Hiányzó

Talán már nem olvasol engem. Talán soha nem is olvastál. Talán el is felejtettél már. Mit számít ez?

Mindvégig téged hibáztattalak. Persze még magamban is csak vaktában dobálóztam, mert semmivel sem tudtam igazolni a felháborodásomat. De ha eszembe jutottál, mindig arra gondoltam, hogy milyen szörnyű és hazug vagy, és arra, hogy bántottál. Nem hazudtam korábban, tényleg folyton valamilyen furcsa közönyösséggel gondoltam rád. Nem szakadtam bele a hiányodba, csak eltűnődtem rajta. Franc tudja, mi birizgált tegnap, aminek hatására egyszerűen meg KELLETT írnom neked, hogy sajnálom. Hogy tudom: az én hibám volt. Talán meg sem kaptad, talán már más a számod. Mit számít ez?

Ma este a semmiből előpofátlankodott egy kép: ülünk a Margit-szigeten, a szökőkútnál. Te csak picit somolyogsz - szokás szerint - én meg rókásan vigyorgok. Aztán az arcodhoz bújtatom az arcomat, picit megböködlek az orrommal és közben teljesen észrevétlenül néha a nyakadhoz érnek az ajkaim. Már libabőrözöl is. Édesen az arcodhoz bújok, te húzódozol. Én csak mosolygok tovább, ne foglalkozz másokkal, csak velem. És végre megtalálom az ajkaid.

Persze mindez nem történt meg. De megtörténhetett volna. És látod? Ez hiányzik. Nem te. Az hiányzik, ami volt köztünk, és ami lehetett volna. De az nagyon, nagyon hiányzik.

Bárcsak működött volna valahogy. De választanom kellett, és téged kellett elhagynom. Nem te bántottál. Én bántottalak téged. Vagy egy kicsit talán egymást. Tudom, és mindig is tudtam, de soha nem akartam beismerni.

Azért ha valami elromlana, még újrakezdhetnénk. Talán. Mit számít ez?

Már beléd fészkeltem

Milyen rég is volt már, hogy letiltottál facebook-on, ezzel drámaian kizárva engem az életedből. Kitöröltél. Haha, ezt a drámát. De azt hiszed, nem tudom, hogy még mindig fel-feljársz ide, olvasgatsz unalmadban, talán még face-en is rám-rám keresel néha, titokban leskelődsz? Rab vagyok az üvegfal mögött, sőt, nem is rab, őrült, te meg csak nevetsz rajtam a titkos szobában.

Vagy nem.

De tudod, magányos éjjeleken néha én is kutakodok ám utánad, elolvasok ezt-azt, még azt is látom, hogy épp milyen videó tetszett neked (ez van, ha valakit követek youtube-on).

Mondhatnám, hogy ezeken a magányos éjjeleken a te libabőreid emlékére elégítem ki magam, de hazudnék. Nem is értem, miért jutsz mostanában eszembe, felvillanva, mégis tompán. Érzelmek nélkül. Tűnődve.

"Nahát, milyen furcsa, hogy volt ilyen is."

Talán már ki is szaladtál hányni.

Vagy nem.

Lehet, hogy hidegen ülsz a monitor előtt, mert épp olyan kedved van, hogy nem érzel semmit. Vagy elkezdett marni a düh, mert nincs igazam, mert mindent rosszul gondolok, mert kikéred magadnak. 

Vagy nem is olvasod.

De én még akkor is ott vagyok, és ezt te is tudod, talán utálod is. Ott vagyok a könyvekben, amiket olvasol, az édességben, amit majszolsz, a csókokban, amiket a nyakadra adnak, a csendes mosolyokban.

Látod, bármit is teszel, nem tudsz kivetni magadból, mindig benned leszek kitörölhetetlen árnyékként. Parazita vagyok, növekszem a bensődben. Így valahol mindig jelen leszek a világban.

Lány, fiú

Az egyik lány volt, a másik fiú. És a kettő valahogy mégis ugyanaz lett bennem. Általam lettek ők ketten egyek.

Az egyiket elvesztettem, a másikat el fogom. Mindkettő mellett ugyanaz az érzés... talán vágy. "Csak érjen össze a könyökünk, mit bánom én, csak hagy földeljem le ezt a mellettük zizegő feszültséget." Legszívesebben folyton öleltem volna mindkettőt, de valami mindig visszatartott. Valami félénk kis bigyó.

Mindkettőt szerettem, vagy szeretem, valami furcsa, beteg, kicsavart módon. De ezek előbb-utóbb majd a fiú mellett is elszaladnak szépen, megunom, elmenekülök, ahogy ugyanez megtörtént már a lánnyal is. Az én szívemben úgyis csak egy hely van, azt pedig nem nekik tartom fenn. Már rég beköltözött más.

A kapcsolatok fárasztanak.

Szeretlek

Elmondtam már ezerszer, ezért most inkább leírom: szeretlek. Bár tudom, hogy leírva is milliószor láttad ezt a szót, mégis be kell pötyögnöm újra. Szeretlek. Nem, nem a közelgő "Valentin nap" faszság miatt, hanem mert várom, hogy elalvás előtt újra átölelj és elmotyogd, hogy "nagyon szeretlek", én pedig visszamotyoghassam két szuszogás között, hogy "én is nagyon szeretlek téged". Mert így van. Szeretlek. Annyira, hogy a kedvedért még a majdan születő fiamnak is képes lennék a "Nárcisszusz" nevet adni... vagy a "Nárciszt", még akkor is, ha az lány név... Annyira, hogy nem hívlak fel minden percben amikor nem vagy velem, pedig legszívesebben ezt tenném, még ha zavarnálak is. Annyira, hogy nem is kívánok jobb közös programot, mint hogy nagyon átölelj az ágyban, ahogy szoros csöndben fekszünk egymás mellett. Annyira, hogy érted bármikor megcsinálok egy lehetetlennek tűnő Angry Birds pályát, és órákig képes lennék neked követ bányászni Minecraftban. Annyira, hogy még 50 éven belül elolvasom Asimov Alapítványát... minden részét, szép sorban! Szóval érted már? Valami ilyesmit érzek, csak ez még mindig nem elég. Ennél sokkal többről van szó, amit megint csak így tudnék egyszerűbben elmondani: Szeretlek!

És ahogy cicamancsommal ütögetem a billentyűket, csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó lenne ha közben most is simogatnád a hátam (természetesen nem visszafelé, azt a cicák nem szeretik)...

De tudod mit? Én még úgy is szeretnélek!

Dide és más drogok

Előre jelzem, hogy ennek a bejegyzésnek semmi értelme.

Kosztolányiról írom a szakdolgozatomat. Miért? Mert szeretem, imádom, magamra találok benne... Vagyis szerettem, imádtam, és valaha magamra találtam benne. Aztán jött Ő és mindent magával vitt. Jó, persze ez hülyeség, hiszen nem Neki kellett alakítania a költőről megfogant képemet. Nem az Ő hibája, de számomra eggyé vált Kosztolányival, és most, hogy Ő nincs, Didét is távolabb érzem magamtól. Ezért kínlódok, ezért nem akarom csinálni, egyikre sem akarok gondolni. Pedig ez csak lebegő melodráma. Ő még csak nem is hiányzik (Dide igen, nagyon, mostanában egyre jobban)... Néha eszembe jut, hogy mindig milyen jó illatú volt a haja, vagy hogy milyen libabőrös lett egy nyakra cuppantott csóktól. De őszintén? Nem maradt belőle semmi, szinte nyomtalanul tűnt el, bele a semmibe. Nincsenek emlékek, amikre fájna visszaemlékezni, nincs lüktető űr vagy kétségbeesés. Akkor miért nem akarok gondolni Rá? Mert az lett a vége, amit Ő sosem akart: ha eszembe jut, csak ideges leszek, a nagyszabású szavai és üres fellengzése kezd a fülemben csengeni, az állandóan benne forró hazug-színű kettősség, amit talán egyszerűen csak nem tudott kezelni. Harag és düh fonódik bennem a neve köré, amit igazán megmagyarázni sem tudok, de megmérgezte vele Kosztolányit is.

Jaj, drága, drága Dide, gyere vissza hozzám, taníts élni, játszani, alkotni! Könyörgöm!

Páraszívecskék

és ültem a kocsiban és sírtam és hallgattam ahogy mondod hogy "ez nem fog menni" meg "menj haza" és én csak néztem ki az ablakon amit teleleheltünk a könnyeinkkel és a párába elkezdtem szívecskéket rajzolni

és azóta minden jó már és ülök egyedül a kocsiban és várok és a leheletem újra kirajzolja a szíveket a párába és belül a nagyon is szilárd szívem összeugrik és félni kezdek és eszembe jut hogy mi van ha rosszul döntöttem vagy valamit elrontottam és hogy ez a "minden jó" tényleg jó-e vagy csak szeretném hogy jó legyen

és aztán beül a kocsiba ő is minden újra a helyére kerül és a motor beindul és a pára már el is tűnik

Félek

Tudod, mostanában egyfolytában félek. Mitől? Fogalmam sincs. Néha úgy érzem, hogy én vagyok maga a félelem, hogy mások félelme igazából csak egy letört darabka az én félelmeimből. Ülök a buszon és görcsbe rándul a gyomrom, ahogy elképzelem a hídról alázuhanó járművet, érzem a szabadesés röpke pillanatát és látom saját kettészakadt testemet. De tudok én egy kád vízben is rettegni, amikor a zavaros víz és a fenyőillatú habfürdő fehér rétege elrejtik szemem elől a saját végtagjaim. Mi történhet a víz alatt? Mi van, ha valami bejutott a vízbe és én nem látom, és egyszer csak hirtelen hozzáér a lábamhoz és ÚRISTEN már érzem is!!! Persze igazából nem... De a lépcső tetejéről visszabámuló, vörös szemű, gyíkszerű kis szörnyet sem látom igazából, csak lehet, hogy ha megfordulok ott lesz, és odakapom a fejem és ÚRISTEN persze hogy nincs ott, de mi van, ha most jobbra nézek és ott lesz, mert kicselezett, vagy a hátam mögé lopózott és ÚRISTEN!!! Calm down, calm down... Gondoljunk valami szépre... Ó igen, boldog emlékek, meg szeretet, meg szerelem, minden rózsaszín. De ha a köd mögött falba ütközöm és összetöröm magam? És ha ő nem is úgy, vagy ha az egész nem igaz, vagy már nem olyan, vagy mi van, ha... Picsába, még több félelem, és nincs hova menekülni, csak a szorító érzés van, ami bezár, megfojt, megöl, nem ereszt, csak egyre szűkebbre vonja béklyóját a zsigereim körül... Bújtass el valahova... Félek...

Levél

Délelőtt, amikor nagy nehezen felébredtem, már itt volt a leveled. Álmosan bontogattam, és szemmorzsolva kezdtem olvasni. Nem, először nem is olvastam. Csak megfogtam, nézegettem, forgattam az ujjaim között. Aztán mosolyogtam azon, hogy te is lefűzhető füzetlapra írtál, mint én. Visszatértünk a "hagyományoshoz", de igényesebbek nem lettünk, édes.

Mielőtt belekezdtem volna, arra gondoltam, mennyivel jobban esik ezt olvasni, mint egy elektronikus üzenetet. Utálom, amikor percekig a monitort kell bámulni egyazon szöveg miatt. Megunom és van hogy átugrok részleteket. De így... így minden szó kincs. Minden betű kanyarintása izgalmas. "Nahát, itt az n betűd olyan, mintha csak vessző lenne!" "Hát, drága, nem is vettem eddig észre, hogy ilyen 'csúnyán' írsz..."

Levelet olvasni olyan, mintha megoldanánk egy embert és megtartanánk magunknak. Én is fogtalak és miután végeztem a rejtéllyel, kiélveztem kezednek minden apró cirógatását, beraktalak az emlékeket őrző Converse cipősdobozomba.

Szeretem a(z)...

...fák illatát eső áztatta földet csókot az ajkamon tekintetet a vállamon kezed érintését langyos időt pillangókat varázslatot tó illatát héliumos lufikat fényképezést ronggyá olvasott könyveket buszozást a szerelmemhez valakikhez tartozást plüss mosómedvémet alvadó vért régi fényképeket emlékeket butaságokat beteg filmeket őrültekről szóló könyveket mangákat és animéket teát tejjel levendulás vízben fürdést habbal szakáll rajzolást füzetbe firkálást rímek vetését novellák írását szabadban pisilést városban mezítláb sétálást aszfaltra rajzolást gumicukrot vattacukrot csokit golyórágót palacsintát testápoló kenegetését pasik illatát nők illatát tusfürdők illatát gyurmák illatát elvont dolgokat kreatívkodást játékokat képzeletemet csinos Batust tűzijátékot nagy sétákat Eger belvárosát régi romokat várakat kastélyokat virágokat gyomokat akácfa virágának illatát erdő illatát öblítő illatát klasszikus zenét rockot punkot punkrockot folkrockot gothicrockot alterrockot alterpopot indie zenét japán zenét fantasyt meséket rajzfilmeket cartoon networköt mások után kémkedést nyári esőt magamban beszélést elképzelt párbeszédeket hintázást libikókázást dodzsemet szellemvasutat (csukott szemmel) rágcsálókat cicákat madarakat macskaköves utcákat horrorfilmek béna sikolyait kétségbeejtő képeket depressziós rajzokat színes képeket és tintákat halottakról készült képeket madárcsicsergést reggel...

Álomcsapda

Megáll a hullámvasút, és kiszállunk. Tudom, hogy te különösebben nem vagy oda az ilyenért, de én meglepő módon nagyon is élveztem. Be is sötétedett, indulni kéne lassan, úgyhogy megcélozzuk a ruhatárat. Egy fogast foglaltunk el ketten, ezért gyorsan megkapjuk a kabátjainkat. Ekkor jut csak eszembe, hogy velünk van az unokatesóm is.
- Neked hol a ruhatárjegyed?
- Nemtom. Lehet, hogy anyánál maradt.
Fasza. Én nem fogok ebben a tömegben keresgélni, egyébként is késő van, fáradt vagyok.
- Mindegy, úgyis csak egy álom, ha azt akarom, már rajta is van a kabátja.
És valóban. Unokatestvérem felöltözve áll mellettem. Én csak vigyorgok a leleményességemen, te azonban aggodalmasan nézel rám:
- Nem kellene ilyen feltűnően csinálnod. Felhívod magadra a figyelmüket...
- Jaj, menj már ezzel az inszepsönös baromsággal.
De látom, hogy tényleg felém fordulnak, és bámulni kezdenek néhányan. Attól még az álom csak álom, ezért vagány maradok, és kész:
- Ha akarom, itt mindenkinek vámpírfoga nő, és mire megpróbálják ránk vetni magukat, már fel is ébredek.
És valóban. Az egész tömeg egy emberként fordul felénk, minden tagja nagyra tátja a száját, megvillantja agyarait, és készül, hogy nekünk ugorjon. Én meg persze felébredek.

A hátamon fekszem, homályosan látok még, az arcomba lóg a gyapjúpaplan. Kicsit megborzongok, ahogy látom magam előtt az eltorzult arcú tömeget, de aztán mosolygok egy jót, mert imádom, hogy ilyen jól tudom befolyásolni az álmaimat. Irritálni kezd a takaró, megpróbálom kicsit megigazítani, de nem mozdul a karom. Újra próbálkozom és végre sikerül egy kicsit félrelöknöm.

Aztán kinyitom a szemem. A takaró még mindig elfoglalja a látóterem nagy részét, homályos fehérsége még mindig az arcomban van. Pedig emlékszem, hogy megigazítottam. Megpróbálok inkább felkelni. Hiába. Mintha mindenem elzsibbadt volna. De nem adom fel, veszek egy nagy lendületet és egyszerűen kivetem magam az ágyból. Tehetetlenül vergődöm a földön, nem tudok feltápászkodni, mindenem gyenge, a takaró pedig továbbra is fojtogat. Végül sikerül elkezdenem kúszni-mászni, és leszédelgek a konyhába.
- Jó reggelt!
Anya ebédet főz.
- Jó reggelt! Mennyi az idő? Azt hittem, sose sikerül felkelnem...
- Tizenegy óra. Én nemsokára megyek be a városba, itt lesz majd az ebéd.
- Oké. Mit főztél?
- Túrós tésztát.
- Dejó!
Közben az asztalon álló befőttesüvegből kiveszek egy szem szilvát. Nem is tudtam, hogy van itthon szilvakompót...
Aztán anya megszólal:
- Ideadnád a szakácssfvfgt....
- Tessék?
- Ideadnád a szakácssfttrgsdj...
Nem értem mit mond, és csak ekkor jövök rá...

Újra kinyitom a szemem és a szobámban fekszem, tehát az előbb sem sikerült felkelnem. Minden homályos, a kurva takaró meg mindent eltakar előlem. Legalább a fejemet próbálom forgatni, de az sem megy. Megpróbálok aludni, de a hátamon fekve nem tudok. Csak várok tehetetlenül.

Délután negyed kettőkor csörög a telefon, én pedig olyan hirtelen szakadok ki végre a börtönömből, hogy szinte beleszédülök. Ha akkor nem hívsz, nem tudom, meddig maradtam volna még ebben a csapdában...

Hajszál

Az első jelenetben egy hajszál röptét látjuk, ahogy pajkosan siklik a szélben. Ez a hosszú, szőke, göndörödő kis huncutság pár perce még Erika pólóján pihent, egészen addig, amíg a metró süvöltése el nem sodorta onnan. Láthatjuk, hogy hamar megunja ezt a szélben szállingózást, hiszen már ereszkedik is le egy másik pólóra: Zoli fél lábbal már a metróba veti magát, amikor a huncutság kiválasztja őt és a vállára telepszik.

A második jelenetben Zoli hazaérkezik, vállán az utazóval. Az egész szobában zizeg a forróság, ami megszédíti a férfit. Gyorsan az ágyra dobja magáról a ruháit és rácsobban a takarók hűvösségére. A hajszál csak erre a pillanatra várt. Amint a ruhák az ágyra pihennek, elengedi a póló szövetét és kényesen lebben az egyik párnára. Csöndben vár.

A harmadik jelenetben megérkezik Zoli felesége, Réka. Látja, hogy a férjét elnyomta az álmodás buzgalma, ezért halkan lépdel az ágy mellé. Kezét megszokásból végigsimítja a párnán. Ekkor harapja meg a huncutság. Felemeli a kezét, és látja a hosszú, szőke, göndörödő kis ördögöt. Akárhogy is nézegeti, nem hasonlít se Zoli rövid, barna hajára, se az ő rövid, vörös hajára. A hajszálat gondosan az éjjeliszekrény fiókjába helyezi, és könnycsípte arccal bújik az alvó Zoli mögé.

A negyedik, egyben utolsó jelenetben Zoli felébred. Először csak kellemetlenül csípő nedvességet érez a hátán. Aztán ráeszmél felesége ölelő karjára is. Óvatosan megfordul. Réka sós szemei bámulnak rá. Amikor megkérdezi mi a baj, a nő kihúzza a fiókot és mint az igazság kardját, úgy emeli a magasba a huncutságot. Zoli erre értetlenkedik, Réka pedig hinni akar neki. Már maga a férfi is könnyezik, ahogy szerelméről és hűségéről próbálja meggyőzni a nőt. Végül Réka beleegyezik, hogy egy hajszál bárhonnan odakerülhetett. Nem számít.

Emlékezés

Nahát, rég láttalak. Azt hittem, felém sem nézel már többé, hogy elfelejtettél, hogy számodra megszűntem. Pedig te is tudod... ha számodra megszűnök, végleg megszűnök. Onnantól nem létezem. Már csak az emlékeidben élek, pedig régen ott voltam a jelenbéli gondolataidban is. Miért száműztél onnan? Miért csak az elmúlt napjainkat veszed elő, ha rám gondolsz? Most is lehetne minden ugyanúgy, én itt vagyok, várok rád. Fordítsd egy kicsit oldalra a fejed, és te is megláthatsz. Csak nézz ide. Látsz, igaz? Akkor miért nem veszel rólam tudomást? Neked könnyebb így? Mert ha igen, engedj el, hagyj megszűnni... akkor te sem fogsz fájni nekem, és a te lelkiismereted sem fog mocorogni miattam. Nem megy? Tudtam, hogy úgysem tudod megtenni. Önző vagy. Félreraktál engem szűkösebb időkre. De tudod mit? Én így is szeretlek.

Reggeli szerelem-cica

Reggel van, a Nap is süti már a tököt,
Mi is ébredhetnénk lassan…
A harang delet ütött.

Te csak maradj fekve, addig én
Felszárítok minden párna-nyáltócsát.
Tejbőrödet iszom majd a reggeli kekszhez,
Letörlöm majd arcodról az ottmaradt morzsát
Szemed sugarától a kis konyha meleg lesz.
Te meg, édes, csak maradj fekve.

Látom, hogy álmos vagy,
A szemed még gyenge,
De azért, kedvesem,
 Egy kis fényt engedj be!
Még a számat sem látom:
A vak sötét helyettem eszi meg a kekszet,
S akkor pici szívem fölöttébb nehezt’ lesz.

Szerelmem, te nem is eszel, csak morzsálva nyammogsz,
Én az asztalnál ülök, te az ágyból kukkantasz rám,
Nézed a pőre királyi ruhám.
Ettől a nézéstől pedig csókra kezdek fájni,
Jaj, a szemeidtől nincs kedvem megválni!
Oda mennék én, de félek, hogy berántasz
- No nem valami ételnek, hanem be az ágyba,
Látom, hogy ez huncut kis szíved vágya.
Ezért hát nyitom számat,
Mondanám, hogy gyere. De nem lehet:
A cica elvitte a nyelvemet.

Cirmos cica hajj,
Ebből lesz a baj!
Kapsz tejet, meg kekszet,
Csak add vissza a nyelvet,
Ti komisz kis szerelemmacska!

Kisherceg

Tessék, itt vagyok! Magamnak nem kellek, hát ragadj meg! A tiéd vagyok.

De rózsa vagyok, felelős vagy értem… Ugye soha nem felejted el? Mert bevallom, nagyon félek a tigrisek karmaitól…

Dédi

Összeugrik a torkom. Nem akarom hallani, nem akarom, hogy Róla beszéljenek. Közbevágok.
- De most már jó neki, jó helyen van. Már csak nekünk rossz.
Zavartan bólintanak, "hát igen, igaz", aztán szép lassan másfelé terelődik a szó. Én pedig kicsit megkönnyebbülök, már nem félek a könnyek előrekúszásától.
Csak az élőknek fáj már. Nekik még mindig fáj a szenvedés, amit az arcán láttak. Fájnak az emlékek. Nekem is fáj, hogy akivel kisgyerekként folyton boltososat játszottam, most egy zárt dobozban van, ahol sötét veszi körül, ahol nincs levegő, ahol átjárja a hideg... ahol nem élhet. Nem beszélek róla, de fáj. Fáj, hogy ha benyitok a szobába, nem ül ott a székében. Nem nézzük együtt az Esmeraldát, és nem hallgathatom mosolyogva, ahogy szörnyülködik a gonosz nagynénik és ármánykodó gazdag nők cselszövésein. Fáj, hogy többé nem passzírozunk együtt paradicsomot, amitől mindig büdös volt a házban. Fáj, hogy nem fogunk többet "összeveszni" azon, hogy ki mossa fel a szobát. Fáj, hogy nem szól többé hozzám, nem mondja, hogy "Megjött Vikike!", és nem kérdezi meg, hogy vasárnap csináljon-e grízgaluskát... mert tudta, hogy az a kedvencem. A Biszimamaféle grízgaluska.
Nem fog többször sírva puszit adni, ha hegedülök neki, vagy ha kitűnő bizonyítványt viszek haza. Nem látja majd a diplomámat, nem lesz ott az esküvőmön, nem fog boltososat játszani az én gyerekeimmel is. Vagyis ott lesz. De én nem fogom látni.

Eső

Ázott föld és párolgó növények, széttaposott csigatetemek és langyos beton illata. Tipikusan tóparti, nedves levegő.
Jaj, de szeretlek, csak ne lennék vizes Tőled...

 (kép: Assisi, 2009)