2011. december 31., szombat

Számadás

Bár a címet Kosztolányitól loptam, stílusra mégis Örkényt koppintom majd évzáró kis posztomban, csak várjátok ki a végét.

Kezdhetném azzal, hogy számadás helyett mindig, mindig van egy tervem, ami igaz is, mert hát mennyivel könnyebb szemet hunyni a sok faszság felett, mint pörgetni rajta az agyunkat. Legyen 2012 a fejek homokba dugásának (vagy nem lehetne inkább csak úgy szimplán a dugásnak?) az éve. És beköszönt a boldog struccok éve. Ámen.

Tehát egy kis ör(/n)kényes leltár 2011-ről, enyhe PC-játék beütéssel (Batus opened her inventory):

1 szív
mellékelve:
2 pitvar
2 kamra
néhány seb

egyéb:
-1 barát
+1 lelkiismeret-furdalás
+2 szégyenfolt

maradék:
eddigi tudás
eddigi érzelmek

jövőbe nézve:
várakozás
türelmetlenség
élet

Boldog újévet, köcsögök! :)

2011. december 28., szerda

Félek

Tudod, mostanában egyfolytában félek. Mitől? Fogalmam sincs. Néha úgy érzem, hogy én vagyok maga a félelem, hogy mások félelme igazából csak egy letört darabka az én félelmeimből. Ülök a buszon és görcsbe rándul a gyomrom, ahogy elképzelem a hídról alázuhanó járművet, érzem a szabadesés röpke pillanatát és látom saját kettészakadt testemet. De tudok én egy kád vízben is rettegni, amikor a zavaros víz és a fenyőillatú habfürdő fehér rétege elrejtik szemem elől a saját végtagjaim. Mi történhet a víz alatt? Mi van, ha valami bejutott a vízbe és én nem látom, és egyszer csak hirtelen hozzáér a lábamhoz és ÚRISTEN már érzem is!!! Persze igazából nem... De a lépcső tetejéről visszabámuló, vörös szemű, gyíkszerű kis szörnyet sem látom igazából, csak lehet, hogy ha megfordulok ott lesz, és odakapom a fejem és ÚRISTEN persze hogy nincs ott, de mi van, ha most jobbra nézek és ott lesz, mert kicselezett, vagy a hátam mögé lopózott és ÚRISTEN!!! Calm down, calm down... Gondoljunk valami szépre... Ó igen, boldog emlékek, meg szeretet, meg szerelem, minden rózsaszín. De ha a köd mögött falba ütközöm és összetöröm magam? És ha ő nem is úgy, vagy ha az egész nem igaz, vagy már nem olyan, vagy mi van, ha... Picsába, még több félelem, és nincs hova menekülni, csak a szorító érzés van, ami bezár, megfojt, megöl, nem ereszt, csak egyre szűkebbre vonja béklyóját a zsigereim körül... Bújtass el valahova... Félek...

2011. december 25., vasárnap

Isteni színjáték

[...]
Igazából nincs bajom veled... se vele ott, sőt, azzal a sarokban bambuló kurvával... hát különösebben még vele sincs. De ha egyben nézlek titeket, a hülye kis játékaitokat, a fontos hangyabolyotokat, szinte már utállak titeket. Istenként röhögök le rátok, én, aki megálmodtam mindent, de most mégsem enyém az irányítás. Egy játék kontroller nélkül. Egy bugos Mario. Nyomom a nyilat jobbra, mégis mindenki balra megy a falnak. Ja, tudom, hogy nekem kellene kijavítani a hibát, talán csak elemet kellene cserélni, vagy újraindítani a konzolt, fasz tudja. Mármint érted, ezt most metaforikusan mondom. Fel kéne ráznom valahogy a fajtádat. De komolyan, szerinted tanulnának ezek bármiből is? Ezek? Jó ha a válluk felett hátrapillantanának, miközben folytatják a falnakmenést. Te közöttük élsz, látod őket, látod az egységben a részt, neked tudnod kell a megoldást. Nagy terhet szabok rád, de másra nem számíthatok, ezért látogattalak meg álmodban.
...
Hogy ki vagyok? Előadhatnám a "vagyok, aki vagyok" dumát, de hogy őszinte legyek, azt már unom.  Sok mindennek hívtak az idők folyamán, te valószínűleg az "Egy Élő Istenként" imádsz. Rég elfelejtetted az "Amon-Re" nevet, és valószínűleg "Odin"-ként sem szólítanál már. De nem is baj, haladunk a korral, talán néhány száz év múlva az emberek majd "Chuck Norris"-nak hívnak. És hogy miért vagyok itt? Mert kiválasztottalak. Vakációzni megyek egy kis időre, talán sütkérezek egyet a legszebb tengerpartomon, te pedig ez idő alatt rendbe hozod az emberiséget. Egymagad. Nem nagy ügy, menni fog, én az egészet a semmiből gondoltam ki, szarás közben. Megjavítani igazán semmiség lesz, talán csinálhatnál közben egy szendvicset is...

2011. december 19., hétfő

és a semmi

gyerünk gyerünk gyerünk csinálni valamit... fussunk versenyt (nincs kivel), vagy verekedjünk (nincs kivel), pogózzunk (nincs kivel és hol), vagy csak menjünk el el el valahová (nincs hová), csak szakadjunk már ki innen, csak szakadjak már ki innen... hülyelány, miért nem indulsz máris kifelé, erdőben bóklászni, magaddal beszélgetni, magadat megmosolyogtatni, magadat magadat magaddá tenni? nem megy ez, már rég volt, elmúlt, nem jön vissza, inkább adjatok egy üres teret ahol üvölthetek és toporzékolhatok, adjatok falakat amiknek nekimehetek, amikbe verhetem az öklöm,  és adjatok késeket, sok sok sok kést, hogy szétszabdalhassam a világot magam körül.

2011. december 18., vasárnap

és a minden

és csak úgy in medias res, bele a közepébe, mert minek is gondolkodni, minek átrágni a dolgokat, ha egyszer az agyam máris szavakká alakítja a bemeneti adatot, a kimenet meg csak okádja a végterméket és jön a blablabla meg a butaságok és utána a nem úgy értettem és a helyesbítés, aztán hogy is volt, meg mit is akartam és már rég nem az van, ami elkezdődött, hanem valami egészen más gombolyagba gabalyodtam bele és szeretném felgöngyölíteni (huh de nehéz szó!) csak épp a végét nem találom, mert túl gyorsan ugrott a gondolat egyik pöttyről a másikra és nem emlékszem, hol volt az eleje, ahová vissza kéne menni, te meg csak mondod tovább, nem segítesz visszatalálni, sőt, csak még mélyebbre kergetsz ebben a rengetegben és hányod rám a sok blablablát, amire szeretnék reflektálni, de eldugult az átalakítóm és a te blabládat nem tudom a saját mekegésemmé formálni, ezért csak mondom, hogy de de de meg elegem van és nem hiszem el, aztán végső fegyver (hiszed te) a sírás, bár én koránt sem céllal dobom ki ezt a sok könnyet, egyszerűen csak valahogy könnyebb lesz tőle, ez amolyan vészjelző, hogy hahó meghibásodott itt valami, nem tudjuk, milyen szót kéne most kiköpni, gyorsan küldünk helyette sós vizet, hátha nem tűnik fel senkinek hogy nincsenek benne se mással-, se magánhangzók, bár néhány kis brühühü azért mégiscsak mellékelve van, úgyhogy ez így nem igaz, de a lényeg, hogy potyoghat bármeddig az áradat, onnan már nincs visszaút az elejére, csak kétségbeesett kapkodás meg ne ne ne és jajistenem és sok remény, hogy ha az elejére nem is, a végére még odaérhetek időben és épségben... és most kihánytam nektek az agyam.

2011. december 16., péntek

Varázslattan birkáknak

Hé, nemrég még volt itt valami varázslat, ilyen kis kósza szösszenet, most meg hiába kaparom ki a mellkasom, nem találok semmit. Mármint van itt persze jó sok minden - lomtalanítani sem ártana -, de az a valami, amiben mindig elbújhattam, már nincs. Eddig lehettem hercegnő, tündér, harcos, vagy nektek egyszerűen csak különc, akit nem tudtatok hova tenni. Most meg olyan vagyok, mint ti, ti senkiházi, lélektelen, fantáziátlan birkák. Semmi sem változott, mégis minden más. Már nincs hova mennem, nem tudok más bőrébe bújni, mások helyett csatákat vívni, mert az a varázslat elveszett. Most minden pillanatomat itt kell elszenvednem, igazi problémákat kell leküzdenem, és nem szakadhatok ki. Szevasztok, üres szemű bábok, én is szép lassan egy lettem közületek. Észre se vettem és megtanultam mozogni a ti unalomtól szürke világotokban, még ha hányingerem is van tőle. Elhagytam azokat, akiket ide nem hozhattam magammal, és most magányosabb vagyok, mint valaha. Mindezt miért? Mert rátaláltam a világ legcsodásabb dolgára, és nem ereszt...

2011. december 11., vasárnap

Medvékről és használt holmikról

Egyszer amikor anyukám hazajött a turiból, hozott nekem egy játékmackót. Nem volt valami szép, lestrapált bundáját koszpecsétek tarkították, molyrágta fülecskéje csálén állt, és egy-két lyukat is felfedeztem a varrás mentén. De olyan szeretni valóan bús feje volt - pont mint az igazi Micimackónak -, hogy rögtön beleszerettem. Még azt sem hagytam, hogy az anyukám mosógépbe rakja: én fürdettem meg a csapban, jól beszappanozva a bundáját. Szegény napokig száradt, én pedig alig bírtam magammal és türelmetlenül vártam az estét, amikor betakargathatom magam mellett az ágyban. Amikor már nem csöpögött belőle a víz, elcsentem anyu varrókészletét és nekiálltam rendbe szedni a feslő varrást. Nem törődtem vele, hányszor szúrta meg ujjamat a tű, nem számított, hogy bibis lett vagy vérzett. Nagylány voltam, aki törődik a macijával. Amikor mindennel elkészültem, alaposan megszemléltem a medvémet. A bundája tiszta lett, a vatta már nem lógott ki a hasán, de mégis látszott, hogy a sok vesződség ellenére sem lesz tökéletes: a cérnaszájat szinte teljesen elnyűtte az idő, és tudtam, hogy rám már soha nem fog úgy mosolyogni, mint az előző kislányra. Ráadásul akárhányszor fürdettem meg, belülről valami furcsa szagot árasztott, talán a régi gazdája öntött rá valamit, aminek az aromája teljesen beleivódott a vattatöltet szálaiba. De én még ezt a dohos rothadásszagot is megszerettem, mert az én macimhoz tartozott, amivel annyit vesződtem, amit annyit gondoztam. A szüleim sokáig csóválták a fejüket, új játékokat ígérgetve kértek, hogy inkább dobjam ki, mert ez a játék egyszerűen "elromlott". Én persze nem hallgattam rájuk, a maci még mindig az ágyam mellett őriz engem éjjelenként. Soha nem hagyom el. Mert ő az én medvém.

2011. december 5., hétfő

Múlt

Hé! Hahó! Te furcsa kislány ott a sarokban! Igen, te, akinek szarral van tele a feje! Merre csavarogsz folyton? Rég volt szerencsénk egymáshoz, és... de már megint hová szaladsz, te bolond?! Itt vagyok, és neked is itt a helyed. Miért hiszed, hogy nem férsz el valahol a mellem alatt? Az a helyzet, hogy akármilyen hülye és szánalmas vagy, nekem hiányzol. Hiányzik az a sok szarság, ami folyamatosan ömlött a fejedből. Harapdálnak az emlékek. Hiányzik az undorító önsajnálatod. Hiányoznak a szóképeid, a rímeid, hiányzik a fogalmazási stílusod, az iróniád. Hiányzik az a valami (vagy sokami?) amit kitéptél belőlem, mielőtt elszöktél. Add vissza! Akarom mindet! Add ide a béna mű-fájdalmadat, cserébe adok igazit, te dög! Miért nem lehetek újra te, aki sosem voltam én?

Jó, hát akkor ne figyelj rám... szédülj csak tovább érzelmek nélkül, mert nekem aztán olyan kurva könnyű. Épp csak virágzik bennem az ólom, ami egyre csak húz lefelé... Te meg maradj meg a buborék-érzéseknek és levegő-szenvedésnek...

.

2011. november 27., vasárnap

Balesett

Baleset(t)

Beléd zúgtam:
bibisre horzsoltam térdem,
mégse sírok…
s bár még mindig kétlem,
hogy nagy vagyok már,
a seb egyre kevésbé fáj.
De csak mert megpusziltad.

.
.
.

2011. november 9., szerda

Zombi

Zombi

Hollók szaggatják hullámat.
Élek, s halott vagyok.
Megfeszítem lábikrámat:
Síromról ugrani akarok
.
.
.

2011. október 5., szerda

Múlt sebek

Múlt sebek

Lüktető horzsolás vagy.
Már leragasztottalak édes tapasszal:
Ne kapargasd le a varrt
Magadról.

2011. szeptember 1., csütörtök

Próbálom


Próbálom

Bólogatok, értem...

Belül gyűlnek már a könnyek,
egy perc és kérlelhetetlenül jönnek.
De még erősnek kell lennem,
bánatom felednem,
megmutatni, hogy egyedül is bírom.
Hallod? Laza vagyok,
független, önálló...
Még mosolyognék is...
De túl gyenge vagyok,
utánam kapnak bánat-karok:
Lehúznak a mélybe,
takaróm puha fészkébe,
ahol senki sem lát,
ahol senki sem bánt.
Tengerré válik párnám...
Néha neked is mutatnám,
de jobb, ha nem tudod.
Úgy hiába próbálnám leplezni,
maszatos huzat üvöltené arcodba,
hogy milyen gyenge vagyok.

Bólogatok, értem...
És ha fel is élem
magam magamban,
én akkor is szeretlek.

2011. augusztus 28., vasárnap

Tárlatvezetés


Tárlatvezetés

Jól van, gyere,
erősen szorítsd a mancsom,
van pár dolog,
amit meg kell mutatnom.

Ez a szívem.
Egyelőre néha dobog,
de nélküled
legtöbbször néma dobok.

Ez az agyam.
Nézd, lábnyommal van pettyezve,
mert napközben
gondolattal fested be.

Ez az arcom.
Most épp könny csöppen le róla,
de ne utálj!
Veled mosolyogva térek nyugovóra.

2011. augusztus 26., péntek

Kígyólélek


Kígyólélek

Lábaid körül tekergek:
figyelek.
Aljas vagyok,
méreggel teli,
lelkem gyilokszavát
fogam spricceli
az áldozatra.
De olyan változatra
nem gondoltál,
hogy az ártatlan én vagyok?
Lelkemet nem láthatod,
pedig csupán félek.
Méregfogammal védlek:
megölök bárkit,
ha megijedek,
s te azt hiszed,
mocskot spriccelek.
Pedig szeretlek.
Félek.

2011. augusztus 8., hétfő

Hajszálnyi vágy


Hajszálnyi vágy

A parkettát bámulom,
egyedül.
Lassan, de biztosan
lemerül
bennem az önsajnálat.

Porszívózni kell.

Felzúg a gép,
morcogva tolom a csövet,
a por lázas porcicát követ.
És jaj, mivel játszanak a macsok?
A padlón nem csak léha porpamacsok,
hanem barna hajszálak is nyújtóznak:
kis pamutgombolyagok
vézna szálai.
És a szomorka visszakúszik,
mert ma mellém nem bújik
a szálak tulaja.
De könnypatakom tutaja
nem indul útnak.
Csak nézem őket,
nem visz rá a lélek,
hogy bántsam.
Bárcsak
felépíthetném őt belőlük,
vagy megidézhetném.
Bárcsak...
Várj csak,
hová tűntek?
Rájuk toltam a berregő gépet?
Mindegy.
Morcogva tolom a csövet,
elhallgat a gép.

Befejeztem.

A parkettát bámulom,
zokogok.
Lassan, de biztosan
felbuzog
bennem a vágy utánad.

2011. július 30., szombat

Ó, de...

Ó, de...
Átirat József Attila Óda című versének részletéből, keverve Kosztolányi Már néha gondolok a szerelemre című versével.

Itt ülök hullámzó ágyikómban.
A muló nyár
zörgő vihara, mint egy borús
zenekar dallama, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami nem is volt,
a fej lehajlott és megholt
a szív.

Ó, de éledj, te balga,
ébredj már tudatra:
ami nem volt, nem is lesz.
Te pedig jössz majd,
látom fakadni fogaidon a kacajt.
Aztán komoly kisfiúvá bújsz,
úgy is enyém vagy:
éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes.
Széttekintesz, és szobánkba csönd lesz.

Hát várok.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Mert szeretlek,
mint mélyüket a hallgatag vermek.
Verd meg
százszor, ezerszer a lelkem.
A tiéd.

2011. július 28., csütörtök

Paradoxon

Paradoxon (a szerelemfüggőségre)

Egyszer leszokok
És leszopok
Egy bodorfejű szerelmet…


Ha te azt akarod.

2011. július 22., péntek

Csibészek


Csibészek

Sós kis csibészek
Csiklandozzák szempillámat:
Egy pillanat,
S ki is szöknek.
Rögvest
Kart karba öltenek:
Zokogok már,
Hiába zavarom,
Őket..
Nem akarom,
De mégis…
Hej, ti csibész könnyek.

2011. július 16., szombat

Hiszti

Hiszti

Csöppen a csöpp kis könnycsepp.
Talán semmi sem lesz könnyebb,
De távozik a felesleges
Nátrium.
Át birom
Vészelni a legrosszabbat is:
Erős vagyok.
De nem akarok
Halkan tűrni.
Ha dugsz, sikítok,
Ha versz, kibírok
Ezer pofont is.
De engedj ordítani,
Hisztérikusan zokogni,
Hogy onthassam könnyeim,
Ha fáj itt benn.

Elveszteni

De ha elvesztem önmagam érted, azt vesztem el, akit szeretsz...

.

.

...

2011. június 28., kedd

Más

Olyan jó lenne egy kicsit önmagamon túl látni...




.
.
.

2011. június 21., kedd

Alkímia

Alkímia

Tenyerem csapom:
Magam transzmutálom
A szívedbe,
De helyén a Bölcsek Köve vár.
Meg is szerzem talán,
S alkímiám fölerősítem:
Örökre beléd vésem
Transzmutációs köreimet.

Drága homonculus-szerelmem,
Kinek minden sebe begyógyul...
Ajkamra tódul
Ezer bocsánatkérő szó.

Többé nem sebezlek.

2011. június 9., csütörtök

Nem hallom

és akkor elkezded mondani, hogy papi már megint rosszul volt éjjel, nagyon fulladt, a doki is kiment... többet nem is hallok, mert berakom a fülhallgatót és a zene szép lassan nyomja el azt, amit mondasz. így ni, így már minden rendben van. nem kell arra gondolni, hogy vajon ki mikor fog itt hagyni, nem kezdek el bánkódni, hogy miért nem töltök mindenkivel több időt, és legfőképpen nem kell azokra gondolni, akik már nincsenek. nem kell emlékezni, hogy valamikor volt, valamikor gombokkal boltosat játszottunk, és aztán egyszer csak megszűnt, és a szokásos, ami ilyenkor mindig előttem van: soha többé nem fog már a megszokott karosszékében ülni, sőt,  igazából a szék helyén most már a hűtő van, mellette meg nem a kis asztalka, hanem a tűzhely. pedig azért nem volt olyan rég. de elmúlt. már nem kellene ilyenekkel foglalkozni. egyébként sem kellene megijedni a veszteségektől. sírni pláne nem kellene. nem sírni. sírni...

2011. június 7., kedd

Nyár

Nyár
Szép az ősz, és szépek leszünk
mi is, ha majd emlékezünk
a nyárra, ami úgyis múlik,
és ha majd a levél hullik,
előkotorjuk a régi napfényt.

Szép az ősz, és szépek lesznek
emlékeink, ha elvesznek
majd a tél puha leple alatt,
miközben lelkünkben marad
a titkon kihalászott nyár.

Sose fáj.

Csak elfut.

2011. június 5., vasárnap

Légió

Légió
(Légiós küldetés a sivatagban, avagy az élet, ketten vállvetve)

Homok ragadt a fogamba.
Piszkáld ki,
a haragra
most nincs időnk!
Szólj, ha kész vagy,
ígérem,
nem harapom le ujjad,
esetleg megrágcsálom,
ahogy az idő is tenné.

Most lóduljunk,
előre,
hopp de hajj,
meg ne halj,
vagy megöllek,
te csálélelkű
kópé!
Ojvé,
ott szalad!
Lődd, a vad
elszökik,
megbökik
valagunk,
ha nem haladunk!
Puff-puff,
ukmukfukk
legyőzted,
begyűrted
a homokba
az ellent!
Pezsgőt!

Várj, homok ült a szemedbe!
Kiszedem,
s ha tehetem
csókot adok.
Így ni, kész vagy,
bár közben
leharaptad az ujjam,
pedig ígérted, hogy nem.
De én mégsem haragszom rád.

2011. május 30., hétfő

Akiknek hiányzik, hogy reggelente elmeséljem a hülye álmaim

... szóval megint ilyen hülyeséget álmodtam, ami határozottan nem volt jó, és mégis kellemes érzéssel ébredtem utána reggel. Volt benne minden: lézerkardozás meg szellemek meg varázslás, sőt, a középiskolás, gyűlölt osztályfőnök is pattogott néha, hogy osztálykirándulás van és csoportképet kell csinálni... de nem is ez a lényeg.

Az egésznek valamilyen fura, boldogító hangulata volt. Egy kis csapat tagjaként csöppentem a történetbe, akikkel szellemeket meg szörnyeket, meg tököm tudja milyen izéket irtottunk (kicsi Scooby Doo utánérzés). Az egyik alkalommal egy esős, ködös kis luxusvároskába érkeztünk, ahol leginkább hirdetésekbe illő, hatalmas kertes házak álltak elszórva. Egy vámpír miatt érkeztünk ide, de a küldetésből sajnos nem sokra emlékszem már. A vámpír nő volt, leginkább Gollamra emlékeztetett: halvány, áttetszőnek tűnő, fehér bőre volt, minden foga hegyes, szeme körül vörös foltok, őrült vigyorgás és csapzott külső. Hipnotizálta az áldozatait és egy régi temetőben kellett végeznünk vele (saját földben alvás mítosz, tudjátok, stb). Na, hát a lényeg, hogy elég félelmetesen nézett ki és valami hihetetlen tébolyt árasztott magából, amitől még jobban rettegtem, meg is állapítottam, hogy ettől tuti rémálmaim lesznek... értitek, álmomban olyat láttam, amitől rosszat álmodok majd később... na mindegy. Rémlik egy nagyon régi, elhanyagolt temető, meg sírok nyitogatása és csukogatása, lenyűgöző szobrok és síremlékek, meg csontvázak és mumifikálódott hullák. Ja és valami piros trutyi. Sajna ennyi, semmi más nem maradt meg. Viszont miután visszatértünk a városba, kiderült, hogy kis csapatunk (ha jól emlékszem, ketten voltunk lányok és ketten fiúk) egyik tagja ott lakott... vagyis ott lakott a családja, akiket már rég nem látott. Elkísértük a házukhoz, ahol egy lány a nyakába ugrott és szájon puszilta (pedig meg voltam győződve, hogy testvérek, de ez kicsit elbizonytalanított...) Ezt a szájra puszit már csak azért is meg kell említeni, mert csapatunk másik lány tagja (nagy barna szemű, barna hajú, szomorú arcú, kemény lány) szerelmes volt ebbe a fiúba. Néha azt hittem, hogy én is. Furcsa, mert emlékszem, hogy a másik fiú Zach Galifianakisra (te jó ég, sikerült leírni!) emlékeztetett, de ő... hát róla semmire sem emlékszem, se arra, hogy hogy nézett ki, se arra, hogy pontosan mit csinált. Később jöttem rá, hogy nem, nem voltam belé szerelmes, de közelebb álltam hozzá, mint a barna hajú lány (na, az ő bosszús nézésére tisztán emlékszem). Tudom abból, ahogy megöleltük egymást, vagy ahogy megsimogattam a karját amikor láttam, hogy elszomorítja ez a hazatérés. Talán emiatt a pici érzés miatt maradt olyan kellemes hangulat bennem ébredés után.
A következő küldetés közben valószínűleg már kezdtem felületesebb alvásba és álmodásba csúszni, mert egyre katyvaszabb lett. Tudom, hogy valami teniszlabdaszerű szellemizét kellett volna kiiktatni, és azt is, hogy a csapatból ketten akarták elintézni. Aztán csak annyi maradt meg, hogy nem sikerült nekik, és mérgelődve mentem én is utánuk a másik társunkkal. Hirtelen nem találtam semmi fegyvert, úgyhogy gondoltam egyet és lett egy lézerkardom. Bizony. Mert ilyen menő vagyok. Lézerkarddal a teniszlabdaszellem ellen. Yeah.

Ennyi volt, mese volt, másra nem emlékszem, csak ugye Hervai Ágnes tanárnőre, akit annyira "imádtunk", hogy még mindig képes bekúszni az álmaimba és dirigálni, hogy ő a temetőben az egyik '48-as emlékmű előtt csoportképet akar... hát baszódjon meg...

2011. május 22., vasárnap

Nem elég jó

...és tudod, semmi értelme, hogy jobb legyek. Ahhoz, hogy ez számítson, minimum a legjobbnak kellene lennem, és az úgysem leszek soha, nem is akarok az lenni. Az, hogy jobb legyek, erőfeszítéseket igényelne, áldozatot, meg hasonló faszságokat, amik mind-mind kárba vesznének, hiszen nem lennék a LEGjobb, csak jobb. Jobb a semmiért. Jobb, csak úgy, cél nélkül. Miért vállaljak kényelmetlenséget, ha a kényelemben maradva is ugyanolyan eredményt érek el? Azért, hogy valaki felnézzen rám? Ne nevettess, akinek most nem vagyok elég jó, annak később sem leszek, sőt, annak nem is AKAROK elég jó lenni. Az bekaphatja. Egyébként is, mi értelme van akár a legjobbnak is lenni? Hírnév? Gazdagság? Ugyan... Attól, hogy valaki a legjobb, nem lesz a legboldogabb. Én pedig csak boldog akarok lenni, csak így, jóként, nem jobbként, vagy a legjobbként.

2011. május 10., kedd

Idegenek

Idegenek

Százszor, ezerszer végigtapogatták
tekinteteink egymást.
Először csak távolról.
Majd a proxéma egyenes arányosságban
csökkent az idővel,
míg végül szíveink símogatóztak
a közelségben.
Mondhatni, tudlak.
És ezzel együtt félek,
édes, rettegek,
talán mégsem ismerlek,
szíveink simogatása,
szavaink kedves bája
titkokat fedhet.
Talán valami fájhat,
talán valamit bezársz,
talán valamit bezárok...
valamit, kedves, lehet, hogy megbánok.

2011. május 2., hétfő

Erős vagyok

Erős vagyok
bolyhosodó semmiségek,
magasságok és mélységek,
most mind szögre kerültök.

előveszek valami mást,
a szívemet bántó nyomást
elhagyom,

helyette felkapom
a nyarat,
lemosom a sarat
és mosolyt mázolok.
csak ámulok
majd csukott héjjal,
saját bensőm csodáin.
mert íme, rajtam múlik,
hogy belőlem mi hullik
a papírra,
s a só kicsapódik-e.

erős vagyok.

2011. április 20., szerda

Levél

Délelőtt, amikor nagy nehezen felébredtem, már itt volt a leveled. Álmosan bontogattam, és szemmorzsolva kezdtem olvasni. Nem, először nem is olvastam. Csak megfogtam, nézegettem, forgattam az ujjaim között. Aztán mosolyogtam azon, hogy te is lefűzhető füzetlapra írtál, mint én. Visszatértünk a "hagyományoshoz", de igényesebbek nem lettünk, édes.
Mielőtt belekezdtem volna, arra gondoltam, mennyivel jobban esik ezt olvasni, mint egy elektronikus üzenetet. Utálom, amikor percekig a monitort kell bámulni egyazon szöveg miatt. Megunom és van hogy átugrok részleteket. De így... így minden szó kincs. Minden betű kanyarintása izgalmas. "Nahát, itt az n betűd olyan, mintha csak vessző lenne!" "Hát, drága, nem is vettem eddig észre, hogy ilyen 'csúnyán' írsz..."
Levelet olvasni olyan, mintha megoldanánk egy embert és megtartanánk magunknak. Én is fogtalak és miután végeztem a rejtéllyel, kiélveztem kezednek minden apró cirógatását, beraktalak az emlékeket őrző Converse cipősdobozomba.

2011. április 19., kedd

Szeretem a(z)...

...fák illatát eső áztatta földet csókot az ajkamon tekintetet a vállamon kezed érintését langyos időt pillangókat varázslatot tó illatát héliumos lufikat fényképezést ronggyá olvasott könyveket buszozást a szerelmemhez valakikhez tartozást plüss mosómedvémet alvadó vért régi fényképeket emlékeket butaságokat beteg filmeket őrültekről szóló könyveket mangákat és animéket teát tejjel levendulás vízben fürdést habbal szakáll rajzolást füzetbe firkálást rímek vetését novellák írását szabadban pisilést városban mezítláb sétálást aszfaltra rajzolást gumicukrot vattacukrot csokit golyórágót palacsintát testápoló kenegetését pasik illatát nők illatát tusfürdők illatát gyurmák illatát elvont dolgokat kreatívkodást játékokat képzeletemet csinos Batust tűzijátékot nagy sétákat Eger belvárosát régi romokat várakat kastélyokat virágokat gyomokat akácfa virágának illatát erdő illatát öblítő illatát klasszikus zenét rockot punkot punkrockot folkrockot gothicrockot alterrockot alterpopot indie zenét japán zenét fantasyt meséket rajzfilmeket cartoon networköt mások után kémkedést nyári esőt magamban beszélést elképzelt párbeszédeket hintázást libikókázást dodzsemet szellemvasutat (csukott szemmel) rágcsálókat cicákat madarakat macskaköves utcákat horrorfilmek béna sikolyait kétségbeejtő képeket depressziós rajzokat színes képeket és tintákat halottakról készült képeket madárcsicsergést reggel...

2011. április 17., vasárnap

Tolvaj

Tolvaj

Félek: Elveszem
Mindened,
Aztán majd rajtam keresed
Azt a kis kulcsot,
Amivel szívembe zártalak.
Nem adhatom, se most, se máskor…
Túl soká vártalak.

2011. április 12., kedd

Szédülés

Szédülés

Beléd szédülök,
Lassan, szívdobogva...

Hajolj közelebb,
Hogy puhára essek,
Hajolj le gyorsan,
Hozzám, az ágyra,
Bágyadt kezedet simítsd a számra!
Simítsd a számra,
Töröld le ajkam,
Hogy szavaimat többé ne halljam!
Többé ne halljam,
Csak ha hozzád szól:
Édes menedék a néma száj-ól.
Kelj fel... így már jó.
Hozd a kispárnát,
A puha takarót!
Főzök neked egy bögre kakaót...

Beléd szédültem,
Lassan, szívdobogva...

2011. április 11., hétfő

Vámpír

Vámpír

Idd ki a vérem,
Csak melegedjél,
Mennyei tűzbe most felemeljél!

Mennyei tűzbe most felemeljél,
Bárhova hívnak, csak bele menjél,
Szép sikolyoktól el ne feledjél!

Idd ki a vérem,
Csak melegedjél,
Majdcsak könyörgök, hogy elengedjél...

2011. április 4., hétfő

Csillámvámpír

Napok óta nem tudom kiverni a fejemből a kérdést, hogy mi lehet a tvájlájtos vámpírok csillogásának mechanizmusa... Hülyeség, tudom, de már a könyvben is annyira idegesített, és most valamiért eszembe jutott.

Tehát adott egy vámpír. Tudjuk, hogy a vámpírok nem mehetnek ki a fényre. Általában azért, mert ennek következményeképp szénné égnek, de Stephenie Meyer csodás könyvében csupán azon buzis okból kifolyólag nem merészkednek ki a napra, mert a hatására diszkógömbként csillámlik a bőrük. Ez már önmagában röhejes, de engem mégis az irritált, hogy ennek ellenére simán flangálnak nappal a suliban, mit nekik egy kis napfény, Forks-ban úgysem süt a Nap, ha meg egy évben egyszer mégis, akkor kikérik a gyerkőcöket az iskolából és közös vadászatot rittyentenek, héjhó! De akkor mitől függ, hogy csillognak-e, vagy nem? Mert bármilyen hihetetlen, a napfény bizony akkor is körülveszi szépséges vámpírtestüket, ha borús az idő. Persze lehet, hogy csak akkor kezdődik a csillámlás, ha egyetlen sugárnyaláb reflektorként rájuk fókuszál, kitörve a Forks egét borító felhők közül. Ez a veszély pedig bármikor fenyegetheti őket! Mi történik, ha Edward kilép az iskola kapuján, és hopp, egy kósza napsugár véletlenül pofánbassza? Vagy Cullen papa különleges képességei közé tartozik a napsugarak pontos bemérése is, és folyamatosan értesíti drága gyermekeit, ha egy rakoncátlan sugár a közelükbe tart?

Ahh, az élet nagy rejtélyei...

2011. április 2., szombat

Üllői-úti fák hervadása


Üllői-úti fák hervadása



Az utolsó fehér szirom is lehullott az Üllői-úti fákról.
Nem beszélhetek másról,
Mert felrobbanok:
Azt a szirmot nézem meredten,
És ontom rá a szót higgadtan,
Bár ordítanék…
Pedig tudom, szegény szirom nem bűnös.
Bűvös
Fehérségét vádlom mégis,
Azt az egyet,
Nem az előtte lehullott ezret.
De a fa már így is, úgy is csupasz,
Mindegy még mi mindent mutatsz,
Virágai nem adnak kedvet, tusát.
Lásd be, féreg rágta meg husát
Annak, ami régen volt.
Volt, s már nem lesz:
Vége.
Szakítok, mert te félted
Igazán, végleg kimondani.
Nekem talán nem fáj?
De én úgyis önző vagyok,
Nem érzed majd, ha többé nem adok…