2012. január 19., csütörtök

Dide és más drogok

Előre jelzem, hogy ennek a bejegyzésnek semmi értelme.

Kosztolányiról írom a szakdolgozatomat. Miért? Mert szeretem, imádom, magamra találok benne... Vagyis szerettem, imádtam, és valaha magamra találtam benne. Aztán jött Ő és mindent magával vitt. Jó, persze ez hülyeség, hiszen nem Neki kellett alakítania a költőről megfogant képemet. Nem az Ő hibája, de számomra eggyé vált Kosztolányival, és most, hogy Ő nincs, Didét is távolabb érzem magamtól. Ezért kínlódok, ezért nem akarom csinálni, egyikre sem akarok gondolni. Pedig ez csak lebegő melodráma. Ő még csak nem is hiányzik (Dide igen, nagyon, mostanában egyre jobban)... Néha eszembe jut, hogy mindig milyen jó illatú volt a haja, vagy hogy milyen libabőrös lett egy nyakra cuppantott csóktól. De őszintén? Nem maradt belőle semmi, szinte nyomtalanul tűnt el, bele a semmibe. Nincsenek emlékek, amikre fájna visszaemlékezni, nincs lüktető űr vagy kétségbeesés. Akkor miért nem akarok gondolni Rá? Mert az lett a vége, amit Ő sosem akart: ha eszembe jut, csak ideges leszek, a nagyszabású szavai és üres fellengzése kezd a fülemben csengeni, az állandóan benne forró hazug-színű kettősség, amit talán egyszerűen csak nem tudott kezelni. Harag és düh fonódik bennem a neve köré, amit igazán megmagyarázni sem tudok, de megmérgezte vele Kosztolányit is.
Jaj, drága, drága Dide, gyere vissza hozzám, taníts élni, játszani, alkotni! Könyörgöm!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése