas kínlódás után jutottam el a betonúthoz. Pár méterrel mögöttem sötét folt hivalkodott az aszfalton, szemeimet pedig újabb könnyek lepték el. Folytattam az utam haza. Hol négykézláb, hol szinte kúszva másztam az porban. Normális tempóban már csak tíz perc lett volna, mire hazaérek. Ekkor hallottam meg a motor berregését a hátam mögött. Próbáltam felállni és lehúzódni, de a lábam kicsúszott alólam, én pedig elterültem, keresztben az úton. Már láttam is a kocsit. Régi, megviselt Zsiguli. A hiányzó hátsóablakokból gonoszul kacagó fejek lógtak ki. Azóta sem tudom, hogy miért jöttek akkor vissza, vagy hova tarthattak, de biztos voltam benne, hogy ugyanazok voltak, akik megvertek és a bozótban hagytak. Még mielőtt mellém ért volna a kocsi, már tudtam, hogy vége minden reménynek. Nem fognak megállni. Az ócska autó kegyetlen lassúsággal vágtatott át mindkét lábamon. Ordításomat elnyomta a magnóból recsegő zene és a rajtam röhögők visítása. Lehajtottam a fejemet az útra és újra elájultam. Vagy elaludtam. Bármelyik megeshetett.
Amikor legközelebb magamhoz tértem, kórházban voltam és nem volt lábam. Mindenhol gipsz vett körül és alig bírtam lélegezni. Később mintha rémlettek volna képek, ahogy megtalálnak a szüleim az úton heverve, hogy kocsiba raknak, hogy kórház, orvosok, gépek, pitty, pitty…
*
Egy ilyen szörnyűség után azt hittem, kapok majd valamiféle „engesztelő ajándékot”, hogy ne érezzem teljesen szarnak az életemet. De a lány, akivel olyan boldog voltam, akit annyira szerettem, még a kórházba sem jött be hozzám, és később is csak véletlenül futottunk össze. Ahogy csak tudott, elkerült. A rehabilitáció pedig hosszú volt, fájdalmas és kétségbeejtő. Nem kaptam kárpótlást, csak egy kerekesszéket és néhány csavart a csontjaimba.

2010. július 9., péntek

Utolsó Fürdetés

A lány csak feküdt a kádban. Először értetlenül, aztán egyre inkább elhatalmasodott rajta valami megmagyarázhatatlan érzés, ami a félelem, a szomorúság és a kétségbeesés keveréke volt, mindez hatalmas, érzéketlen üresség burkába zárva.
Amikor legutóbb így fürdették, még mosolygott. Akkor azt hitte, szeretik, és az egészben az a legröhejesebb, hogy abban a hazug szeretetben boldogabbnak érezte magát. Amikor legutóbb így fürdették, még valaki mást látott. Most már tudta, hogy amikor legutóbb így fürdették, nem szerették. Soha nem mondta volna, hogy csalódott, miután eloszlottak a felhők, vagy miután minden lassan és észrevétlenül változni kezdett. Nem is, nem változott semmi, csak az ismeretség nőtt és azzal együtt a rossz tulajdonságok megismerése is. De ez mindenkihez hozzátartozik, elfogadta, és szeretete nem csökkent, ha lehet, inkább csak nőtt.
És most itt hevert a fürdővízben. Néma, gyászos fürdő. Mintha valaminek a vége közeledne. Mintha utolsó vacsora helyett neki egy utolsó fürdetés járna, mielőtt minden megszűnne. A lány a plafon felé fordította könnyes szemeit, és próbálta elhitetni magával, hogy most szeretik, ez most nem lehet hazugság. Nem lehet hazugság. Nem lehet hazugság. Nem lehet hazugság. Hopp, kigördültek az első, félénk könnycseppek, de nem is követte őket több: az üresség burka jól körülzár minden érzést.
A fürdés után gyengéden siklott végig a testen az érdes törülköző. A lány karjai szomorú, éhes ölelésre nyíltak, hogy megmutassa, a szeretete nem múlik el, bármi történjék.
Vágyakozó, viszonzatlan ölelés kuporog a levegőben. Az üres fürdőszoba nem óvja tovább a halálra ítéltet. A kivégzés helyére kell igyekeznie, hogy a meleg takaró gyilkos ölelése közben a könnyeibe fulladjon.

Megtörtént események alapján


Péter üzenete:
Üdv a szép hölgynek!
Anna üzenete:
:)
Üdvözletem, uram!
Péter üzenete:
Gondolkoztál azon, amit tegnap mondtam?
Anna üzenete:
Egész éjjel az járt a fejemben.
Mégsem tudtam dönteni.
:S
Péter üzenete:
Miért?
Mi a baj?
Anna üzenete:
Nem tudom.
Nem vagyok jártas Pesten.
Nem szeretek egyedül utazni.
Nem jönnél inkább te Miskolcra?
Péter üzenete:
Nagyon szívesen mennék, de nem hiszem, hogy annyi időre szabaddá tudnám tenni magam.
Sajnálom.
Ha nem szeretnél, nem kell jönnöd. Majd máskor találkozunk, ha nem kötnek le ennyire a 
munkahelyemen.
Pedig annyira szeretnélek látni.
:(
Anna üzenete:
:(
Jaj, nem tudom, mit csináljak.
Félek.
Péter üzenete:
Nem bízol bennem?
Két hónapja beszélgetünk, szinte már a lelkedbe látok. Jól ismerlek. És szeretnélek szeretni.
De nem akarom erőltetni, hogy gyere.
Anna üzenete:
:S
Ha felmennék, hol találkoznánk?
Péter üzenete:
Várnálak a peronon. Amint leszállnál a vonatról, ott lennék és átölelnélek.
Anna üzenete:
:$
Hát jó.
Ha tényleg ott leszel, és megígéred, hogy nem fogok elveszni…
Péter üzenete:
Nem fogsz :)
Vigyázok majd rád.
Miről ismerlek meg?
Anna üzenete:
Lila ruha lesz rajtam.
Így jó?
Péter üzenete:
Ha nem minden csinos, miskolci nő lila ruhát fog viselni, akkor nem tévesztem el ;)
Anna üzenete:
:)
És én miről ismerlek meg téged?
Péter üzenete:
Világos nadrágot és inget veszek fel.
Nyakkendő nélkül, természetesen.
Fő a lazaság, még ötvenen túl is ;)
Anna üzenete:
:)
Rendben.
Akkor nézek vonatot.
Péntek délutánra?
Péter üzenete:
Igen, az tökéletes lesz…

*

Egyedül vagyok. Nem ismerem a várost, nem igazodom ki az állomáson. Itt lesz. Biztos mindjárt itt lesz.
Már tíz perce állok itt és nem jön. Úristen. Becsapott? Nem lehet. Két hónapja minden nap beszélgetünk. Ismerem. Ő rendes ember, nem olyan, mint a többi.
Negyed óra után gyűlik a könny a szememben. Megkérdezek egy fiatal párt, hogy hol és milyen jegyet kell venni a visszaútra, Miskolcra. Te jó ég, még a pénztárat sem fogom megtalálni. Kétségbeesetten magyarázom a párnak, hogy mi történt. Alig figyelnek, de egyikük legalább bólogat néha, és rám-rám tekint. Biztosan nem értik, milyen lehet ez. Milyen érzés, amikor játszanak az emberrel. Amikor becsapják, puszta szórakozásból. Amikor minden segítség nélkül egyedül maradnak. Idegenek között. Magányosan.
Meglátok egy férfit, de nem merek odamenni hozzá. Talán ő volt az. Elszalasztottam volna? Fel kellett volna ismernie. Istenem, mit csináljak? A telefonszámát otthon hagytam egy cetlin. Tehetetlen vagyok.
A fiatal pár biztosan unja már a társaságomat, azt mondják, nézzek körül, lehet, hogy kinn vár az illető, mert menetjegy nélkül nem lehet bejönni a peronokhoz. De akkor miért mondta, hogy itt fog várni? Miért tette ezt velem?
Megköszönöm a párnak a segítséget, és elindulok a többi peron felé…

2010. július 8., csütörtök

American McGee's Alice (PC Game)

Már az előző bejegyzés is Alice-szal volt kapcsolatos, gondoltam folytatom ezt a vonalat, lássátok, mivel tengetem unalmasabb napjaimat.


 Ez a (single-player) akció/kalandjáték 2000-ben jelent meg az EA gondozásában. Engem pedig teljesen levett a lábamról.
Már a menübe belépve adja a hangulatot a grafika és a zene. De hogy milyen is ez a hangulat, ahhoz elég megnézni a trailert, és az ember vagy beleszeret, vagy a hideg rázza tőle.
A történet jól átgondolt, szépen kapcsolódik az Alice könyvek történetéhez, lényegében annak kicsavart, kissé brutális folytatása. Találkozunk az eredeti történet szereplőivel (Fakutya, Hernyó, Kalapos, stb.) és néhány új lény is megjelenik. Történetileg nagyon is hasonlít az új Tim Burton-féle Alice Csodaországban filmhez, ugyanis a játék célja itt is a Szívkirálynő zsarnokságának megdöntése és Csodaország felszabadítása. Azt persze szabadon eldönthetjük, hogy a filmbéli, bájos, szőke Alice, vagy a játékban szereplő, fallen angel-re hajazó, gótos csaj jön be jobban...
Az elején említettem, hogy egy 2000-ben piacra dobott játékról beszélünk, a grafika mégis olykor-olykor meghazudtolja a korát, sokkal látványosabb és kidolgozottabb, mint amit egy 10 éves játéktól várna az ember (csodát azért ne várjunk...)

(screenshot)

 Az egész hangulaton (lassan kezdem azt hinni, hogy ebben a játékban az ember a hangulatot szereti leginkább) óriásit dob a zene, ami fokozza az őrültség, a diszharmónia és káosz érzetét.
Ide tartoznak még a jól eltalált szinkronhangok is: az ember egyszerűen élvezettel hallgatja, amikor Fakutya elmondja az instrukciókat. Hallgassátok csak! (3:36-tól) Alice hangja pedig leginkább Emilie Autumn-t juttatja eszembe (ahogy lényegében az egész játék emilis hangulatba hoz).

Lassan, de biztosan haladok előre (nem, azért ennyire nem vagyok béna, a lassúság a kevés játékra szánt idő miatt lép fel), kíváncsi vagyok, mi lesz a játék vége.

Ha pedig végeztem, jöhet végre a várva várt Batman: Arkham Asylum.