Vérengző teletabik

Mindenki ismeri a négy fogyatékos Teletubbies-t: vagy abba a generációba tartozik, akik felnőttek rajta, vagy abba, akik mellett felnőtt valaki, aki egész nap ezt a nyomorúságos szerencsétlenkedést nézte. Nyilván utóbbiak vannak többen. Három unokatestvérem gyerekkorát vidámították ezek az ostoba lények, amivel párhuzamosan megkeserítették a körülöttük szenvedő, többnyire kifejlett IQ-val rendelkező emberek életét. És hogy miért most kellett bekövetkeznie annak, hogy rémálomban üldöznek ezek a gnómok? Nem tudom. De a rohadékok a héten meg akartak ölni. Azóta - felvállalom és kijelentem - rettegek a teletabiktól...

Álmom elején egy ijesztően baljóslatú erdő mellett éldegéltem a szüleimmel és a nővéremmel (ami egyébként nincs, mert valójában öcsém van). Aztán képszerűen láttam, hogy zűrzavar támad, emberek sikoltoznak, aztán csak annyit, hogy a földön mindenhol belek vannak. A családom minden tagját egyszerűen kettétépték, ahogy néhány másik környékbelit is, és a testük ott hevert szanaszét a porban. A belek maradtak meg a legjobban. Ahogy tekeregtek a testek felső és alsó része között. De pszt, elárulom, ez még nem a teletabik műve volt. Ezt az erdőből kiszabadult valami csinálta. Valami nagy és gonosz erő. A lényeg, hogy a pánik közepette elragadtak. Komoly, feketeruhás ügynökök hurcolták magukkal az életben maradtakat. Elkoboztak tőlünk mindent, de nekem volt egy mappám, amit feltétlenül vissza akartam szerezni. Fontos dolgok voltak benne. Fontos válaszok olyan kérdésekre, amikről igazából nem is volt tudomásom. Addig erősködtem, amíg a kedves Phil Coulson ügynök - aki ezek szerint otthagyta a S.H.I.L.D.-et - odavezetett egy nagyon komoly fekete autó hátuljához és egy speciális lámpával megvilágította a rakteret, így láthatóvá vált egy csomó-csomó akta. Lázasan kezdtem kutatni az én mappám után, de nem találtam. Pedig Coulson olyan kis tündérbögyörő volt, hogy segíteni próbált... Alig hagytam ott a fekete kocsit, amikor négyfős csoportokba osztottak minket és betereltek egy házba. Bár az inkább volt labirintus. Végig kellett menni a szobákon és a szűk folyosókon úgy, hogy vagy mindenhol csapdák voltak, vagy csak valamilyen speciális formációban lehetett túljutni egy-egy szakaszon (pl. egymás hátára mászva). Haladtunk előre úgy, hogy közben végig tudtuk: ha kiérünk a házból, egy arénába jutunk, ahol le kell gyilkolnunk egymást. Bizony, ez már a The Hunger Games level 9000. Én úgy vágtam bele, hogy minél hamarabb meg akartam halni, hiszen az egész családomat cafatokra szaggatták, nem volt senkim, nem volt értelme küzdeni. Aztán egy ajtóhoz értünk. Egyedül én mentem be, pedig azt hittem, a többiek is követnek. Az ajtó becsukódott én pedig aktivizáltam egy csapdát. Négy próbababa tartott felém kinyújtott kézzel, mintha el akartak volna kapni. Ahogy csak tudtam, iszkoltam kifelé a szobából, mivel az ajtó, amin bementem, simán kinyílt, amikor meglöktem. Kiabálni kezdtem a többieknek, hogy segítsenek lerázni ezeket az izéket. De nem csináltak semmit. Elrohantak és otthagytak ezekkel a valamikkel. Amikor közelebb jöttek, akkor láttam, hogy a négy Teletubbies ejtett csapdába. Nem volt náluk fegyver, de éreztem, hogy valami nincs rendben. Arra gondoltam, hogy biztos robbannak. És tudtam, hogy nem véletlenül van belőlük négy, hiszen mi is négyen voltunk. Együtt talán le is győzhettük volna őket. De én egyedül voltam, Tinky Winky, Dipsy, Laa-Laa és Po  pedig szépen körbevettek. Amikor elérték a karomat, elkezdték szorítani, aztán jött a NAGYÖLELÉÉÉÉÉÉS és éreztem, hogy mindjárt megfulladok...

Itt végre felébredtem. De a köcsög fasszopó teletabik akkor is képesek voltak kinyírni. Most pedig rettegésben kell élnem. Akárhányszor lekapcsolom a villanyt, látom magam előtt, ahogy ezek a nyomorékok közelednek felém és erőszakkal ölelgetni akarnak. Kész horror. Ezt nem bocsátom meg nekik.