Jung, Freud és Platón barlangja

Álmomban végtelen tükrű tavon ringatóztunk. Jung voltam én, s te Freud voltál. Vagy épp fordítva? Gyengéden szólottam hozzád, s a szavak zsírosan ölelték körbe alakodat. Kinevettél. Én a mélységről beszéltem, a te nyelvedről viszont parázslón pattogtak a gúnyok. Fellengzős szemed szikrái végignyargaltak a tó vizén, s nyomukban nem maradt más, csak sötét űr. Lassan alakult át körülöttünk a tér. Mikor eltűnt alólunk a csónak, s körülünk a tó, láttam, hogy egyedül vagyok. Kormos barlang mélyén görnyedtem leláncolva. Előttem hatalmas tűz ugrált, a lobogás túloldalán pedig megláttam egy árnyékot. A te, falon táncoló árnyékodat.

- Mi a szerelem?

A hang - a hangod - betöltötte a mindenséget, s én összerezzentem. Csikordulva nyíltak szólásra ajkaim:

- A szerelem egyike a sorsot intéző nagy hatalmaknak, amelyek uralma a mennytől a pokolig terjed.*

Kacagásod húsomba vágott, s porrá zúzta láncaimat. Vakon tapogatózva, féregként másztam a porban. Ekkor mellém léptél, megragadtad remegő kezeim, s lehetetlen sebességgel húztál keresztül a valóságon. Féltem, lehunytam szemeimet. Mikor kinyitottam, bántott a szúrós fény, sűrűn csattogtak szemhéjaim. Azután megláttalak téged. Már nem Freud voltál. Te voltál az, sokkal fenségesebben, mint ahogy pajkos árnyékod mintájára képzeltem. Reszketve simultam hozzád, te pedig mosolyogva olvasztottál magadba, miközben altatódalként suttogtad:

- A szerelem én vagyok.

*: C. G. Jung - Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről

Lélekmaradás

  A héten olvastam Borisz Akunyin könyvét, a Temetői történeteket, ami amellett, hogy bemutat néhány híres temetkezési helyet (Highgate, Pere Lachaise, Green Wood, stb.) és pár érdekes bennük nyugvót, sokat elmélkedik a halálon, az elmúláson és úgy egyáltalán a múlt-jelen kapcsolatról, illetve a különböző kultúrák Halálhoz való viszonyáról.
  Ennek hatására, ahogy zötykölődtem a buszon valami jelentéktelen aláfestőzenét zümmögtetve, elképzeltem a saját elméletemet az időről, a halálról, meg úgy egyébként. (Bár lehet, hogy létezik már ehhez hasonló eszmefuttatás, ha igen, sikítson valaki, ha nem, akkor jogvédelem alatt állnak a következő sorok! :))

  Tehát képzeljük el, hogy az idő nem egy vonal, egy sík, hanem végtelen sok réteg egymáson, egymás mellett, keveredve és mégis elválasztva. Mondjuk úgy, hogy végtelen sok idődimenzió létezik egyszerre. Így pedig folyamatosan meghalunk és megszületünk, a lelkünk tehát nem vándorol, hanem megragad itt, most épp ebben a "dimenzióban", amiben a jelenbeli tudatunk időzik. Talán ezt a posztot is megírtam már milliószor, de lehet, hogy sokszor inkább kitöröltem. Nem azt mondom tehát, hogy mindig pontosan ugyanazt az életet éljük le - hiszek a szabad akaratban, és a többi - csak nyilván vannak hasonlóságok. Kell lennie hasonlóságoknak. Déjà vu? Persze, hiszen ez a jelenbeli tudat is átélt már hasonlót. Mi van? Mit beszélek? Vagyis írok? Nem tudom, de a fejemben szépen összeáll, úgyhogy javaslom, hogy ti is csak csukjátok el a szemeteket és próbáljátok elképzelni ezt az egészet. Mint egy körforgás, tudjátok, olyan oroszlánkirály-féle. És igen, tényleg éljünk szép életet, hiszen ha halálunk után ugyanazok leszünk, akik most vagyunk, akkor... Vagy várjunk, ha már eleve rosszak voltunk korábban, és szar volt az életünk, az determinál minket az összes síkon? Ajaj. Vagy nem? Ha sokáig járatom hasonlóakon az agyam, hirtelen minden kitágul, mintha be kellene fogadnom mindent, ami végtelen és befogadhatatlan, és megijedek. Csitt, csitt, ne pillants be az univerzumba, illetve ne pillants ki belőle, mert annak sosem lehet jó vége. Aludjunk inkább, jó, ne gondoljunk arra, hogy mi lesz abban az utolsó pillanatban, amikor egyszerűen megszűnik minden, és mi lesz azután...

  Azóta rámutattak már ennek az elméletnek a gyengeségeire, de nekem valahogy mégis tetszik. Az én kis primitív agyamnak nem tűnnek fel benne olyan élesen a hibák. Viszont most nagyon megéheztem a gondolatokra, szereztem is néhány 50%-kal leértékelt Jungot, aztán jól esne egy kis Nietzsche, Sagan, Kierkegaard, stb. Belefáradtam az izgalmas, de üres szórakoztató irodalomba, bár a nagyon lassan, de annál biztosabban közeledő záróvizsga előtt valószínűleg inkább azok kényelmébe menekülök majd a gondolkodás helyett. Bár azt hiszem, köztes megoldásként Hesse-hez is közelebb kerülök majd (juj, csúnya kis Batus, attól, hogy végre ráakadtál A varázsló gyermekkorára vaterán - miután álmodban megkaptad -, nem kellett volna rögtön megvenned!).

Összetörni

Össze kell törni, bazmeg. Ha nem vagy a padlón, ha nincs honnan felkelned, akkor minden úgy marad, ahogy hagytad: ácsingózhatsz a váróban, amíg valaki újra a földre nem lök. Jól van, gyerünk, hol vagy már? Lökdöss, rúgj belém, legyek szánalmas(abb), és utána hátha lehetek valaki.

Isteni színjáték

[...]

Igazából nincs bajom veled... se vele ott, sőt, azzal a sarokban bambuló kurvával... hát különösebben még vele sincs. De ha egyben nézlek titeket, a hülye kis játékaitokat, a fontos hangyabolyotokat, szinte már utállak titeket. Istenként röhögök le rátok, én, aki megálmodtam mindent, de most mégsem enyém az irányítás. Egy játék kontroller nélkül. Egy bugos Mario. Nyomom a nyilat jobbra, mégis mindenki balra megy a falnak. Ja, tudom, hogy nekem kellene kijavítani a hibát, talán csak elemet kellene cserélni, vagy újraindítani a konzolt, fasz tudja. Mármint érted, ezt most metaforikusan mondom. Fel kéne ráznom valahogy a fajtádat. De komolyan, szerinted tanulnának ezek bármiből is? Ezek? Jó ha a válluk felett hátrapillantanának, miközben folytatják a falnakmenést. Te közöttük élsz, látod őket, látod az egységben a részt, neked tudnod kell a megoldást. Nagy terhet szabok rád, de másra nem számíthatok, ezért látogattalak meg álmodban.

...

Hogy ki vagyok? Előadhatnám a "vagyok, aki vagyok" dumát, de hogy őszinte legyek, azt már unom.  Sok mindennek hívtak az idők folyamán, te valószínűleg az "Egy Élő Istenként" imádsz. Rég elfelejtetted az "Amon-Re" nevet, és valószínűleg "Odin"-ként sem szólítanál már. De nem is baj, haladunk a korral, talán néhány száz év múlva az emberek majd "Chuck Norris"-nak hívnak. És hogy miért vagyok itt? Mert kiválasztottalak. Vakációzni megyek egy kis időre, talán sütkérezek egyet a legszebb tengerpartomon, te pedig ez idő alatt rendbe hozod az emberiséget. Egymagad. Nem nagy ügy, menni fog, én az egészet a semmiből gondoltam ki, szarás közben. Megjavítani igazán semmiség lesz, talán csinálhatnál közben egy szendvicset is...