Öregszem

öregszem.

kezdheted számolni
ujjamon a ráncokat,
ahogy combodon
egy kicsit még matat
erőtlenül.

de öregszem.

egy pillanat alatt
száz év suhan felettem:
combod elhúztad
és észre sem vettem
hiányát.

de már öregszem.

a jelen is csak emlék.
combod még kezem
fogságában szelíden
megpihen.

itt vagyok,
s te itt vagy nekem.
csak ez igaz.
ez a jelen.

Temetés

a temetések a legszörnyűbbek. nem a halál. dehogy. az egyszerű: volt, nincs. valaki kilép az életünk rutinjából. valaki vasárnaponként elkészítette neked a kedvenc grízgaluskádat, és hopp, többé nem fogsz olyat enni. más nem fog a kapualjban rejtvényt fejteni, másokhoz pedig nem fogunk felmenni karácsonykor. volt, nincs. de a temetés az más. mert volt, és már nincs, de mégis van, hiszen tudod, hogy ott fekszik a koporsóban - még ha soha nem is mertél bemenni a ravatalozóba  megnézni a halottat - és leeresztik a föld alá és elkezdik rá lapátolni a földet és hallod ahogy egyre csak dobbannak a rögök a koporsó tetején - PUFF PUFFPUFFPUFF PUFF PUFF - és ekkor kezd el mindenki sírni mert ez már végleges és volt és valahogy van is de mégse és a föld ütemes dobolása túl megfoghatóvá teszi a szívdobbanások hiányát...

és ilyenkor mintha mindenki újra meghalna. hirtelen mindenki újra hiányozni kezd és minden test hiánya valósabbá válik.

könyörgöm, igazán könyörgöm, adj most néhány évnyi szünetet! nem akarok már több temetést. 

Tumblr link: Temetés

"Ha lett volna bárki, aki megmenthetett volna, az te lennél."

És ha zsebembe köveket halmozva a Dunába sétálok, tudnod kell, hogy tekintélyes méretű kavicsként viszlek majd magammal Téged.

Haldokló kiscica

Nem elég, hogy ma egyébként is temetésen voltam, Gerlóczy Márton egyik - részemről teljesen középszerűnek érzett - könyvecskéje eszembe juttatott még egy csomó másik halált.

Kezdjük egy kiscicával. Az első macsekunk első szülésénél valami gikszer lehetett, ugyanis egyetlen kölyköt hozott a világra, azt is egybenőtt orr- és szájüreggel. A kicsi így nem tudott szopni, mi próbáltuk valahogy etetni tejjel és cseppentővel, de nyilván halálra volt ítélve. Számomra nem is ez a determinált halál volt felkavaró, hanem a körülmények, ahogy szerencsétlen elpusztult. A pincében valahogy kivergődött a "fészkéből" és beleesett egy tálca sóderbe. Órákon keresztül nyávoghatott segítségért, mert mire megtaláltuk, már csak rekedten, homokban fuldokolva miákolt valamicskét.

És ebben az elhagyatottságban, a kiscica kétségbeesett magányában ott van mindenki. Ott van a dédmamám, aki mellett minden nap ott volt valaki a kórházban, de mégis egyedül kellett elaludnia a sötétben és egyedül kellett ébrednie idegen helyen. Ott van a nagypapám, aki az utca közepén esett össze a riadt nagymamám mellett, egy idegen városban, idegenek között. Ott a nagymamám, aki a kórház várójában esett össze, idegenek szeme láttára, miközben a saját gyerekeit csak másnap értesítették, hogy az édesanyjuk ott fekszik a kórházban, holtan. És ott van a másik dédmamám is, akit ma temettünk és alig ismertem, mert az ország másik felében tengődött egy öregotthonban, idegen idősek között, és amikor legutóbb meglátogattuk, alig ismerte fel a dédunokáit (hogyan is ismert volna, hiszen alig látott minket).

Én nem bánom, ha egyedül halok meg, idegenek között. Nekem az fáj, hogy azok haltak meg így, ilyen kétségbeejtően, akiket szerettem. Bár lehet egyáltalán máshogy meghalni? Nem hiszem

Lélekmaradás

  A héten olvastam Borisz Akunyin könyvét, a Temetői történeteket, ami amellett, hogy bemutat néhány híres temetkezési helyet (Highgate, Pere Lachaise, Green Wood, stb.) és pár érdekes bennük nyugvót, sokat elmélkedik a halálon, az elmúláson és úgy egyáltalán a múlt-jelen kapcsolatról, illetve a különböző kultúrák Halálhoz való viszonyáról.
  Ennek hatására, ahogy zötykölődtem a buszon valami jelentéktelen aláfestőzenét zümmögtetve, elképzeltem a saját elméletemet az időről, a halálról, meg úgy egyébként. (Bár lehet, hogy létezik már ehhez hasonló eszmefuttatás, ha igen, sikítson valaki, ha nem, akkor jogvédelem alatt állnak a következő sorok! :))

  Tehát képzeljük el, hogy az idő nem egy vonal, egy sík, hanem végtelen sok réteg egymáson, egymás mellett, keveredve és mégis elválasztva. Mondjuk úgy, hogy végtelen sok idődimenzió létezik egyszerre. Így pedig folyamatosan meghalunk és megszületünk, a lelkünk tehát nem vándorol, hanem megragad itt, most épp ebben a "dimenzióban", amiben a jelenbeli tudatunk időzik. Talán ezt a posztot is megírtam már milliószor, de lehet, hogy sokszor inkább kitöröltem. Nem azt mondom tehát, hogy mindig pontosan ugyanazt az életet éljük le - hiszek a szabad akaratban, és a többi - csak nyilván vannak hasonlóságok. Kell lennie hasonlóságoknak. Déjà vu? Persze, hiszen ez a jelenbeli tudat is átélt már hasonlót. Mi van? Mit beszélek? Vagyis írok? Nem tudom, de a fejemben szépen összeáll, úgyhogy javaslom, hogy ti is csak csukjátok el a szemeteket és próbáljátok elképzelni ezt az egészet. Mint egy körforgás, tudjátok, olyan oroszlánkirály-féle. És igen, tényleg éljünk szép életet, hiszen ha halálunk után ugyanazok leszünk, akik most vagyunk, akkor... Vagy várjunk, ha már eleve rosszak voltunk korábban, és szar volt az életünk, az determinál minket az összes síkon? Ajaj. Vagy nem? Ha sokáig járatom hasonlóakon az agyam, hirtelen minden kitágul, mintha be kellene fogadnom mindent, ami végtelen és befogadhatatlan, és megijedek. Csitt, csitt, ne pillants be az univerzumba, illetve ne pillants ki belőle, mert annak sosem lehet jó vége. Aludjunk inkább, jó, ne gondoljunk arra, hogy mi lesz abban az utolsó pillanatban, amikor egyszerűen megszűnik minden, és mi lesz azután...

  Azóta rámutattak már ennek az elméletnek a gyengeségeire, de nekem valahogy mégis tetszik. Az én kis primitív agyamnak nem tűnnek fel benne olyan élesen a hibák. Viszont most nagyon megéheztem a gondolatokra, szereztem is néhány 50%-kal leértékelt Jungot, aztán jól esne egy kis Nietzsche, Sagan, Kierkegaard, stb. Belefáradtam az izgalmas, de üres szórakoztató irodalomba, bár a nagyon lassan, de annál biztosabban közeledő záróvizsga előtt valószínűleg inkább azok kényelmébe menekülök majd a gondolkodás helyett. Bár azt hiszem, köztes megoldásként Hesse-hez is közelebb kerülök majd (juj, csúnya kis Batus, attól, hogy végre ráakadtál A varázsló gyermekkorára vaterán - miután álmodban megkaptad -, nem kellett volna rögtön megvenned!).

Nem hallom

és akkor elkezded mondani, hogy papi már megint rosszul volt éjjel, nagyon fulladt, a doki is kiment... többet nem is hallok, mert berakom a fülhallgatót és a zene szép lassan nyomja el azt, amit mondasz. így ni, így már minden rendben van. nem kell arra gondolni, hogy vajon ki mikor fog itt hagyni, nem kezdek el bánkódni, hogy miért nem töltök mindenkivel több időt, és legfőképpen nem kell azokra gondolni, akik már nincsenek. nem kell emlékezni, hogy valamikor volt, valamikor gombokkal boltosat játszottunk, és aztán egyszer csak megszűnt, és a szokásos, ami ilyenkor mindig előttem van: soha többé nem fog már a megszokott karosszékében ülni, sőt,  igazából a szék helyén most már a hűtő van, mellette meg nem a kis asztalka, hanem a tűzhely. pedig azért nem volt olyan rég. de elmúlt. már nem kellene ilyenekkel foglalkozni. egyébként sem kellene megijedni a veszteségektől. sírni pláne nem kellene. nem sírni. sírni...

Dédi

Összeugrik a torkom. Nem akarom hallani, nem akarom, hogy Róla beszéljenek. Közbevágok.
- De most már jó neki, jó helyen van. Már csak nekünk rossz.
Zavartan bólintanak, "hát igen, igaz", aztán szép lassan másfelé terelődik a szó. Én pedig kicsit megkönnyebbülök, már nem félek a könnyek előrekúszásától.
Csak az élőknek fáj már. Nekik még mindig fáj a szenvedés, amit az arcán láttak. Fájnak az emlékek. Nekem is fáj, hogy akivel kisgyerekként folyton boltososat játszottam, most egy zárt dobozban van, ahol sötét veszi körül, ahol nincs levegő, ahol átjárja a hideg... ahol nem élhet. Nem beszélek róla, de fáj. Fáj, hogy ha benyitok a szobába, nem ül ott a székében. Nem nézzük együtt az Esmeraldát, és nem hallgathatom mosolyogva, ahogy szörnyülködik a gonosz nagynénik és ármánykodó gazdag nők cselszövésein. Fáj, hogy többé nem passzírozunk együtt paradicsomot, amitől mindig büdös volt a házban. Fáj, hogy nem fogunk többet "összeveszni" azon, hogy ki mossa fel a szobát. Fáj, hogy nem szól többé hozzám, nem mondja, hogy "Megjött Vikike!", és nem kérdezi meg, hogy vasárnap csináljon-e grízgaluskát... mert tudta, hogy az a kedvencem. A Biszimamaféle grízgaluska.
Nem fog többször sírva puszit adni, ha hegedülök neki, vagy ha kitűnő bizonyítványt viszek haza. Nem látja majd a diplomámat, nem lesz ott az esküvőmön, nem fog boltososat játszani az én gyerekeimmel is. Vagyis ott lesz. De én nem fogom látni.