Milyen rég is volt már, hogy letiltottál facebook-on, ezzel drámaian kizárva engem az életedből. Kitöröltél. Haha, ezt a drámát. De azt hiszed, nem tudom, hogy még mindig fel-feljársz ide, olvasgatsz unalmadban, talán még face-en is rám-rám keresel néha, titokban leskelődsz? Rab vagyok az üvegfal mögött, sőt, nem is rab, őrült, te meg csak nevetsz rajtam a titkos szobában.
Vagy nem.
De tudod, magányos éjjeleken néha én is kutakodok ám utánad, elolvasok ezt-azt, még azt is látom, hogy épp milyen videó tetszett neked (ez van, ha valakit követek youtube-on).
Mondhatnám, hogy ezeken a magányos éjjeleken a te libabőreid emlékére elégítem ki magam, de hazudnék. Nem is értem, miért jutsz mostanában eszembe, felvillanva, mégis tompán. Érzelmek nélkül. Tűnődve.
"Nahát, milyen furcsa, hogy volt ilyen is."
Talán már ki is szaladtál hányni.
Vagy nem.
Lehet, hogy hidegen ülsz a monitor előtt, mert épp olyan kedved van, hogy nem érzel semmit. Vagy elkezdett marni a düh, mert nincs igazam, mert mindent rosszul gondolok, mert kikéred magadnak.
Vagy nem is olvasod.
De én még akkor is ott vagyok, és ezt te is tudod, talán utálod is. Ott vagyok a könyvekben, amiket olvasol, az édességben, amit majszolsz, a csókokban, amiket a nyakadra adnak, a csendes mosolyokban.
Látod, bármit is teszel, nem tudsz kivetni magadból, mindig benned leszek kitörölhetetlen árnyékként. Parazita vagyok, növekszem a bensődben. Így valahol mindig jelen leszek a világban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése