Őszintén szólva, azt a valakit, aki akkor írt blogot (régi Batus), sokkal jobban bírtam, mint ezt a mostani, kiüresedett idiótát (mostani Batus). Persze az a valaki jóval boldogtalanabb és elveszettebb is volt... De tény, hogy legalább gondolatok is voltak a fejében, nem csak szar. Vagy csak kritikusan állok magamhoz, bár ezt kétlem. A lényeg, hogy szeretem visszaolvasgatni az akkori bejegyzéseket - oké, vannak olyanok is, amik már most "gáznak" tűnnek és legszívesebben kitörölném őket - és néha eszembe jut, milyen kár, hogy egyre jobban elvesznek azok a dolgok, amik akkor bennem voltak. Úgyhogy most kimentettem egy
f u l l d e p r e s s z i ó s
f u l l d e p r e s s z i ó s
novellácskát, amit anno valamelyik unalmas órán körmöltem le. Teljesen fiktív a szitu, sőt, még a legtöbb érzelem is. Mert igazából mindig ehhez értettem a legjobban: gondolatban érezni hamis érzelmeket.
Forgetocil
- A pszichológusom azt mondta, jobb, ha nem találkozunk többet.
- A pszichológusod?
- Aha.
- De szar duma.
- Tudom. Szerinte soha nem leszek boldog, ha így folytatom. - Szünetet tartottam. Mit is mondhatnék még? Neki? - Nézd… Két éve csinálom ezt. Azt hittem, két év alatt el fog múlni ez a rajongás, vagy mi. De nem. És ez ellehetetleníti minden más kapcsolatomat is. Így lesz jó. Ennyi.
- Értem. Akkor… - Felsóhajtott és ölelésre tárta a karjait. - Szia!
- Szia… - Gyorsan viszonoztam az ölelést. Féltem, hogy rajtam marad az illata és azzal alszom majd el. Féltem, hogy nem fogom tudni elengedni. De erős vagyok. Én mindig olyan kurva erős voltam.
- Attól még örülök, hogy megismertelek.
- Én is. - Soha nem tudtam jól hazudni. De ha kellett, néha egész hihetőn összejött. Örülök, hogy megismertem? Legszívesebben minél gyorsabban kitöröltem volna magamból az elmúlt két évet. Őt akartam kitörölni.
Ellenkező irányba indultunk haza. Áldottam az eszem, hogy begyógyszereztem magam a találkozó előtt. Így most nem éreztem semmit. Üvöltött a zene a fülemben - fájdalmas, gyönyörű dallam -, én pedig kifejezéstelen arccal lépdeltem végig a falevelekkel borított utcán. Nem éreztem illatokat. Nem láttam a pocsolyákat a lábam előtt. Az egyetlen dolog, amire mégis felfigyeltem, egy mellettem elszáguldó autó volt.
A következő elé kiugrom… Nem, nem, dehogy! Mit képzelek? Különben is, bennem van a gyógyszer, nem érzek semmit, nincs miért tennem bármit is. Mit mondana most a pszicho-néni? El kellene mondanom szépen, kereken, hogy mit érzek most, hogyan érintett az elválás. Mit is? Hogyan is? Nem érzek semmit. Nem fáj. Nem jó. Csak… csak meg akarok szűnni. Nem meghalni akarok. Csak eltűnni. Vagy elfelejteni mindent. Nem csak Őt. Az összes eddigi évet. Az összes boldogtalanságot és a tudatot, hogy soha nem leszek boldog. Egy utolsó, hülye kurva is lehet boldog, de én… én nem. Erre mit lépne a doki? Hozzuk felszínre az igazi okot? De van ennek igazi oka? Nem vagyok boldog, ennyi. Miért? Úgy érzem, nem szeret senki. Dehogynem, nagyon sokan szeretnek, sokaknak fontos vagy. Kapja be. Hányszor végigfutottuk már ezeket a köröket? Kifulladtam. Inkább úgy döntöttem, hogy maradok a gyógyszereknél. Egyszerűbb. Hátha a segítségükkel egyszer sikerül majd teljesen üressé válnom…
Már előző nap kitöröltem Őt az életemből: a számítógépből, a telefonból, mintha soha nem lett volna közünk egymáshoz. Kedveskedő SMS-ek, törölve. Idétlenkedős közös képek, shift+del. Naplózott beszélgetések (mind közül a legtöbb helyet foglalók), shift+del. Mintha két év csak így elszállhatna messze, a nagy elektronikus semmibe.
Hazaértem. Megkordult a gyomrom. Három napja nem ettem. Két napja nem aludtam. A házba belépve a konyhába sétáltam, elővettem a forgetocint és bevettem egy kis, piros bogyót. Meg kellett támaszkodnom, hogy össze ne essek. (Vajon a passzív öngyilkosság is öngyilkosságnak számít?) Éreztem, hogy valami, egy távoli emlék halványul és kitörlődik. Helyes. Hatott a gyógyszer. De nem elég gyors. Az orvos a lelkemre kötötte, hogy egy nap csak egy szemet fogok bevenni. De talán ha bevennék még egyet, akkor újabb emlék veszne el. Aztán újabb és újabb. Talán mire beszedném az egész dobozzal, én magam is elvesznék a sok kidobott emlék között. Talán elfelejteném magamat. Talán…
Igen, nagyon örültem, hogy be voltam gyógyszerezve. Ha tisztán tudtam volna gondolkodni, biztosan nem mertem volna még egyet bevenni. De megtettem, és husssss, már halványult is a kép, amikor egyszer, csak úgy viccből megcsókoltam. Szóval az a geci orvos átvert. Semmi bajom nem lett. Minél többet veszek be, annál jobb. Felbuzdulva öntöttem a kis doboz tartalmát a tenyerembe. Remegtem. Sorban nyelni kezdtem a golyócskákat. A kezemre tapadt a piros szín és a fémes szag.
Fellélegezve felejtettem. Már egyetlen búcsúölelését sem tudtam felidézni. Nem volt egyetlen könnycseppje sem, amire emlékeztem volna…
***
Egy hete kerültem a pszichiátriára. Egész jó itt. Nem csinálok semmit. Nem érzek semmit. Nem gondolok semmit. Néha jön egy-egy orvos. Beszélgetünk, vicces feladatokat csinálunk.
Nem mondják meg, miért és hogyan kerültem ide. Hogy őszinte legyek, nem is igazán érdekel. Azt hiszem, én itt születtem. Igen, jól hallod. Van ugyanis egy elméletem: egy klón, vagy robot vagyok, amit itt gyártottak. Mivel mással magyarázhatnám azt, hogy nincsenek sem emlékeim, sem érzéseim, sem gondolataim?
Az első emlékem, hogy itt fekszem a szép, fehér ágyamon, körülöttem idegen emberek állnak könnyes szemmel, a markomban pedig görcsösen szorongatok egyetlen halványpiros golyócskát.
Ja igen, és emlékszem még egy arcra. Nem tudom, hogy kié. Szeretem azt hinni, hogy az “alkotómé”. Ugyanis ez az egyetlen arc, amit még soha nem láttam, mégis ott settenkedik valahol az emlékezetemben. És ez az egyetlen arc, aminek a képe valami furcsa reakciót vált ki belőlem. Ha ember lennék, azt hiszem, ezt hívnák fájdalomnak…
Ez fantasztikus volt, még több ilyet. :)
VálaszTörlésMostanában nem jellemzőek rám az ilyen írások, a régi blogon vannak még hasonlók :)
Törlés