2010. szeptember 28., kedd

Why dream a dream?

That's tainted with trouble, and less, than it seems...

Nincsenek mesék. Nincsenek titokzatos helyek, amiket fel kell fedezni és nincsenek titkok, amiket fel kell kutatni.
Amikor fiatalabb voltam, meg akartam találni Atlantiszt. Meg akartam fejteni a Bermuda-háromszög rejtélyét. Ismeretlen piramisokat akartam feltárni. Tudni akartam mindent, amit előttem senki nem tudott és olyat akartam tenni, amit előttem soha senki nem tett. Annyi álmom volt már, és mind olyan nagy, hogy egy sem fog közülük teljesülni. Soha.
Egyetlen álmom maradt még, ami úgy-ahogy valóra válhat: hogy írással foglalkozzak. Persze ezt az álmot is jóformán elvették tőlem már az általános iskolában. Nem fogom magam jónak érezni, nem fogom tudni, hogy amit csinálok, vagy ahogy csinálom az tényleg jó. Soha.
Maradok egy kisebb álomnál, amiben még esélyt látok a boldogságra: egy család. Egy férj, aki szeret és támogat, és néhány gyerek, akik közül talán lesz, aki legalább az egyik álmomat továbbálmodja majd.
Hát ennyi, ez van. De jó ez így is.

2010. szeptember 24., péntek

Közterület

Fáj a nyakam, mégis mereven nézem az elhaladókat. Karjaim súlyosan lógnak mozdulatlan testem mellett, hiába próbálom emelni őket, hogy fedetlen kebleim eltakarjam. Nagy ritkán egy-egy járókelő fáradtan megbámul, a kisgyerekek kinevetnek és bátran mutogatnak leplezetlen bájaimra. Olyan ez, mint a rémálmokban, amikor csak a társaság közepében döbbensz rá, hogy pucér vagy és nincs hova bújnod. Ha úgy vesszük, nekem az egész életemet, nappalomat, éjjelemet ez a rémálom tölti ki.
Érzem, ahogy az eső kegyetlenül verni kezdi csupasz vállaimat. Gerincem nem hajlik, ha összébb szeretném húzni magam. Legszívesebben behúzódnék egy kellemes, meleg zugba, de képtelen vagyok megemelni lábaimat.
Az esők után havak jönnek, napról napra újabb fehér takaró. Érzem a súlyát a koponyámon, de hiába is próbálnám, nem tudom lerázni magamról, egészen elfed. Télen minden szobor fehér ruhát kap.

2010. szeptember 7., kedd

Helyzetjelentés

A saját írások sorát ezennel megszakítom egy rövid helyzetjelentéssel.

2010. szeptember 13-án egy lány elkezdi a kommunikáció és médiatudomány szak második évét Egerben. Költségtérítéses formában. Ó, milyen hülye lehet ez a leányzó, hogy fel se vették államira a kis butust, most meg fizethet, hogy tanuljon, mert megtehetik ugye.
Lássuk ezt a leányzót, hogyan is került ide és érdemes lenne-e arra, hogy kifizesse neki az állam a kurva felsőoktatási tanulmányit.
Középiskolai tanulmányait 406 ponttal zárta, amiből mindössze 35 pont (egy angol középfokú C típusú nyelvvizsga) számít többletpontnak, mivel ez a lány nem tett emelt szintű érettségit. Őszintén szólva lehetősége sem volt rá, mivel az érettségi vizsga előtt két évvel olyan fakultációt választott, ami a későbbi jelentkezése során nem számított volna többletpontnak. Tehát plusz 40 pont múlott egyetlen magyartanáron (valószínűleg 100 felett lenne a tanár miatt elszalasztott pontok száma, ha az összes akkor érettségiző diákot néznénk). Ettől eltekintve a lány teljesítményére nem lehet panasz, az utolsó évet kitűnő év végi és érettségi bizonyítvánnyal zárta, és nyelvvizsgával is rendelkezett már, ahogy korábban említettük. Leadta a jelentkezést, kommunikáció szakra, mert ez elég nyitottnak tűnt ahhoz, hogy megtaláljon benne valamit, ami neki tetszik. És nem vették fel. Hiába kapott dicséretet az érettségi vizsgaelnökétől, a pontjai kevésnek tűntek egy olyan színvonalas szakra, mint a kom(m)édia. Semmi baj, majd csak lesz valahogy, közeledett a pótfelvételi. Hogy, hogy nem, valaki ráakadt egy új lehetőségre: az egri Eszterházy Károly Főiskola meghirdette, hogy alapítványból kifizeti azoknak a tanulóknak az első évét, akik minimum 400 pontot értek el. Éljen, éljen, nosza, pótfelvételi. A lány teljesített minden tárgyat mindkét félévben, és megállapította, hogy ez a szak egy nulla, hogy ide a leghülyébb embereket kellene felvenni, hogy ez pénzkidobás. Az év leteltével beadta a pályázatot a támogatásra, bár tudta, hogy esélytelen a dolog, hiszen az egész évfolyamon (legjobb tudomása szerint) 3 államis tanuló volt összesen. Előfeltevése beigazolódott, az EKF mély sajnálattal közölte, hogy elutasították a kérelmét. Bővebb indoklást már postázták levélben. A lány úgy gondolja, hogy a jókurvaanyjukat, és megnézné a főiskolán tanító tanárok középiskolai eredményeit, vajon hány százalékuknál teljesített jobban. A legviccesebb az egészben (ha már egy kom(m)ikus történetről van szó), hogy eme leányzót a pontjai alapján idén felvették volna az első évfolyamba ugyanezen a főiskolán.
Jó vicc. Mindenki nevet. Dobpergés. Függöny...

Giccs

Tegnap eszembe jutott, hogy mennyire jól értékesíthetőek az ömlengős giccsek. Ezért én is akartam írni valami giccseset, csak úgy poénból:

Felordítottam. Zuhanó lelkem a kétségbeesés hideg kőpadlaján koppant, s millió szilánkra törött. Fáradt szemeimet lassan kinyitottam és még egyszer utoljára végigsimítottam tekintetemmel szerelmem élettelen testét. Az éjszakát égett hús szaga, és reményvesztett sikolyok sorozata töltötte meg. Elmém hajtott, menekülésre próbált kényszeríteni, de lelkem képtelen volt elszakadni halott kedvesemtől. Könnyeim alig szökhettek ki megpörkölődött szemhéjaim alól, máris felszárította őket a mindent elárasztó, forró levegő. Ujjaimmal gyengéden megérintettem a karjaimban heverő test vértől rózsás ajkait. A tűz minden irányból körülvett, s én nyugodtan vártam, hogy magáévá tegyen, és így egyesüljek szerelmemmel a könnyű halál csókja után. Még utoljára lehajoltam kedvesem arcához, s lelkemet az ő ajkaira leheltem.

Írjunk giccset öt perc alatt című rovatunkat olvashatták, további szép napot!

Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek!


Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek!*
„Amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak majd fölöttetek is ítélkezni. Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak majd nektek is visszamérni.”
(Mt 7:2)
*(Mt 7:1)
Unottan ülök a buszon, és az utcát bámulom. Ablaknak támasztott homlokom ütemesen kopog az üvegen. Megálló. Végigpásztázom a buszra váró emberek sorfalát. Kiszúrok egy lányt. Egy különösen csúnyácska lányt. Lényegében minden megvan rajta, ami alapján valakit kizárunk a „szép” kategóriából: igénytelenül kócos haj, bozontos szemöldök, ódivatú szemüveg, a szájából előugró kapafogak, molett testalkat. Végigfut az agyamon, hogy milyen élete lehet ennek a lánynak. Vannak barátai? Csúfolják az iskolában? Volt már szerelmes? Bele fog szeretni valaki? Ha ismerném, és például elsírná magát előttem, hogy őt soha senki nem fogja szeretni, biztos azzal vigasztalnám, hogy ez nem igaz, ő is megtalálja majd a nagy őt, és a többi fölösleges maszlag. Ilyenkor mindig belém mar az érzés, hogy ugyan már, ki garantálja, hogy ebbe a csúnya lányba – aki valószínűleg genetikailag ilyen visszataszító, és évek során sem válik belőle gyönyörű hercegnő – valaha beleszeret bárki is? Ki garantálja, hogy talál majd valakit, akivel leélheti az életét? Ki garantálja, hogy nem egyedül fog meghalni egy üres házban, barátok nélkül, szerelem nélkül, utódok nélkül? Miért mondja azt az emberek többsége, hogy minden rendbe fog jönni? Miért várja mindenki a happy endet? És miért…
A csúnya lányhoz odalép egy fiú, rámosolyog és megfogja a kezét. Együtt indulnak el a buszmegállóból, egyre távolodnak. Csak ekkor veszem észre, hogy én is távolodom.
*
Unottan ülök a buszon, és az utcát bámulom. Ablaknak támasztott homlokom ütemesen kopog az üvegen. Újabb megálló. Vizslató tekintetem újra végigméri az emberpiac termékeit, végül egy csinos kis picsán akad meg. Fölényesen áll az emberektől kicsit távolabb, mintha nem akarna vegyülni a kevésbé divatos tömeggel. Haja szőkített, bőre bronzos a szoláriumtól. Szemén hatalmas napszemüveg, ajkával mintha kényszeredetten csücsörítene minden pillanatban. Az ilyenek látványától is felmegy bennem a pumpa. Nem számít semmi, csak hogy menő cuccaik legyenek, mellé menő pasi nagy farokkal, luxus, pénz. Hányinger. Sokszor kívántam, hogy bárcsak én is ilyen érzelmek és gondolatok nélküli, üres búra lennék. Szexi kiszerelésű Barbie baba, hogy boldoggá tegyen, ha mindenkivel lefekszem, akivel csak akarok, hogy ne töltsék meg e fejemet kérdések, csak a körmöm lakkozására kelljen figyelnem. Egyszerre irigylem és szánom ezeket a futószalagról letipegő műembereket.
Végre felszáll a buszra, letelepszik az előttem üresen kínálkozó ülésre. A busz zsúfolt, a közelembe keveredik egy idős néni. Kibámulok az ablakon. Amikor legközelebb ismét a busz belsejét figyelem, látom, hogy a cicababa apró mosollyal átadja a helyét az asszonynak. Mielőtt szégyenkezve lesütném a szemem, látom, hogy a csücsörítő ajak remeg, a napszemüveg alól pedig mintha apró patak kezdene utat rajzolni az alapozóba.