Books(h)elf

Pár hónapja így kezdtem ezt a bejegyzést:

"Mostanában túl sok a lekötni való szabadidőm (sajnos), ezért amikor csak lehet, olvasok."

Az elkövetkező három hetemre is igaz ez az állítás, csak sajnos nem választhatom meg, hogy mit majszoljon a csöpp kis agyam, ugyanis a június 15-i záróvizsgámra habzsolom a szakirodalmat ezerrel. Remélem sikeresen. Mondanom sem kell, alig várom, hogy végre újra azt olvashassak, amit szeretnék.
No de a még februárban elkezdett vázlat folytatása ettől még bármikor aktuális marad:

Nem is értem, az emberek miért nem olvasnak többet. Hülyeség, hogy nincs rá idejük. Soha nem utaznak? Soha nem várakoznak (buszra, emberre, tanórára, stb)? Én nem megyek el itthonról könyv nélkül, mert egyrészt (hálistennek) tudok a buszon olvasni anélkül, hogy telibe hánynám az előttem ülőt, másrészt bármikor olyan helyzetbe kerülhetek, hogy várnom kelljen valamire (ami sokszor abból fakad, hogy a napirendem a buszokhoz van kötve).

Az, amikor más emberek lehetek (igen, emberEK lehetek, nem elírás), egyszerre akár sok száz, az valami hihetetlen. És a legjobb, hogy szabadon válogathatok közülük. Eldönthetem, mibe akarok belemerülni: mesés kalandokra van szüksége a kis lelkemnek, vagy izgalomra... tájékozódni szeretnék, vagy gondolatokat ébreszteni. Hesse, Vian, Burgess, Mann, vagy épp Gaiman és C. Moore, vagy Milne, Ende és Carroll, vagy (na bumm) egy jó képregény. Tök mindegy, mert mindegyikben van valami, mindegyiknek megvan a maga helye bennem, mindegyik mást fog jelenteni. Van, aki írásával az érzelmeimre tud hatni, van aki a gondolataimat kavarja fel. De kevés olyan könyv van, ami közömbös marad, még negatív élményt sem hagyva hátra. Ha csak annyit elér egy könyv, hogy a benne leírt ötletet továbbgondolom, már jó.

Tehát olvassatok, emberek, mert igenis van rá időtök és a legkevésbé várt könyvekből is sok új dolgot tanulhattok. Ráadásul javítja a szókincset és a helyesírást (hogy ne minden második ember azt írja, hogy "egyenlőre" az "egyelőre" helyett) és talán egy kis jellemfejlődést is előidézhet. Arról nem is szólva, hogy a műveltségnek sem árt.

Olvasás

Tudjátok miért olvasok ennyit? Mert ha a saját világomban tölteném azt az időt, amit így mások világaiban múlatok, már rég megkattantam volna. (Ennél is jobban)

Könyv: Méhes György - Egyetlenem

A 2007. áprilisában elhunyt, Kossuth-díjas Méhes György (szül. Nagy Elek) utolsó regénye, az Egyetlenem egy gyönyörű szerelmi vallomás; hatvan évi boldog házasság története; emlékállítás az elhunyt és imádott feleségnek.

Ez a rövid, könnyen olvasható történet megható szerelemmel emlékezik vissza az író és felesége kapcsolatának kibontakozására, házasságuk legkedvesebb mozzanataira. Hihetetlen, hogy két ember ennyire szeretheti egymást. Hogy lehet, hogy ez a férfi majd' 90 évesen is ugyanolyan áhítattal fordult a szeretett nő felé, mint azelőtt 60 évvel?

A könyv elején az író két levelet közöl, amit kórházba került kedveséhez írt:

"2004. április 6.

Édes Kincsem!

Egyetlenem!

Rád gondolok nappal, rád gondolok éjszaka. Magam előtt látom mosolygós, gyönyörű tekinteted.

Boldoggá tesz, hogy leányod és fiad melletted vannak, és az ő nagy szeretetük sietteti gyógyulásod. Én távol vagyok tőled, de lélekben, vágyaimban mindig, mindörökre Veled. Azt a nagy szerelmet sugárzom feléd, amit irántad érzek.

Te vagy életem értelme, középpontja. Kincsem, olyan nagyon, nagyon szeretlek.

Úgy várom, hogy újra megöleljelek. Nagyon vágyom utánad.

Az, aki a világon a legjobban szeret."

"2004. április 7.

Édes Egyetlenem!

Te vagy életem nagy ajándéka. Lélekben, gondolatban állandóan Veled vagyok.

A gyógyulás minden részletéről beszámol Zsi meg Öcsi. Én itthon várom a híreket. Lehunyom a szemem, és magam előtt látlak, mosolyod, csillogó szemed. Milyen csodálatos ajándékot kaptam a Sorstól. Téged, Kincsem, egyetlen boldogságom. Kimondhatatlan, mennyire vágyom utánad. Együtt lélegzem veled.

Nagyon-nagyon szeretlek, Édeském."

A nő, Erzsébet azonban  még azon a héten meghalt, a temetés után pedig ez a könyv kezdett megszületni.

Bárcsak mindenki kapna ilyen ajándékot az életben...

Könyv: Diana Wynne Jones - A vándorló palota

"Ingary földjén, ahol a hétmérföldes csizmák és a láthatatlanná tévő köpenyek tényleg léteznek, Sophie Hatter felhívja magára a Puszták Boszorkányának figyelmét, aki átkot szór a lányra. Sophie-nak nem marad más választása, mint hogy az egyetlen helyre menjen, ahol segítséget kaphat Howl varázsló vándorló palotájába. Ám Howlról azt híresztelik, hogy megeszi a fiatal lányok szívét és kiszívja a lelküket. A regény alapján Hayao Miyazaki készített Oscar-díjas animációs filmet."

Kezdő animés koromban (körülbelül két éve) volt szerencsém Hayao Miyazaki egyik filmjéhez, a 2004-ben napvilágot látott A vándorló palotához. A rendező (és a Ghibli Studio) méltán vált híressé, 1985-ben kezdődő munkásságuknak pedig gyönyörű megkoronázása volt a 2001-ben elkészült Chihiro Szellemországban, ami a következő évben be is zsebelte az Arany Medve díjat, 2003-ban pedig a legjobb animációs filmnek járó Oscart. A vándorló palota sem okozott csalódást, szintén számos díjat nyert és nem egy filmes top10 listán szerepelt 2005-ben.

Számomra is beteljesített minden elvárást: elsőre elsírtam magam rajta. Másodjára szintén. És harmadjára is. A sort folytathatnám, hiszen nem egyszer láttam, és nem is egyszer szerettem bele a hangulatba, a környezetbe, a szereplőkbe...

Miután láttam az animét, megtudtam, hogy a történet egy brit írónő, Diana Wynne Jones gyermekkönyv-sorozatának első kötetén  alapszik. Persze már ekkor  őrültként kezdtem keresni, de annak ellenére, hogy a könyv először 1986-ban jelent meg, egyetlen magyar nyelvű példányt sem találtam a nagy internet-éterben.

A csoda a moly.hu-n ért utol, amikor is az egyik tag bekaroclta több mint egy hete, hogy megjelent A vándorló palota, ráadásul DVD-melléklettel együtt. Kapva-kaptam az alkalmon és másnap meg is rendeltem a Libriben. A következő héten pedig át is vehettem a könyvet.

Nos, a könyv... Elsőként nézzük fizikai vonatkozásban. Díjazom, hogy keménykötésben adták ki, de a védőborító szörnyű: az anime szereplőire hajazó figurák, ami a legsilányabb fanartok szintjén lebeg, ráadásul az egész összképbe belerondít a "DVD-MELLÉKLETTEL" jelzés (nem értem, hogy ezt miért nem lehetett egy a védőfóliára ragasztott matricával elintézni). A füleken (az elsőn és a hátsón is) csak egy ijedt kutya képe látható, pedig bátran írhattak volna egy rövid szöveget az írónőről és a tartalmat is megjeleníthették volna a védőborítón (a borító hátulján ugyanis csak forrás nélkül feltüntetett ajánlások és pozitív élmények szerepelnek). Az utolsó ehhez kapcsolódó kis szurkálódásom, hogy hátul "10"-es korhatárt tüntettek fel. Egyrészt nem értem, miért kell mindenképp korhatárt feltüntetni, másrészt lehet, hogy egy tíz éves meg sem érti az összetett cselekményt (de az is előfordulhat, hogy egy tíz évesnél fiatalabb gyerkőc is megérti, ki tudja...)

Miután kellőképpen lehúztam a magyar kiadást, áttérhetek magára a történetre.

Kedves meseként indul, mesés elemekkel: adott egy kitalált ország, Ingary, "ahol a hétmérföldes csizmák és láthatatlanná tévő köpenyek valóban léteznek, igazi balszerencse három közül a legidősebbnek születni." Ez bélyegzi meg egyik főszereplőnk, Sophie Hatter sorsát, aki három nővér közül a legidősebb. A mesék törvényei szerint az a sorsa, hogy elbukjon és annyi szerencsétlenség történik vele, hogy néhol az olvasó is hajlandó hinni ebben a determinizmusban. Átokkal sújtják, aminek hatására öregasszonnyá változik, ezért el kell hagynia otthonát, ráadásul a rossz hírű Howl varázslónál talál menedéket, ahol takarítónőként húzza meg magát. Helyzetét csak bonyolítja, hogy segítséget ígér egy tűzdémonnak, és az is kiderül, hogy ő maga is rendelkezik mágikus képességekkel. Ha mindez nem lenne még elég a kilencven éves Sophie-nak, ráadásként el kell viselnie a szörnyű természettel megáldott Howlt is, aki mindig kihúzza magát a felelősség alól. Az igazi bonyodalmat azonban Sophie elátkozója, a Puszták Boszorkánya okozza, akinek átka utolérte Howlt és a regény végén kiderül, hogy mindvégig nagy és gonosz tervei vannak a varázslóval, és ő áll a király öccse és a királyi varázsló elrablása mögött is. Persze mint minden mesében a pozitív szereplők itt is boldogan élnek, amíg meg nem halnak, a gonoszak pedig elnyerik méltó büntetésüket.

Az egész történet szépen bontakozik ki, még a legapróbb mozzanatoknak is megvan a maga oka, ezért nem árt figyelni.

Amikor elkezdtem olvasni, nem gondoltam volna, hogy ilyet mondok, de igen, a könyv határozottan jobb volt még a filmnél is (pedig a könyvön nem is sírtam...) A történet sokkal érthetőbb, talán még fordulatosabb is. Néha úgy hatott, mintha a könyv és az anime két különálló történet lenne. Az animében például alig esik szó Sophie családjáról, sem Howl múltjáról (az eredeti történetben kiderül, hogy Walesből származik), ráadásul Suliman, a királyi varázsló sem tűnt el és még csak nem is férfi, a történet vége felé pedig teljesen eltér a cselekmény (szerintem az anime hátrányára).

Minden kritika ellenére a könyv és az anime is egy gyönyörű és a maga műfajában kiemelkedő is lehetne. Mindenkinek bátran ajánlom!