A világvége olyan hirtelen jött el, hogy fel sem tudtuk fogni. Pár pillanattal korábban még boldogan búcsúzkodtunk a lénytől: hepiend, mint egy családi film végén. Aztán épp hogy rájöttünk. Láttuk a visszaszámlálót. Felismertük a nukleáris töltet jelzését. Egy furcsa, ködszerű impulzus és egyszerűen vége volt. Legalábbis számunkra.
A lényre nem hatott a bomba. Körülötte minden megszűnt létezni, de ő élt tovább. Korábban nem ismerte a magányt, de akkor rövid időn belül hiányozni kezdtek a barátai. Hiányozni kezdtünk neki mi. Egyszer azon kaptam magam, hogy újra létezek. Furcsa érzés volt. Mint egy álom. A lény ott volt velem és azt mondta, most bármire képes vagyok az elmémmel. Akkor valahogyan megéreztem. Nem tudom, honnan jöttem rá, de egészen biztosan tudtam, hogy én is csak képzelt vagyok. A magányos lény képzelt maga mellé, ahogy én is képes voltam bárkit bárhová teremteni, így hamarosan az egész társaság boldog mosollyal üdvözölte egymást a kihalt világban. Kézen fogtuk egymást és végigrohantunk az üres, bomba-pusztította utcán. Egy kereszteződéshez érve magasra ugrottunk, magunk alá vizet képzeltünk és nevetve csobbantunk a hullámokba. Léteztünk, és mégsem. Képzelőerővel megáldott képzeletek voltunk. Teremtők. Káprázatok.