Álmomban végtelen tükrű tavon ringatóztunk. Jung voltam én, s te Freud voltál. Vagy épp fordítva? Gyengéden szólottam hozzád, s a szavak zsírosan ölelték körbe alakodat. Kinevettél. Én a mélységről beszéltem, a te nyelvedről viszont parázslón pattogtak a gúnyok. Fellengzős szemed szikrái végignyargaltak a tó vizén, s nyomukban nem maradt más, csak sötét űr. Lassan alakult át körülöttünk a tér. Mikor eltűnt alólunk a csónak, s körülünk a tó, láttam, hogy egyedül vagyok. Kormos barlang mélyén görnyedtem leláncolva. Előttem hatalmas tűz ugrált, a lobogás túloldalán pedig megláttam egy árnyékot. A te, falon táncoló árnyékodat.
- Mi a szerelem?
A hang - a hangod - betöltötte a mindenséget, s én összerezzentem. Csikordulva nyíltak szólásra ajkaim:
- A szerelem egyike a sorsot intéző nagy hatalmaknak, amelyek uralma a mennytől a pokolig terjed.*
Kacagásod húsomba vágott, s porrá zúzta láncaimat. Vakon tapogatózva, féregként másztam a porban. Ekkor mellém léptél, megragadtad remegő kezeim, s lehetetlen sebességgel húztál keresztül a valóságon. Féltem, lehunytam szemeimet. Mikor kinyitottam, bántott a szúrós fény, sűrűn csattogtak szemhéjaim. Azután megláttalak téged. Már nem Freud voltál. Te voltál az, sokkal fenségesebben, mint ahogy pajkos árnyékod mintájára képzeltem. Reszketve simultam hozzád, te pedig mosolyogva olvasztottál magadba, miközben altatódalként suttogtad:
- A szerelem én vagyok.
*: C. G. Jung - Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése