Átirat egy álomra

A világvége olyan hirtelen jött el, hogy fel sem tudtuk fogni. Pár pillanattal korábban még boldogan búcsúzkodtunk a lénytől: hepiend, mint egy családi film végén. Aztán épp hogy rájöttünk. Láttuk a visszaszámlálót. Felismertük a nukleáris töltet jelzését. Egy furcsa, ködszerű impulzus és egyszerűen vége volt. Legalábbis számunkra.

A lényre nem hatott a bomba. Körülötte minden megszűnt létezni, de ő élt tovább. Korábban nem ismerte a magányt, de akkor rövid időn belül hiányozni kezdtek a barátai. Hiányozni kezdtünk neki mi. Egyszer azon kaptam magam, hogy újra létezek. Furcsa érzés volt. Mint egy álom. A lény ott volt velem és azt mondta, most bármire képes vagyok az elmémmel. Akkor valahogyan megéreztem. Nem tudom, honnan jöttem rá, de egészen biztosan tudtam, hogy én is csak képzelt vagyok. A magányos lény képzelt maga mellé, ahogy én is képes voltam bárkit bárhová teremteni, így hamarosan az egész társaság boldog mosollyal üdvözölte egymást a kihalt világban. Kézen fogtuk egymást és végigrohantunk az üres, bomba-pusztította utcán. Egy kereszteződéshez érve magasra ugrottunk, magunk alá vizet képzeltünk és nevetve csobbantunk a hullámokba. Léteztünk, és mégsem. Képzelőerővel megáldott képzeletek voltunk. Teremtők. Káprázatok.

Álmok

Amikor a fantáziáid annyira tudatossá válnak, hogy már a tudatalattid is megjeleníti őket az álmaidban... Na, akkor már biztos lehetsz benne, hogy nem vagy normális.

Credits to juliedillon

Vérengző teletabik

Mindenki ismeri a négy fogyatékos Teletubbies-t: vagy abba a generációba tartozik, akik felnőttek rajta, vagy abba, akik mellett felnőtt valaki, aki egész nap ezt a nyomorúságos szerencsétlenkedést nézte. Nyilván utóbbiak vannak többen. Három unokatestvérem gyerekkorát vidámították ezek az ostoba lények, amivel párhuzamosan megkeserítették a körülöttük szenvedő, többnyire kifejlett IQ-val rendelkező emberek életét. És hogy miért most kellett bekövetkeznie annak, hogy rémálomban üldöznek ezek a gnómok? Nem tudom. De a rohadékok a héten meg akartak ölni. Azóta - felvállalom és kijelentem - rettegek a teletabiktól...

Álmom elején egy ijesztően baljóslatú erdő mellett éldegéltem a szüleimmel és a nővéremmel (ami egyébként nincs, mert valójában öcsém van). Aztán képszerűen láttam, hogy zűrzavar támad, emberek sikoltoznak, aztán csak annyit, hogy a földön mindenhol belek vannak. A családom minden tagját egyszerűen kettétépték, ahogy néhány másik környékbelit is, és a testük ott hevert szanaszét a porban. A belek maradtak meg a legjobban. Ahogy tekeregtek a testek felső és alsó része között. De pszt, elárulom, ez még nem a teletabik műve volt. Ezt az erdőből kiszabadult valami csinálta. Valami nagy és gonosz erő. A lényeg, hogy a pánik közepette elragadtak. Komoly, feketeruhás ügynökök hurcolták magukkal az életben maradtakat. Elkoboztak tőlünk mindent, de nekem volt egy mappám, amit feltétlenül vissza akartam szerezni. Fontos dolgok voltak benne. Fontos válaszok olyan kérdésekre, amikről igazából nem is volt tudomásom. Addig erősködtem, amíg a kedves Phil Coulson ügynök - aki ezek szerint otthagyta a S.H.I.L.D.-et - odavezetett egy nagyon komoly fekete autó hátuljához és egy speciális lámpával megvilágította a rakteret, így láthatóvá vált egy csomó-csomó akta. Lázasan kezdtem kutatni az én mappám után, de nem találtam. Pedig Coulson olyan kis tündérbögyörő volt, hogy segíteni próbált... Alig hagytam ott a fekete kocsit, amikor négyfős csoportokba osztottak minket és betereltek egy házba. Bár az inkább volt labirintus. Végig kellett menni a szobákon és a szűk folyosókon úgy, hogy vagy mindenhol csapdák voltak, vagy csak valamilyen speciális formációban lehetett túljutni egy-egy szakaszon (pl. egymás hátára mászva). Haladtunk előre úgy, hogy közben végig tudtuk: ha kiérünk a házból, egy arénába jutunk, ahol le kell gyilkolnunk egymást. Bizony, ez már a The Hunger Games level 9000. Én úgy vágtam bele, hogy minél hamarabb meg akartam halni, hiszen az egész családomat cafatokra szaggatták, nem volt senkim, nem volt értelme küzdeni. Aztán egy ajtóhoz értünk. Egyedül én mentem be, pedig azt hittem, a többiek is követnek. Az ajtó becsukódott én pedig aktivizáltam egy csapdát. Négy próbababa tartott felém kinyújtott kézzel, mintha el akartak volna kapni. Ahogy csak tudtam, iszkoltam kifelé a szobából, mivel az ajtó, amin bementem, simán kinyílt, amikor meglöktem. Kiabálni kezdtem a többieknek, hogy segítsenek lerázni ezeket az izéket. De nem csináltak semmit. Elrohantak és otthagytak ezekkel a valamikkel. Amikor közelebb jöttek, akkor láttam, hogy a négy Teletubbies ejtett csapdába. Nem volt náluk fegyver, de éreztem, hogy valami nincs rendben. Arra gondoltam, hogy biztos robbannak. És tudtam, hogy nem véletlenül van belőlük négy, hiszen mi is négyen voltunk. Együtt talán le is győzhettük volna őket. De én egyedül voltam, Tinky Winky, Dipsy, Laa-Laa és Po  pedig szépen körbevettek. Amikor elérték a karomat, elkezdték szorítani, aztán jött a NAGYÖLELÉÉÉÉÉÉS és éreztem, hogy mindjárt megfulladok...

Itt végre felébredtem. De a köcsög fasszopó teletabik akkor is képesek voltak kinyírni. Most pedig rettegésben kell élnem. Akárhányszor lekapcsolom a villanyt, látom magam előtt, ahogy ezek a nyomorékok közelednek felém és erőszakkal ölelgetni akarnak. Kész horror. Ezt nem bocsátom meg nekik.

Akiknek hiányzik, hogy reggelente elmeséljem a hülye álmaim

... szóval megint ilyen hülyeséget álmodtam, ami határozottan nem volt jó, és mégis kellemes érzéssel ébredtem utána reggel. Volt benne minden: lézerkardozás meg szellemek meg varázslás, sőt, a középiskolás, gyűlölt osztályfőnök is pattogott néha, hogy osztálykirándulás van és csoportképet kell csinálni... de nem is ez a lényeg.

Az egésznek valamilyen fura, boldogító hangulata volt. Egy kis csapat tagjaként csöppentem a történetbe, akikkel szellemeket meg szörnyeket, meg tököm tudja milyen izéket irtottunk (kicsi Scooby Doo utánérzés). Az egyik alkalommal egy esős, ködös kis luxusvároskába érkeztünk, ahol leginkább hirdetésekbe illő, hatalmas kertes házak álltak elszórva. Egy vámpír miatt érkeztünk ide, de a küldetésből sajnos nem sokra emlékszem már. A vámpír nő volt, leginkább Gollamra emlékeztetett: halvány, áttetszőnek tűnő, fehér bőre volt, minden foga hegyes, szeme körül vörös foltok, őrült vigyorgás és csapzott külső. Hipnotizálta az áldozatait és egy régi temetőben kellett végeznünk vele (saját földben alvás mítosz, tudjátok, stb). Na, hát a lényeg, hogy elég félelmetesen nézett ki és valami hihetetlen tébolyt árasztott magából, amitől még jobban rettegtem, meg is állapítottam, hogy ettől tuti rémálmaim lesznek... értitek, álmomban olyat láttam, amitől rosszat álmodok majd később... na mindegy. Rémlik egy nagyon régi, elhanyagolt temető, meg sírok nyitogatása és csukogatása, lenyűgöző szobrok és síremlékek, meg csontvázak és mumifikálódott hullák. Ja és valami piros trutyi. Sajna ennyi, semmi más nem maradt meg. Viszont miután visszatértünk a városba, kiderült, hogy kis csapatunk (ha jól emlékszem, ketten voltunk lányok és ketten fiúk) egyik tagja ott lakott... vagyis ott lakott a családja, akiket már rég nem látott. Elkísértük a házukhoz, ahol egy lány a nyakába ugrott és szájon puszilta (pedig meg voltam győződve, hogy testvérek, de ez kicsit elbizonytalanított...) Ezt a szájra puszit már csak azért is meg kell említeni, mert csapatunk másik lány tagja (nagy barna szemű, barna hajú, szomorú arcú, kemény lány) szerelmes volt ebbe a fiúba. Néha azt hittem, hogy én is. Furcsa, mert emlékszem, hogy a másik fiú Zach Galifianakisra (te jó ég, sikerült leírni!) emlékeztetett, de ő... hát róla semmire sem emlékszem, se arra, hogy hogy nézett ki, se arra, hogy pontosan mit csinált. Később jöttem rá, hogy nem, nem voltam belé szerelmes, de közelebb álltam hozzá, mint a barna hajú lány (na, az ő bosszús nézésére tisztán emlékszem). Tudom abból, ahogy megöleltük egymást, vagy ahogy megsimogattam a karját amikor láttam, hogy elszomorítja ez a hazatérés. Talán emiatt a pici érzés miatt maradt olyan kellemes hangulat bennem ébredés után.
A következő küldetés közben valószínűleg már kezdtem felületesebb alvásba és álmodásba csúszni, mert egyre katyvaszabb lett. Tudom, hogy valami teniszlabdaszerű szellemizét kellett volna kiiktatni, és azt is, hogy a csapatból ketten akarták elintézni. Aztán csak annyi maradt meg, hogy nem sikerült nekik, és mérgelődve mentem én is utánuk a másik társunkkal. Hirtelen nem találtam semmi fegyvert, úgyhogy gondoltam egyet és lett egy lézerkardom. Bizony. Mert ilyen menő vagyok. Lézerkarddal a teniszlabdaszellem ellen. Yeah.

Ennyi volt, mese volt, másra nem emlékszem, csak ugye Hervai Ágnes tanárnőre, akit annyira "imádtunk", hogy még mindig képes bekúszni az álmaimba és dirigálni, hogy ő a temetőben az egyik '48-as emlékmű előtt csoportképet akar... hát baszódjon meg...

Álomcsapda

Megáll a hullámvasút, és kiszállunk. Tudom, hogy te különösebben nem vagy oda az ilyenért, de én meglepő módon nagyon is élveztem. Be is sötétedett, indulni kéne lassan, úgyhogy megcélozzuk a ruhatárat. Egy fogast foglaltunk el ketten, ezért gyorsan megkapjuk a kabátjainkat. Ekkor jut csak eszembe, hogy velünk van az unokatesóm is.
- Neked hol a ruhatárjegyed?
- Nemtom. Lehet, hogy anyánál maradt.
Fasza. Én nem fogok ebben a tömegben keresgélni, egyébként is késő van, fáradt vagyok.
- Mindegy, úgyis csak egy álom, ha azt akarom, már rajta is van a kabátja.
És valóban. Unokatestvérem felöltözve áll mellettem. Én csak vigyorgok a leleményességemen, te azonban aggodalmasan nézel rám:
- Nem kellene ilyen feltűnően csinálnod. Felhívod magadra a figyelmüket...
- Jaj, menj már ezzel az inszepsönös baromsággal.
De látom, hogy tényleg felém fordulnak, és bámulni kezdenek néhányan. Attól még az álom csak álom, ezért vagány maradok, és kész:
- Ha akarom, itt mindenkinek vámpírfoga nő, és mire megpróbálják ránk vetni magukat, már fel is ébredek.
És valóban. Az egész tömeg egy emberként fordul felénk, minden tagja nagyra tátja a száját, megvillantja agyarait, és készül, hogy nekünk ugorjon. Én meg persze felébredek.

A hátamon fekszem, homályosan látok még, az arcomba lóg a gyapjúpaplan. Kicsit megborzongok, ahogy látom magam előtt az eltorzult arcú tömeget, de aztán mosolygok egy jót, mert imádom, hogy ilyen jól tudom befolyásolni az álmaimat. Irritálni kezd a takaró, megpróbálom kicsit megigazítani, de nem mozdul a karom. Újra próbálkozom és végre sikerül egy kicsit félrelöknöm.

Aztán kinyitom a szemem. A takaró még mindig elfoglalja a látóterem nagy részét, homályos fehérsége még mindig az arcomban van. Pedig emlékszem, hogy megigazítottam. Megpróbálok inkább felkelni. Hiába. Mintha mindenem elzsibbadt volna. De nem adom fel, veszek egy nagy lendületet és egyszerűen kivetem magam az ágyból. Tehetetlenül vergődöm a földön, nem tudok feltápászkodni, mindenem gyenge, a takaró pedig továbbra is fojtogat. Végül sikerül elkezdenem kúszni-mászni, és leszédelgek a konyhába.
- Jó reggelt!
Anya ebédet főz.
- Jó reggelt! Mennyi az idő? Azt hittem, sose sikerül felkelnem...
- Tizenegy óra. Én nemsokára megyek be a városba, itt lesz majd az ebéd.
- Oké. Mit főztél?
- Túrós tésztát.
- Dejó!
Közben az asztalon álló befőttesüvegből kiveszek egy szem szilvát. Nem is tudtam, hogy van itthon szilvakompót...
Aztán anya megszólal:
- Ideadnád a szakácssfvfgt....
- Tessék?
- Ideadnád a szakácssfttrgsdj...
Nem értem mit mond, és csak ekkor jövök rá...

Újra kinyitom a szemem és a szobámban fekszem, tehát az előbb sem sikerült felkelnem. Minden homályos, a kurva takaró meg mindent eltakar előlem. Legalább a fejemet próbálom forgatni, de az sem megy. Megpróbálok aludni, de a hátamon fekve nem tudok. Csak várok tehetetlenül.

Délután negyed kettőkor csörög a telefon, én pedig olyan hirtelen szakadok ki végre a börtönömből, hogy szinte beleszédülök. Ha akkor nem hívsz, nem tudom, meddig maradtam volna még ebben a csapdában...

Álom-bálon

Álmomban egy kertben voltam, ami állatoktól és csinos ruhás emberektől volt terhes. Ezen az egy képen kívül minden más részletet az ébrenlét homálya fedi előlem. Arra azonban tisztán emlékszem, hogy ebből az álomból egy következőbe riadtam: a kertből egy városba kerültem. Ekkor ember voltam, előzőleg azonban valamiféle állat. A szerelmem pedig galamb formában jelent meg előttem. Hittem, hogy felismer, hogy így is velem marad, de csalódtam. Én ember voltam, ő pedig tudatlan galamb. Egy ideig még követni tudtam a szememmel, aztán megértettem, hogy örökre elhagy, messzire repül. Nélkülem.

Emlékezés

Nahát, rég láttalak. Azt hittem, felém sem nézel már többé, hogy elfelejtettél, hogy számodra megszűntem. Pedig te is tudod... ha számodra megszűnök, végleg megszűnök. Onnantól nem létezem. Már csak az emlékeidben élek, pedig régen ott voltam a jelenbéli gondolataidban is. Miért száműztél onnan? Miért csak az elmúlt napjainkat veszed elő, ha rám gondolsz? Most is lehetne minden ugyanúgy, én itt vagyok, várok rád. Fordítsd egy kicsit oldalra a fejed, és te is megláthatsz. Csak nézz ide. Látsz, igaz? Akkor miért nem veszel rólam tudomást? Neked könnyebb így? Mert ha igen, engedj el, hagyj megszűnni... akkor te sem fogsz fájni nekem, és a te lelkiismereted sem fog mocorogni miattam. Nem megy? Tudtam, hogy úgysem tudod megtenni. Önző vagy. Félreraktál engem szűkösebb időkre. De tudod mit? Én így is szeretlek.

Why dream a dream?

That's tainted with trouble, and less, than it seems...

Nincsenek mesék. Nincsenek titokzatos helyek, amiket fel kell fedezni és nincsenek titkok, amiket fel kell kutatni.

Amikor fiatalabb voltam, meg akartam találni Atlantiszt. Meg akartam fejteni a Bermuda-háromszög rejtélyét. Ismeretlen piramisokat akartam feltárni. Tudni akartam mindent, amit előttem senki nem tudott és olyat akartam tenni, amit előttem soha senki nem tett. Annyi álmom volt már, és mind olyan nagy, hogy egy sem fog közülük teljesülni. Soha.

Egyetlen álmom maradt még, ami úgy-ahogy valóra válhat: hogy írással foglalkozzak. Persze ezt az álmot is jóformán elvették tőlem már az általános iskolában. Nem fogom magam jónak érezni, nem fogom tudni, hogy amit csinálok, vagy ahogy csinálom az tényleg jó. Soha.

Maradok egy kisebb álomnál, amiben még esélyt látok a boldogságra: egy család. Egy férj, aki szeret és támogat, és néhány gyerek, akik közül talán lesz, aki legalább az egyik álmomat továbbálmodja majd.

Hát ennyi, ez van. De jó ez így is.