Az élet fája

Ez az ajánlóm végül nem jelent meg nyomtatásban, gondoltam ez se maradjon (szegényke) parlagon, ha máshol nem is, itt közzéteszem. Filmajánló következik, hölgyeim és uraim:

Az élet fája

Veszteség, fájdalom, szeretet. Ezekkel a szavakkal jellemezhetnénk Terrence Malick új filmjét, Az élet fáját. Olyan műről beszélünk, ami valószínűleg mindenkinek mást fog jelenteni, de annyi bizonyos, hogy az érzékenyen figyelő nézőben elindít majd valamit. Hiszen mindannyian feltettük már magunkban a kérdést: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

„Mikor a földet alkottam, hol voltál? Mondd csak meg, ha egyszer oly nagy a bölcsességed! Ki határozta meg méretét? Hisz tudod! És ki feszített ki rá mérőzsinórt? Mibe eresztették sarokpilléreit, és a szegletkövét ki illesztette be, amikor ujjongtak a hajnalcsillagok, s amikor lelkendeztek az Isten fiai?” (Jób 38:4-7)

Ezzel a bibliai idézettel kezdi legújabb filmjét, a 2011-es Cannes-i filmfesztiválon bemutatott Az élet fáját Terrence Malick. A díjnyertes filmalkotás nem véletlenül egy Jób könyvéből kiemelt részlettel indít, a történet középpontjában ugyanis a veszteség, a fájdalom, az igazságtalanul elszenvedett büntetés áll, egészen pontosan egy gyermek, Mr. és Mrs. O’Brian fiának halála. A montázsszerű felépítés az anya gyermekkori gondolataival nyit, természetről, hitről, Istenről. Egy időbeli ugrás után ezeket az idilli képeket sötétebbek váltják fel, ahol a szülők fiuk halálhíréről értesülnek, majd következik a gyász, a szenvedés, és a „miért?” kezdetű kérdések. Ezt a néhány percet vehetnénk a film első fejezetének, mivel a következő jelenetben egy férfi tűnik fel (Sean Penn), aki próbálja újra megtalálni Őt, az Atyát, akitől oly rég eltávolodott. A két szál ennek a „második fejezetnek” a végén fonódik össze, amikor megtudjuk, hogy a férfi gyerekkorában elvesztette az öccsét, és a korábbi jelenetekben látott édesanyjának emlékéhez szólva kérdezi, hogyan lehet feldolgozni a veszteséget.

A két konkretizált részt egy elvont jelenetsorozat szakítja meg, melyben egy magával ragadó Requiem alatt végigkövetjük az univerzum kialakulását, a Föld megszületését és az élet létrejöttét, mindezt dokumentumfilmbe illő, gyönyörű képekkel. Amikor a közjáték végére érünk, melyben a kezdetektől láttuk a Föld gyökereit, O’Brianék története is az elejére ugrik vissza és nagyszerűen komponált képek sorozatával mutatja be a házaspár kezdeti békés éveit, a gyermekek születését és fejlődését. Ezt vehetjük a film leghosszabb, lineárisan haladó szálának, melyben mélyebben kibontakoznak a családtagok közti viszonyok, illetve azok megromlása: a katonai fegyelmet tartó, hideg édesapa (Brad Pitt) és a szeretetteljes, naivan kedves édesanya (Jessica Chastain) ellentéte, a gyerek-szülő kapcsolat fokozatos változása, és az idő elidegenítő ereje. Az ’50-es évekbeli texasi kisvárosban játszódó jelenetek békés hangulata mindvégig érezhető, még a legdrámaibb jelenetekre is egyfajta tompított feszültség jellemző. Vizuálisan a fénnyel, árnyékokkal és színekkel való játék a meghatározó, ami szinte elragadja a nézők figyelmét a minimalisztikus párbeszédekről, az Alexandre Desplat által szerzett könnyed zongoradallamok pedig szinte beleringatják a nézőt a film művészi képeibe. A zárójelenet a történet legnyugalmasabb pontja, ahol egy végtelen tengerparton találkozik a múlt és a jövő. Az időt átívelő találkozások pillanatai ezek, ahol mindenki megnyugvásra lel és elfogadja sorsát.

Az élet fája talán nem is mondható filmnek, egyetlen filmnek legalábbis nem, sokkal inkább lazán kapcsolódó jelenetek folyamatának, képek tökéletesen összevágott montázsának, melyben cselekvések szövevénye helyett az érzelmek finom rezdüléseihez kerül közel a közönség. Ezért fontos, hogy aki belekezd ebbe a két órán át tartó utazásba, ne keresse az akciót, az izgalmat, sokkal inkább tárja ki a szívét és elméjét, felkészülve arra, hogy alámerüljön saját lelkébe, s hagyva, hogy átmossák a képek által generált érzések.