Jung, Freud és Platón barlangja

Álmomban végtelen tükrű tavon ringatóztunk. Jung voltam én, s te Freud voltál. Vagy épp fordítva? Gyengéden szólottam hozzád, s a szavak zsírosan ölelték körbe alakodat. Kinevettél. Én a mélységről beszéltem, a te nyelvedről viszont parázslón pattogtak a gúnyok. Fellengzős szemed szikrái végignyargaltak a tó vizén, s nyomukban nem maradt más, csak sötét űr. Lassan alakult át körülöttünk a tér. Mikor eltűnt alólunk a csónak, s körülünk a tó, láttam, hogy egyedül vagyok. Kormos barlang mélyén görnyedtem leláncolva. Előttem hatalmas tűz ugrált, a lobogás túloldalán pedig megláttam egy árnyékot. A te, falon táncoló árnyékodat.

- Mi a szerelem?

A hang - a hangod - betöltötte a mindenséget, s én összerezzentem. Csikordulva nyíltak szólásra ajkaim:

- A szerelem egyike a sorsot intéző nagy hatalmaknak, amelyek uralma a mennytől a pokolig terjed.*

Kacagásod húsomba vágott, s porrá zúzta láncaimat. Vakon tapogatózva, féregként másztam a porban. Ekkor mellém léptél, megragadtad remegő kezeim, s lehetetlen sebességgel húztál keresztül a valóságon. Féltem, lehunytam szemeimet. Mikor kinyitottam, bántott a szúrós fény, sűrűn csattogtak szemhéjaim. Azután megláttalak téged. Már nem Freud voltál. Te voltál az, sokkal fenségesebben, mint ahogy pajkos árnyékod mintájára képzeltem. Reszketve simultam hozzád, te pedig mosolyogva olvasztottál magadba, miközben altatódalként suttogtad:

- A szerelem én vagyok.

*: C. G. Jung - Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről

Hiányzó

Talán már nem olvasol engem. Talán soha nem is olvastál. Talán el is felejtettél már. Mit számít ez?

Mindvégig téged hibáztattalak. Persze még magamban is csak vaktában dobálóztam, mert semmivel sem tudtam igazolni a felháborodásomat. De ha eszembe jutottál, mindig arra gondoltam, hogy milyen szörnyű és hazug vagy, és arra, hogy bántottál. Nem hazudtam korábban, tényleg folyton valamilyen furcsa közönyösséggel gondoltam rád. Nem szakadtam bele a hiányodba, csak eltűnődtem rajta. Franc tudja, mi birizgált tegnap, aminek hatására egyszerűen meg KELLETT írnom neked, hogy sajnálom. Hogy tudom: az én hibám volt. Talán meg sem kaptad, talán már más a számod. Mit számít ez?

Ma este a semmiből előpofátlankodott egy kép: ülünk a Margit-szigeten, a szökőkútnál. Te csak picit somolyogsz - szokás szerint - én meg rókásan vigyorgok. Aztán az arcodhoz bújtatom az arcomat, picit megböködlek az orrommal és közben teljesen észrevétlenül néha a nyakadhoz érnek az ajkaim. Már libabőrözöl is. Édesen az arcodhoz bújok, te húzódozol. Én csak mosolygok tovább, ne foglalkozz másokkal, csak velem. És végre megtalálom az ajkaid.

Persze mindez nem történt meg. De megtörténhetett volna. És látod? Ez hiányzik. Nem te. Az hiányzik, ami volt köztünk, és ami lehetett volna. De az nagyon, nagyon hiányzik.

Bárcsak működött volna valahogy. De választanom kellett, és téged kellett elhagynom. Nem te bántottál. Én bántottalak téged. Vagy egy kicsit talán egymást. Tudom, és mindig is tudtam, de soha nem akartam beismerni.

Azért ha valami elromlana, még újrakezdhetnénk. Talán. Mit számít ez?

Books(h)elf

Pár hónapja így kezdtem ezt a bejegyzést:

"Mostanában túl sok a lekötni való szabadidőm (sajnos), ezért amikor csak lehet, olvasok."

Az elkövetkező három hetemre is igaz ez az állítás, csak sajnos nem választhatom meg, hogy mit majszoljon a csöpp kis agyam, ugyanis a június 15-i záróvizsgámra habzsolom a szakirodalmat ezerrel. Remélem sikeresen. Mondanom sem kell, alig várom, hogy végre újra azt olvashassak, amit szeretnék.
No de a még februárban elkezdett vázlat folytatása ettől még bármikor aktuális marad:

Nem is értem, az emberek miért nem olvasnak többet. Hülyeség, hogy nincs rá idejük. Soha nem utaznak? Soha nem várakoznak (buszra, emberre, tanórára, stb)? Én nem megyek el itthonról könyv nélkül, mert egyrészt (hálistennek) tudok a buszon olvasni anélkül, hogy telibe hánynám az előttem ülőt, másrészt bármikor olyan helyzetbe kerülhetek, hogy várnom kelljen valamire (ami sokszor abból fakad, hogy a napirendem a buszokhoz van kötve).

Az, amikor más emberek lehetek (igen, emberEK lehetek, nem elírás), egyszerre akár sok száz, az valami hihetetlen. És a legjobb, hogy szabadon válogathatok közülük. Eldönthetem, mibe akarok belemerülni: mesés kalandokra van szüksége a kis lelkemnek, vagy izgalomra... tájékozódni szeretnék, vagy gondolatokat ébreszteni. Hesse, Vian, Burgess, Mann, vagy épp Gaiman és C. Moore, vagy Milne, Ende és Carroll, vagy (na bumm) egy jó képregény. Tök mindegy, mert mindegyikben van valami, mindegyiknek megvan a maga helye bennem, mindegyik mást fog jelenteni. Van, aki írásával az érzelmeimre tud hatni, van aki a gondolataimat kavarja fel. De kevés olyan könyv van, ami közömbös marad, még negatív élményt sem hagyva hátra. Ha csak annyit elér egy könyv, hogy a benne leírt ötletet továbbgondolom, már jó.

Tehát olvassatok, emberek, mert igenis van rá időtök és a legkevésbé várt könyvekből is sok új dolgot tanulhattok. Ráadásul javítja a szókincset és a helyesírást (hogy ne minden második ember azt írja, hogy "egyenlőre" az "egyelőre" helyett) és talán egy kis jellemfejlődést is előidézhet. Arról nem is szólva, hogy a műveltségnek sem árt.

Az élet fája

Ez az ajánlóm végül nem jelent meg nyomtatásban, gondoltam ez se maradjon (szegényke) parlagon, ha máshol nem is, itt közzéteszem. Filmajánló következik, hölgyeim és uraim:

Az élet fája

Veszteség, fájdalom, szeretet. Ezekkel a szavakkal jellemezhetnénk Terrence Malick új filmjét, Az élet fáját. Olyan műről beszélünk, ami valószínűleg mindenkinek mást fog jelenteni, de annyi bizonyos, hogy az érzékenyen figyelő nézőben elindít majd valamit. Hiszen mindannyian feltettük már magunkban a kérdést: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

„Mikor a földet alkottam, hol voltál? Mondd csak meg, ha egyszer oly nagy a bölcsességed! Ki határozta meg méretét? Hisz tudod! És ki feszített ki rá mérőzsinórt? Mibe eresztették sarokpilléreit, és a szegletkövét ki illesztette be, amikor ujjongtak a hajnalcsillagok, s amikor lelkendeztek az Isten fiai?” (Jób 38:4-7)

Ezzel a bibliai idézettel kezdi legújabb filmjét, a 2011-es Cannes-i filmfesztiválon bemutatott Az élet fáját Terrence Malick. A díjnyertes filmalkotás nem véletlenül egy Jób könyvéből kiemelt részlettel indít, a történet középpontjában ugyanis a veszteség, a fájdalom, az igazságtalanul elszenvedett büntetés áll, egészen pontosan egy gyermek, Mr. és Mrs. O’Brian fiának halála. A montázsszerű felépítés az anya gyermekkori gondolataival nyit, természetről, hitről, Istenről. Egy időbeli ugrás után ezeket az idilli képeket sötétebbek váltják fel, ahol a szülők fiuk halálhíréről értesülnek, majd következik a gyász, a szenvedés, és a „miért?” kezdetű kérdések. Ezt a néhány percet vehetnénk a film első fejezetének, mivel a következő jelenetben egy férfi tűnik fel (Sean Penn), aki próbálja újra megtalálni Őt, az Atyát, akitől oly rég eltávolodott. A két szál ennek a „második fejezetnek” a végén fonódik össze, amikor megtudjuk, hogy a férfi gyerekkorában elvesztette az öccsét, és a korábbi jelenetekben látott édesanyjának emlékéhez szólva kérdezi, hogyan lehet feldolgozni a veszteséget.

A két konkretizált részt egy elvont jelenetsorozat szakítja meg, melyben egy magával ragadó Requiem alatt végigkövetjük az univerzum kialakulását, a Föld megszületését és az élet létrejöttét, mindezt dokumentumfilmbe illő, gyönyörű képekkel. Amikor a közjáték végére érünk, melyben a kezdetektől láttuk a Föld gyökereit, O’Brianék története is az elejére ugrik vissza és nagyszerűen komponált képek sorozatával mutatja be a házaspár kezdeti békés éveit, a gyermekek születését és fejlődését. Ezt vehetjük a film leghosszabb, lineárisan haladó szálának, melyben mélyebben kibontakoznak a családtagok közti viszonyok, illetve azok megromlása: a katonai fegyelmet tartó, hideg édesapa (Brad Pitt) és a szeretetteljes, naivan kedves édesanya (Jessica Chastain) ellentéte, a gyerek-szülő kapcsolat fokozatos változása, és az idő elidegenítő ereje. Az ’50-es évekbeli texasi kisvárosban játszódó jelenetek békés hangulata mindvégig érezhető, még a legdrámaibb jelenetekre is egyfajta tompított feszültség jellemző. Vizuálisan a fénnyel, árnyékokkal és színekkel való játék a meghatározó, ami szinte elragadja a nézők figyelmét a minimalisztikus párbeszédekről, az Alexandre Desplat által szerzett könnyed zongoradallamok pedig szinte beleringatják a nézőt a film művészi képeibe. A zárójelenet a történet legnyugalmasabb pontja, ahol egy végtelen tengerparton találkozik a múlt és a jövő. Az időt átívelő találkozások pillanatai ezek, ahol mindenki megnyugvásra lel és elfogadja sorsát.

Az élet fája talán nem is mondható filmnek, egyetlen filmnek legalábbis nem, sokkal inkább lazán kapcsolódó jelenetek folyamatának, képek tökéletesen összevágott montázsának, melyben cselekvések szövevénye helyett az érzelmek finom rezdüléseihez kerül közel a közönség. Ezért fontos, hogy aki belekezd ebbe a két órán át tartó utazásba, ne keresse az akciót, az izgalmat, sokkal inkább tárja ki a szívét és elméjét, felkészülve arra, hogy alámerüljön saját lelkébe, s hagyva, hogy átmossák a képek által generált érzések.

Forgetocil, avagy visszatekintés

Mielőtt a - csöppet sem zseniális - blogspot anyámkínja szolgáltatónak adtam el a lelkem, a - még kevésbé zseniális - bloglogra ontottam az agymenéseim, egészen pontosan ide: http://kagylohej.bloglog.hu/

Őszintén szólva, azt a valakit, aki akkor írt blogot (régi Batus), sokkal jobban bírtam, mint ezt a mostani, kiüresedett idiótát (mostani Batus). Persze az a valaki jóval boldogtalanabb és elveszettebb is volt... De tény, hogy legalább gondolatok is voltak a fejében, nem csak szar. Vagy csak kritikusan állok magamhoz, bár ezt kétlem. A lényeg, hogy szeretem visszaolvasgatni az akkori bejegyzéseket - oké, vannak olyanok is, amik már most "gáznak" tűnnek és legszívesebben kitörölném őket - és néha eszembe jut, milyen kár, hogy egyre jobban elvesznek azok a dolgok, amik akkor bennem voltak. Úgyhogy most kimentettem egy
f u l l d e p r e s s z i ó s

novellácskát, amit anno valamelyik unalmas órán körmöltem le. Teljesen fiktív a szitu, sőt, még a legtöbb érzelem is. Mert igazából mindig ehhez értettem a legjobban: gondolatban érezni hamis érzelmeket.

Forgetocil

  - A pszichológusom azt mondta, jobb, ha nem találkozunk többet.

  - A pszichológusod?

  - Aha.

  - De szar duma.

  - Tudom. Szerinte soha nem leszek boldog, ha így folytatom. - Szünetet tartottam. Mit is mondhatnék még? Neki? - Nézd… Két éve csinálom ezt. Azt hittem, két év alatt el fog múlni ez a rajongás, vagy mi. De nem. És ez ellehetetleníti minden más kapcsolatomat is. Így lesz jó. Ennyi.

  - Értem. Akkor… - Felsóhajtott és ölelésre tárta a karjait. - Szia!

  - Szia… - Gyorsan viszonoztam az ölelést. Féltem, hogy rajtam marad az illata és azzal alszom majd el. Féltem, hogy nem fogom tudni elengedni. De erős vagyok. Én mindig olyan kurva erős voltam.

  - Attól még örülök, hogy megismertelek.

 - Én is. - Soha nem tudtam jól hazudni. De ha kellett, néha egész hihetőn összejött. Örülök, hogy megismertem? Legszívesebben minél gyorsabban kitöröltem volna magamból az elmúlt két évet. Őt akartam kitörölni.

  Ellenkező irányba indultunk haza. Áldottam az eszem, hogy begyógyszereztem magam a találkozó előtt. Így most nem éreztem semmit. Üvöltött a zene a fülemben - fájdalmas, gyönyörű dallam -, én pedig kifejezéstelen arccal lépdeltem végig a falevelekkel borított utcán. Nem éreztem illatokat. Nem láttam a pocsolyákat a lábam előtt. Az egyetlen dolog, amire mégis felfigyeltem, egy mellettem elszáguldó autó volt.

A következő elé kiugrom… Nem, nem, dehogy! Mit képzelek? Különben is, bennem van a gyógyszer, nem érzek semmit, nincs miért tennem bármit is. Mit mondana most a pszicho-néni? El kellene mondanom szépen, kereken, hogy mit érzek most, hogyan érintett az elválás. Mit is? Hogyan is? Nem érzek semmit. Nem fáj. Nem jó. Csak… csak meg akarok szűnni. Nem meghalni akarok. Csak eltűnni. Vagy elfelejteni mindent. Nem csak Őt. Az összes eddigi évet. Az összes boldogtalanságot és a tudatot, hogy soha nem leszek boldog. Egy utolsó, hülye kurva is lehet boldog, de én… én nem. Erre mit lépne a doki? Hozzuk felszínre az igazi okot? De van ennek igazi oka? Nem vagyok boldog, ennyi. Miért? Úgy érzem, nem szeret senki. Dehogynem, nagyon sokan szeretnek, sokaknak fontos vagy. Kapja be. Hányszor végigfutottuk már ezeket a köröket? Kifulladtam. Inkább úgy döntöttem, hogy maradok a gyógyszereknél. Egyszerűbb. Hátha a segítségükkel egyszer sikerül majd teljesen üressé válnom…

  Már előző nap kitöröltem Őt az életemből: a számítógépből, a telefonból, mintha soha nem lett volna közünk egymáshoz. Kedveskedő SMS-ek, törölve. Idétlenkedős közös képek, shift+del. Naplózott beszélgetések (mind közül a legtöbb helyet foglalók), shift+del. Mintha két év csak így elszállhatna messze, a nagy elektronikus semmibe.

  Hazaértem. Megkordult a gyomrom. Három napja nem ettem. Két napja nem aludtam. A házba belépve a konyhába sétáltam, elővettem a forgetocint és bevettem egy kis, piros bogyót. Meg kellett támaszkodnom, hogy össze ne essek. (Vajon a passzív öngyilkosság is öngyilkosságnak számít?) Éreztem, hogy valami, egy távoli emlék halványul és kitörlődik. Helyes. Hatott a gyógyszer. De nem elég gyors. Az orvos a lelkemre kötötte, hogy egy nap csak egy szemet fogok bevenni. De talán ha bevennék még egyet, akkor újabb emlék veszne el. Aztán újabb és újabb. Talán mire beszedném az egész dobozzal, én magam is elvesznék a sok kidobott emlék között. Talán elfelejteném magamat. Talán…

  Igen, nagyon örültem, hogy be voltam gyógyszerezve. Ha tisztán tudtam volna gondolkodni, biztosan nem mertem volna még egyet bevenni. De megtettem, és husssss, már halványult is a kép, amikor egyszer, csak úgy viccből megcsókoltam. Szóval az a geci orvos átvert. Semmi bajom nem lett. Minél többet veszek be, annál jobb. Felbuzdulva öntöttem a kis doboz tartalmát a tenyerembe. Remegtem. Sorban nyelni kezdtem a golyócskákat. A kezemre tapadt a piros szín és a fémes szag.

  Fellélegezve felejtettem. Már egyetlen búcsúölelését sem tudtam felidézni. Nem volt egyetlen könnycseppje sem, amire emlékeztem volna…

***

  Egy hete kerültem a pszichiátriára. Egész jó itt. Nem csinálok semmit. Nem érzek semmit. Nem gondolok semmit. Néha jön egy-egy orvos. Beszélgetünk, vicces feladatokat csinálunk.

  Nem mondják meg, miért és hogyan kerültem ide. Hogy őszinte legyek, nem is igazán érdekel. Azt hiszem, én itt születtem. Igen, jól hallod. Van ugyanis egy elméletem: egy klón, vagy robot vagyok, amit itt gyártottak. Mivel mással magyarázhatnám azt, hogy nincsenek sem emlékeim, sem érzéseim, sem gondolataim?

Az első emlékem, hogy itt fekszem a szép, fehér ágyamon, körülöttem idegen emberek állnak könnyes szemmel, a markomban pedig görcsösen szorongatok egyetlen halványpiros golyócskát.

  Ja igen, és emlékszem még egy arcra. Nem tudom, hogy kié. Szeretem azt hinni, hogy az “alkotómé”. Ugyanis ez az egyetlen arc, amit még soha nem láttam, mégis ott settenkedik valahol az emlékezetemben. És ez az egyetlen arc, aminek a képe valami furcsa reakciót vált ki belőlem. Ha ember lennék, azt hiszem, ezt hívnák fájdalomnak…

Olvasás

Tudjátok miért olvasok ennyit? Mert ha a saját világomban tölteném azt az időt, amit így mások világaiban múlatok, már rég megkattantam volna. (Ennél is jobban)

Tell me what I am all about...

Zene a poszthoz: Emilie Autumn - What If

mert én sem lehetek minden egyszerre, pedig így is túl sok minden nyomorog bennem, hát ismersz, láttál már baromságok miatt bőgni és fájdalom közben nevetni, aztán volt már, hogy megkértelek, vigyázz rám, végül pedig én akartalak megvédeni, és beszéltünk már arról, hogy milyen lenne egy gyerek és hogyan gondoskodnánk róla, miközben süteményért könyörögtem és követeltem, hogy rakjunk be egy mesét, de még annyi mindent sorolhatnék, mert ugye én olyan kibaszott különleges vagyok, ne is tagadja senki, hát ki hallott már olyat, hogy egy lány egyfolytában olvasson, néha a kurva félelmetes Rise of Nightmares-zel játsszon Xbox Kinect-en, utána pedig sírva fakadjon az Ollókezű Edwardon, vagy épp az Aranyhajon (by Disney), ha épp nem a kertben ugrándozik a cicáival játszva, vagy a szobájában gubbaszt és meg akar halni, vagy előkapja a hegedűjét és játszik valamit a saját szórakoztatására, vagy pucéran áll kinn az erkélyen esőben és olyan valakihez beszél, aki nem létezik, mert bizony, talán te sem tudod, de ha mereven nézek egy pontot és néha megrándul egy-egy izom az arcomon, akkor gondolatban valahol máshol vagyok és valaki mással beszélek, talán éppen csatába indulunk, hogy megmentsünk egy világot, de persze az is lehet, hogy csak elbambultam, vagy képzeletben épp megerőszakolok egy hozzám hasonló lányt - talán épp magamat -, de akár a közös jövőnkről is ábrándozhatok, vagy jelenleg éppen Lokiról, mert a Bosszúállókban is olyan szánni valóan szerencsétlen volt, a sunyi mosolya pedig emlékeztetett valakire, akit sosem ismertem... de hogy jutottam ide? és miért? kurva különleges vagyok? a faszt. de valahogy össze kellene már rakni, hogy akkor ki is vagyok én... de tudjátok mit? talán nem is érdekel igazán...

Vérengző teletabik

Mindenki ismeri a négy fogyatékos Teletubbies-t: vagy abba a generációba tartozik, akik felnőttek rajta, vagy abba, akik mellett felnőtt valaki, aki egész nap ezt a nyomorúságos szerencsétlenkedést nézte. Nyilván utóbbiak vannak többen. Három unokatestvérem gyerekkorát vidámították ezek az ostoba lények, amivel párhuzamosan megkeserítették a körülöttük szenvedő, többnyire kifejlett IQ-val rendelkező emberek életét. És hogy miért most kellett bekövetkeznie annak, hogy rémálomban üldöznek ezek a gnómok? Nem tudom. De a rohadékok a héten meg akartak ölni. Azóta - felvállalom és kijelentem - rettegek a teletabiktól...

Álmom elején egy ijesztően baljóslatú erdő mellett éldegéltem a szüleimmel és a nővéremmel (ami egyébként nincs, mert valójában öcsém van). Aztán képszerűen láttam, hogy zűrzavar támad, emberek sikoltoznak, aztán csak annyit, hogy a földön mindenhol belek vannak. A családom minden tagját egyszerűen kettétépték, ahogy néhány másik környékbelit is, és a testük ott hevert szanaszét a porban. A belek maradtak meg a legjobban. Ahogy tekeregtek a testek felső és alsó része között. De pszt, elárulom, ez még nem a teletabik műve volt. Ezt az erdőből kiszabadult valami csinálta. Valami nagy és gonosz erő. A lényeg, hogy a pánik közepette elragadtak. Komoly, feketeruhás ügynökök hurcolták magukkal az életben maradtakat. Elkoboztak tőlünk mindent, de nekem volt egy mappám, amit feltétlenül vissza akartam szerezni. Fontos dolgok voltak benne. Fontos válaszok olyan kérdésekre, amikről igazából nem is volt tudomásom. Addig erősködtem, amíg a kedves Phil Coulson ügynök - aki ezek szerint otthagyta a S.H.I.L.D.-et - odavezetett egy nagyon komoly fekete autó hátuljához és egy speciális lámpával megvilágította a rakteret, így láthatóvá vált egy csomó-csomó akta. Lázasan kezdtem kutatni az én mappám után, de nem találtam. Pedig Coulson olyan kis tündérbögyörő volt, hogy segíteni próbált... Alig hagytam ott a fekete kocsit, amikor négyfős csoportokba osztottak minket és betereltek egy házba. Bár az inkább volt labirintus. Végig kellett menni a szobákon és a szűk folyosókon úgy, hogy vagy mindenhol csapdák voltak, vagy csak valamilyen speciális formációban lehetett túljutni egy-egy szakaszon (pl. egymás hátára mászva). Haladtunk előre úgy, hogy közben végig tudtuk: ha kiérünk a házból, egy arénába jutunk, ahol le kell gyilkolnunk egymást. Bizony, ez már a The Hunger Games level 9000. Én úgy vágtam bele, hogy minél hamarabb meg akartam halni, hiszen az egész családomat cafatokra szaggatták, nem volt senkim, nem volt értelme küzdeni. Aztán egy ajtóhoz értünk. Egyedül én mentem be, pedig azt hittem, a többiek is követnek. Az ajtó becsukódott én pedig aktivizáltam egy csapdát. Négy próbababa tartott felém kinyújtott kézzel, mintha el akartak volna kapni. Ahogy csak tudtam, iszkoltam kifelé a szobából, mivel az ajtó, amin bementem, simán kinyílt, amikor meglöktem. Kiabálni kezdtem a többieknek, hogy segítsenek lerázni ezeket az izéket. De nem csináltak semmit. Elrohantak és otthagytak ezekkel a valamikkel. Amikor közelebb jöttek, akkor láttam, hogy a négy Teletubbies ejtett csapdába. Nem volt náluk fegyver, de éreztem, hogy valami nincs rendben. Arra gondoltam, hogy biztos robbannak. És tudtam, hogy nem véletlenül van belőlük négy, hiszen mi is négyen voltunk. Együtt talán le is győzhettük volna őket. De én egyedül voltam, Tinky Winky, Dipsy, Laa-Laa és Po  pedig szépen körbevettek. Amikor elérték a karomat, elkezdték szorítani, aztán jött a NAGYÖLELÉÉÉÉÉÉS és éreztem, hogy mindjárt megfulladok...

Itt végre felébredtem. De a köcsög fasszopó teletabik akkor is képesek voltak kinyírni. Most pedig rettegésben kell élnem. Akárhányszor lekapcsolom a villanyt, látom magam előtt, ahogy ezek a nyomorékok közelednek felém és erőszakkal ölelgetni akarnak. Kész horror. Ezt nem bocsátom meg nekik.