2010. október 27., szerda

Ivett

Ivett egy furcsa lány volt. Rengeteg ismerőst gyűjtött maga köré az évek során, néhányat a barátainak is tartott, de senkit nem engedett igazán közel magához. Én megpróbáltam megfejteni őt: azt hittem, az első leszek, aki nem vall kudarcot. Természetesen nem állt szándékomban elcsábítani. Annál sokkal több volt a célom. A lelke akartam lenni. Része a gondolatainak. Megérteni minden szavát, minden okot, minden vágyat. Hiányozni akartam neki. Akartam, hogy vágyjon rám, a társaságomra, a szavaimra. Önhitt módon úgy gondoltam, nem veszíthetek. Közel férkőztem, egészen a kapuig jutottam. Akkor megmarkoltam a kilincset, de az ajtó nem nyílt. Rángatni kezdtem, látni akartam, mi van odabenn. De a zár belülről makacsul tartott. Én, a vesztes, pedig leültem a küszöbre, és minden apró rezdülésre újabb ostromba kezdek. Talán hiába. Talán nem...

Kísértés

Én voltam az egyetlen, aki füstjével betöltötte a várost. Még ma is itt bolyongok a téren, és minden bűnös fülébe belesuttogom a kérdésem: Miért? Miért én voltam az egyedüli szerencsétlen, aki lebukott? Halálom után évszázadokig figyeltem. Milliónyi ember forgott körülöttem, ugyanolyan, vagy súlyosabb bűnökkel, mint amit én elkövettem. Mégis én voltam az egyetlen, akiért ezen a téren máglyát állítottak. Ez az én terem.
Egyszerű henteslegényként dolgoztam, apám nem volt, anyám pedig jobb lett volna, ha nincs. Kettőnk ellátásáért robotoltam egész nap. Pedig utáltam a mocskot, ami bekerített, és a bűzt, ami minden nap a bőrömbe harapta magát.  Többre vágytam: jobb életre, úri helyekre. Ahogy a hozzám hasonlóak egytől egyig. Bálokról és szép kisasszonyokról ábrándoztam, miközben monotonon marcangoltam kezem alatt a sikamlós, nyers húst.
A polgármester is állandó vevőnek számított, szakácsnéja minden nap új megrendelést adott le. Szilveszter napján nagy ünnepséggel tervezte búcsúztatni az óévet, a nagy mennyiségű húst pedig szintén tőlünk vásárolta. Ezért december 23-án a szakácsnéja mellett ő is tiszteletét tette nálunk, hogy köszönetet mondjon szolgálatunkért. Természetesen az én feladatom volt kihordani a szekérhez a mázsányi, véres cafatokat. Az üzlet előtt ott állt a polgármester hintója is, aminek ablakából hatalmas, barna szempár simogatott végig. A polgármester lányának fülledt tekintete kezdett megfojtani. Besiettem hát a hűtőszobába, és megpróbáltam gyomromba süllyedt szívemet a helyére csalogatni. Örökre elnyelt a barna mélység…
A következő hónap minden napján csak ez forrongott a tudatomban. A tágra nyitott, okos tekintet kísértett, nem hagyott aludni, nem hagyott álmodni. Szívemet szorongatta a tudat, hogy soha nem lesz az enyém, hiába várok.
Minden szenvedésemnek egy ártatlan borjú vetett véget. Egyik este, amikor már komolyan fontolgattam, hogy végzek magammal, egy fiatal gazda vezette be a vágóhídra. Az állat szomorú, mélybarna szemeivel könyörgött, az én szívem pedig újra a gyomromba fészkelt. Tudtam, hogy ezek a tükörszemek másnap reggel már ködösen fognak rám bámulni. Nem akartam újra elveszíteni ezt a szempárt. Egész éjjel a mészárszéken maradtam, és néztem a barna szakadékokat. Már hajnalodott, amikor végre felálltam rögtönzött kis vackomról és borjú mellé léptem. Hallgatagon szúrt le emberi tekintetével. Remegő kezemet végigvezettem a szügyén, a nyakán, végül a fején pihentem meg. Félve hajoltam nedves orrához és a bennem buzgó összes vággyal csókot ejtettem rá. Ő csak alázatosan lehajtotta a fejét, és megadóan várt. Engedélyt adott, én pedig éltem vele: mögé léptem, és lehunyt szemmel mindkettőnket simogatni kezdtem. Arcomat rövid, durva szőrébe fúrtam, és határozottan, de erőszak nélkül lefogtam ölelésemmel. Így, magamhoz szorítva kezdtem vetkőzni. Csak a szemére gondoltam… a polgármester lányának okos szemére.
Gyönyörömet a vágóhíd vaskapujának csattanása szakította meg. Mire feleszméltem, már védenem kellett magam a dühösen ordító hentes verésével szemben. Futni próbáltam, de felbuktam letolt nadrágomban. Egy ütés a tarkómon, és a világ elfolyt.
Egy cellában tértem magamhoz. Kiabáltam, magyarázatot kerestem, de senki sem felelt. Pár óra múlva már a bíró előtt álltam, aki a világ minden undorát az arcára varrta. Jól ismertem ezt a kifejezést. Ugyanez a grimasz húzta össze, ahányszor csak elhajtott mellettem a kocsiján, én pedig megbámultam a vele utazó unokahúgát. Nem is kellett sokat várni az ítéletre, a bíró pallosjoga viszolyogva csapott le rám: a főtéren akkor először tartottak kivégzést máglyán. A téren másnap már állt a máglya. Rám várt. Pontosabban ránk várt. A megbecstelenített borjúval együtt vezettek a vesztőhelyre. Körülöttem tömeg háborgott, leköpdöstek, megdobáltak. A vesztőhelyen állva még utoljára belesüppedtem a puha barnaságba.
Az embert a máglyán nem a tűz égeti halálra: a füst fojtja meg. Engem egy meleg szempár füstje fojtott meg.

2010. október 25., hétfő

Százhuszonhat

Megvakartam az orrom hegyét és leültem. Tele volt a busz, amit ilyen hidegben nem is bántam. Jólesően lazítottam meg nyakamon a meleg sálat.
„Százhuszonhat” sóhajtottam, amikor leszálltam, és elkezdtem hazafelé sétálni a sötétben.
Az esti pára az arcomra ült, benedvesítette az orrom. Megremegett a szám, ahogy letöröltem a vízcseppeket.
„Megnyalom a nózid!”
Vidám próbáltam lenni, ahogy máskor is. Vidám zene zümmögött a fülemben, vidám volt battyogásom ritmusa, vidáman csillogtak a bogárkák a szemeimben. Csak a szám sírástól remegő sarka nem volt vidám, hogy a fene enné meg. De könnyeket, na azt már nem! Nem fogom engedni!
Amint hazaértem, elkezdtem vicces videókat nézni és máris elmúlt a remegés. Pontosabban, remegtem, csak éppen a nevetéstől. Mert legyen bármi, nevetni mindig fogok tudni. Ezt senki nem veheti el. Még az emlékek sem.
Mielőtt álomra hajtottam a fejem, beírtam a naplómba: „Százhuszonhat”
Olyan nagynak tűnt ez a szám, de mielőtt agyonütött volna a homokember, eszembe jutott, hogy ez alig négy hónap. Fél év sincs.
Nem is tudom, miért vártam, hogy nőjenek a számok. Az emlékek ugyanúgy megmaradtak, én pedig ugyanúgy egyedül voltam, járhattam akár háromnál, vagy kétszázhetvennél is. Talán annyit segítettek, hogy bebizonyítottam magamnak, milyen erős vagyok: „Százhuszonhatot kibírtál, kislány, akkor kibírsz még akár tízszer ennyit is!”
Naná, mindig is tudtam, hogy bármit képes vagyok kibírni. A képességem mindig megvolt rá, csak az akaratom hiányzott sokszor. De a „csakazértis” elv átsegített százhuszonhaton. Akkor a többin is át fog.
Az elején úgy fogtam fel, hogy például „húsz napja szabad vagyok”. Később rájöttem, hogy a szabadsággal világéletemben nem tudtam mit kezdeni. És ezután volt a legrosszabb. Elkezdtem vádaskodni. Becsapva éreztem magam. Folyton zsongott és verdesett a fejemben, hogy „Megígérte”. Bizony, még plusz negyvenbe telt, mire elfogadtam, hogy az ígéret nem szép, és a legtöbbször be sem tartják. Mert az csak szó. És a szó elszáll.
El kellett fogadnom a döntését, mert szerettem. A legjobbat akartam neki. Megpróbáltam én lenni a legjobb, de el kellett viselnem a kudarcot. Túlságosan szerettem Őt ahhoz, hogy jó lehessek neki. Lekötöztem, megfojtottam, összenyomtam. Így nem lehettem a legjobb. Sokszor már kívántam is, hogy találjon mást, találjon jobbat. Már magamnak sem számított, hogy én mit érzek, csak legyen boldog, tegye, amitől jól érzi magát.
Tudtam, hogy végül megtalálja. Csalódott voltam, de nem miatta. Magamban csalódtam. Bántott, hogy nem feleltem meg, de örültem, hogy Ő végre boldog. Én pedig úgyis kibírok mindent.

Ez volt a százhuszonhatodik éjszaka, amikor egyedül aludtam el. És mosolyogtam, mert tudtam, hogy ez így van jól.

2010. október 22., péntek

Szivárvány

Bárcsak felnéznél az égre,
Hogy te is meglásd végre:
Csak érted vagyok színes.
Most leszek olyan szíves,
És leugrok – hopp – hozzád,
De csak hogyha hoznád
Helyettem terhemet.
Segíts, hisz’ eltemet
Ez a súlyos szív,
Ami csatát vív
Érted.

2010. október 18., hétfő

Enyém

Egész életemben egyetlen dologtól féltem: az öregségtől. Milyen sunyi, milyen alattomos. Nem mer futni és úgy ijeszteni rá az emberre. Nem, inkább minden nap közelebb kúszik egy kicsivel. Aztán észre sem veszi az ember, és ellopta egy hajszálát. Aztán lopkodni kezdi a pigmenteket. Még a bőr alól sem átall kiszippantani a vizet, a galád. Amikor már elég közel jár, még az ember szájába is képes benyúlni, hogy kitépjen néhány fogat. Amit egyszer adott, azt néhány röpke év után vissza is követeli. Szemet szemért. Mert ugye azt is elveszi…
Egyetlen módon tudtam csak küzdeni a mocsok ellen: megloptam. Eltelik egy nap, az öregség előresétál egy napot, mit is tehetne az ember? Elkezd hátrafelé sétálni! Nem is értem, miért nem gondoltak erre mások már korábban. Persze lehet, hogy gondoltak, csak én nem tudok róla. Minden nap, amikor érzem, hogy az idő felém lép, én ellépek előle. Ez a mi kis kacér táncunk. Tudom, hogy nem tökéletes még minden mozdulat. A távolság ugyanis megmaradt, így megrekedtem ott, ahol elkezdtem a taktikám. De kit érdekel? Megtarthatom a hajam, a fogam, a feszes bőröm. Sőt, ha találnék valakit, akit szintén meg akarnék tartani, talán megtaníthatnám erre a táncra. És akkor mindent örökre megtarthatok.

2010. október 16., szombat

Féregeledel (hosszabb változat)

Ülök a napon, élvezem, hogy nyár van. Lenézek az alattunk zsongó falura, és beleborzongok a mélységbe. Elképzelem, ahogy leugrom a kis sziklaperemről és csak zuhanok, zuhanok, végtelenségig. Könnyedén. Szabadon.
Valaki félősen odabújik hozzám, átkarolja a derekam, és szégyenlősen a mellemre hajtja a fejét. Naiv kis teremtés, de nekem épp elég arra, amire kell. Én pedig jelenleg valami újra és kalandosra vágyok. Mosolyogva nézek a mellettem ülő lányra, játszani kezdek hosszú hajával, és könnyedén fröcsögöm rá, hogy szeretem. Mindketten hallgatunk, én pedig figyelmetlenül lesöprök egy férget a vállamról. Eszembe jut egy fiú, akinek régen ugyanezt mondtam, és tudom, hogy pár hónap múlva másnak – feltehetőleg egy fiúnak – fogom ugyanilyen szenvtelenséggel kijelenteni.
Üledékes gondolataimat a lány hangja kavarja fel. Azt mondja, fázik. Bólintok. Felállok és elkezdek leereszkedni a sziklán. Hallom, ahogy az előttem mászó, törékeny test megköszöni nekem az élményt.
Aznap este szeretkezem vele - életemben először nővel. Amikor a karjaimban ölelem forró testét és újra odasúgom neki, hogy szeretem, a hajamból meztelen melleire hullik egy újabb kis pondró. Ezután soha többé nem látom.
*
A nyár elmúlik, új tanév veszi kezdetét az egyetemen, vele pedig véget nem érő éjszakai bulik. A tanévnyitó banzájon, mikor meglátok egy csókolózó párt, eszembe jut külföldön élő szerelmem. Szeretem őt, de úgy gondolom, nem kell mindenről tudnia, ami itthon történik. A buli után felhív magához egy fiú. Megkérdezi, hogy járok-e valakivel. Látom rajta, hogy ideges, valószínűleg gólya. Azt válaszolom, hogy szingli vagyok. A fiú vigyorra húzza a száját, miközben lerázok magamról egy tucatnyi lárvát a ruháimmal együtt. Mikor végzünk, erősen megcsókolom, és azt mondom neki, hogy életemben nem szexeltem még ilyen jót. Közben érzem, hogy a hátamon nyüzsgésbe kezd sok ezer tekergőző test.
Másnap reggel a férgek csiklandozására ébredek. Fáradtan válaszolok a párom e-mailjére, az éjszakáról természetesen hallgatok, és az üzenet végén hatalmas betűkkel próbálom bizonyítani, mennyire szeretem. A laptop billentyűzete közé néhány eltévedt kukac ragadt, amik ütéseim alatt gennyedzve múlnak ki.
*
Egyre hidegebb az idő, sokszor már hagyom is, hogy bundaként beterítsenek a puhatestűek, addig sem fázom.
Egyik éjjel az anyám nyit be a szobámba, azt mondja, beszélgetni szeretne. Megkérdezi, szűz vagyok-e még. Dühösen vágom hozzá a markomban szorongatott férgeket, és azt mondom, semmi köze hozzá. Sírni kezd, én pedig leülök a számítógép mellé és elfordulok. Még hallom, ahogy szomorúan visszaemlékszik ártatlan gyerekkoromra, és hogy remegő hangon megkérdezi, miért lettem ilyen. Mintha tudnék válaszolni… Egy apróbb kukacnak sikerült berágnia magát egészen az agyamig, és ekkor ad egy hirtelen ötletet: azt mondom, ő tehet róla. Az anyámra fogok mindent, hogy miatta lettem olyan, amilyen vagyok. Az ő szigorúsága miatt züllöttem el. Az ő tartózkodása miatt nem vagyok képes kapcsolatokat teremteni. Szívesen kiabálnék még tovább, de fuldokolni kezdek a számba türemkedő pondrók vonaglásától. Öklendezve próbálok megszabadulni tőlük, szemem könnybe lábad. Anyám elhagyja a szobát, lemondóan hagy magamra a küzdelemben.
*
A szemem előtt kezdenek zöldellni a fák, én mégsem látom az arcomat ellepő férgektől. Amióta csak élek, velem vannak, megtanultam tehát elfogadni a jelenlétüket. Mégis egyre jobban kétségbe esek. Már nem tudok ilyen könnyedén tudomást sem venni róluk. Undorít, ahogy hozzám ér nyálkás bőrük. Egyre jobban félek, hogy beleeszik magukat a húsomba. Rettegésemet társaságba próbálom ölni. Nincs olyan pillanatom, amikor egyedül lennék. Társaim segítségével igyekszem tisztogatni magam, az összes csúszómászótól mégsem tudok szabadulni.
Egy szabad délutánomat egy kávéházban töltöm egy közelebbi barátnőmmel. Sír. Megcsalta a barátja. Könnyes szemeit rám tapasztja, és megkérdezi, tudom-e, kivel lépett félre a szemétláda. Együttérző maszkká állnak össze arcomon a kukacok, és nemet intek a fejemmel. Ezernyi pondró potyog a földre, miközben végigsuhan az agyamon, hányszor fulladt egy-egy éjjeli buli a nevezett „szemétláda” lakásán rendezett szexorgiába. Barátnőm a vállamra borulva folytatja a zokogást, miután elsöpört onnan néhány undok hernyót, amiknek szőre a kezére tapad és maszatos arcára keni.
*
Újabb nyár érkezett el. Kihasználom az időt és meglátogatom külföldön a páromat. Amíg az elmúlt évről mesélek neki, ő készségesen tartja felém a porszívót, hogy tudjak beszélni az élősködők ellenére is. A karjaiba vetem magam, és azt mondom, soha nem kell rajta kívül senki más. Ottlétem alatt megismerkedek az egyik munkatársával, akivel mélyre ható viszonyt kezdünk ápolni a párom munkaideje alatt. Egész jól eltelik így a nyár, szerelmem vásárol nekem, esténként drága helyekre visz, alkalmi szeretőm pedig megadja a kellő izgalmat.
Hazautazásom estéjén furcsán érzem magam. Órákon keresztül nézem a karomat és látom, ahogy bőröm alatt valami tekergőzik, nyüzsög, él. Elsimítom, vakargatom, de semmi sem változik. Nagyon félek. Körmöm alatt vér serken, s látom, ahogy vérembe gennyszínű peték keverednek. Megkérem a párom, hogy segítsen megszabadulni tőlük. Kiszalad a konyhába és egy masszív filéző késsel tér vissza. Végighasítja a húsom. Pengéje nyomán bugyborékolva törnek felszínre a legocsmányabb csúszómászók. Bőgni kezdenék, de az arcomon tanyázó férgek erdejébe nem tud utat vájni magának a kitörni készülő könnypatak. Szerelmem magához ölel, a fülembe suttogja, mennyire fontos vagyok neki. A hajából egy magányos lárva sikítva esik a fülembe.
*
Máig fuldoklok, ahogy ellepnek a síkosan tekergő kis férgek. Egész arcomat beborítják, én pedig elhatározom, hogy harcolni kezdek ellenük: vadul tömöm számba a puha kukactesteket. Szétpukkadnak fogaim alatt, marják a nyelvem. De eldöntöttem, hogy a végsőkig kitartok. Megeszem a férgeket, vagy a férgek esznek meg engem.

2010. október 10., vasárnap

Világvége

Jött a narancssárga fény. Láttam, ahogy egyre terjed a Duna túlpartján, kúszik a víz felé. Percek kérdése volt, hogy minket is elérjen. Izgatottan, félve szorítottam meg szerelmem kezét, és vártam. Pár pillanat, és…
… A fény elérte az innenső partot. Hunyorogni kezdtem. Éreztem, ahogy a világosság beszivárog az orromba, utat tör ajkaim közt és egészen kitölt. Kedvesemre emeltem szűk tekintetemet. Komolyan állt és az előttünk kavargó folyót bámulta. Mikor megérezte, hogy nézem, felém fordította fénytől ragyogó arcát, és rám mosolygott. Talán arra gondolt, hogy soha többé nem lehetünk együtt. Én pedig tudtam, hogy mostantól örökké együtt leszünk.
Lassan minden test a földre hanyatlott. Azt hittem, az utolsó érzés a megkönnyebbülés lesz, a béke, a nyugalom, hiszen annak a karjaiban halhatok meg, akit a legjobban szeretek. Pont mint egy olcsó romantikusfilmben. Persze vártam fájdalmat vagy szorongást. Mégis valami egészen más tört rám. A világ legvégén egy pillanatra átcikázott az agyamon egy gondolat és alattomosan fúrta egyre mélyebbre magát a tudatomba: Talán nem én voltam Neki a legjobb. Talán nem tettem meg mindent. Talán szívesebben szorítaná most más kezét.
Talán…
Csönd










(Jó, hát érzelgős, giccses, Vikihez-nemillős, de úgyis van, akinek ez tetszik:))

2010. október 7., csütörtök

Alice

Hazafelé ballagtam, amikor megláttam a járdán egy nyújtózkodó pocsolyát. Lábikómat gumicsizma védte, hát nevetve gázoltam bele. Rosszul tettem. Amint a kényelmesen kavargó vízbe toccsantam, hirtelen zuhanni kezdtem. Beszippantott egy pocsolya. Nos, tudomásom szerint ez egy fölöttébb szokatlan és furcsa megnyilvánulása a pocsolyáknak. De az én pocsolyám ilyen volt. Furcsa. Már csak azért is, mert a legkevésbé sem volt nedves. Ha le akarnám írni, mi is vett körül, azt mondanám, egy üreg. Vagy én zuhantam lassan, vagy az a gödör volt rettentő mély, mert az esésnek csak nem akart vége szakadni. Nagy unalmamban körbe is néztem jó alaposan: polcok, szekrények, üres lekvárosüvegek. Az egész szörnyen ismerős volt. Mire eszembe jutott volna, hogy honnan, gyengéden puffantam a plafonon. Csöppet sem fájt. Felálltam, megmozgattam minden tagom, és elsétáltam a csillár mellett. Ekkor jöttem rá, hogy tériszonyom van. Gyorsan lemásztam a plafonról a csempézett padlóra. Így, hogy a helyzethez képest többé-kevésbé normalizálódott az állapotom (tehát nem állt minden a feje tetején), kicsi szívem dübörgése alább hagyott végre. Ekkor a tümtütüm helyett valami egészen más hangot kezdtem hallani: valahol, valaki, valamiért pityergett. Lábacskáimat kapkodva elindultam a hang kis ösvényén, ami el is vezetett egy kislányhoz. Ez a szalmaszőkeség egy folyosó végén kuporgott és itatta a mellette sündörgő egereket. Félénken hozzábújtam, és megkérdeztem, miért sírdogál ilyen keservesen. A lányka rám rebegtette könnyes szempillákkal körbefont, hatalmas kék szemeit, és megszeppenve abbahagyta a sírást. Akkor kezdett mesélni…

2010. október 6., szerda

Verem...

Verem. A fejem. A falba. A homlokomról mállik a horzsolt bőr. Verem. A fejem. A fehér egyre vörösebb. Verem. Reccsen a csont. A fejem. Még egy ütés, utolsó lendület. A falba.