Reggel a busz zsúfolásig tömve volt, nekem nem maradt már máshol hely, csak közvetlenül a szélvédő előtt. Alig tudtam kapaszkodni, de mégis sikerült megtartani magam. És a szélvédőn keresztül mindent láttam. A sofőr mellettem nem számított, ÉN irányítottam a buszt. Szilárdan álltam, dacolva a kanyarokkal, a képzeletem pedig mindent letarolt. Mert én voltam a busz kapitánya. A jármű óriásivá nőtt, én pedig könyörtelen arccal gyűrtem magam alá gyermekeket, öregeket, házakat, iskolákat. Én, a busz kegyetlen kapitánya. Pusztuljon hát minden, ami nem az én képzeletem szüleménye!
Aztán a sofőr megbökött. Összerezzentem, a busz újra normál méretű lett, én pedig visszaváltoztam ijedt arcú kislánnyá, könyvvel a kezében, hatalmas sállal a nyakában. Azt mondta, inkább forduljak meg, hátha könnyebben tudok úgy kapaszkodni. Úgy tettem. Én, a busz meghunyászkodó kapitánya.
*
Pedig én kedves lány vagyok. Csöndes. Barátságos. Mire mégis ez a folytonos, bent megbúvó utálat a világ felé, Vikike? Miért rajtuk akarod behajtani a képzeleted szenvedésének árát? Miért nem fogadod el, hogy a te világod nem a te világod, hogy neked nincs világod, hogy nem létezik, hogy nem létezel hogy az egész nincs hogy itt kell élni halni itt kell szeretni és nincs más csak ez ezen kívül pedig nincs az amit akarsz ahova akarsz amit akarsz amit...
?
?
?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése