óda

egyetlen csapásra

elhalkul a nevetés

s fakad szemeiden

a szempilla-remegés

Nyár, némafilm, helyzetjelentés

Lassan vége a nyárnak. Pofátlanul szaladt el mellettünk, és nyilván még mindenki kapkod utána, de már mindegy. Hátra néz és pofán röhög minket.

Nem is tudom, melyik kijelentés lenne igaz:

- Mintha csak tegnap lett volna, hogy gyomorgörccsel készültem a záróvizsgára, aztán vártam, hogy kezembe nyomják érte a diplomát.

VAGY

- Mintha évekkel ezelőtt lett volna, hogy gyomorgörccsel készültem a záróvizsgára, aztán vártam, hogy kezembe nyomják érte a diplomát.

Annyi minden történt azóta, hogy talárban és kis satyekban kezet ráztam a rektorral, hogy ha jól belegondolok, éveknek tűnnek az azóta eltelt hetek. Azóta ugyanis 1. bejártam fél Európát, 2. menyasszony lettem, 3. felvételt nyertem a BGF-re (reklámszervező szakmenedzser felsőfokú szakképzés).

1. A párommal egészen Gibraltárig mentünk le kocsival, közben itt-ott megállva, és egy kis hurokkal indultunk vissza Budapest felé, beiktatva egy egyhetes barcelonai pihenőt. Állati menő volt? Naná. Olyan műveltnek és világot látottnak éreztem magam, mikor hazaértünk, hogy ihaj . (Persze azért nyilván nem lettem sokkal okosabb, de az érzés akkor is megvan.)

Az úton készített blog itt olvasható: http://europaiut.blogspot.hu/ (Sajnos egy idő után már lusták voltunk frissíteni, de talán ami késik, nem múlik... vagy de.)

2. Utunk harmadik napján a szerelmem (igen csak egyedi körülmények között) feltette a kérdést, hogy lennék-e a felesége. "Persze!" - vágtam rá, mert először le sem esett, hogy komolyan gondolta. Aztán már került is a gyűrű az ujjamra, volt nagy örömködés, szülők értesítése, stb.

2012. július 10., Monaco: Batus és Gábor mostantól nem csak egyszerűen imádják egymást, hanem jegyesekként imádják egymást.

3. Ezen nincs mit ragozni, harmadik helyen megjelölt szakra vettek fel, ami talán így elkeserítően hangzik, de már hetek óta azon szurkoltam, hogy ne vegyenek fel az első két helyre. És tádám! A diplomám mellé két év múlva már egy szakmám is lesz, amiket kombinálva talán már el is tudok helyezkedni valahol. Reménykedjünk.

Szóval nincs más hátra, mint előre. 29-én még végigszenvedek egy forgalmi vizsgát, aztán már csak a költözés van hátra. Azután meg a boldogság, ever after...

Nemcsók

Nem hiányzol. Már elmondtam párszor, de a félreértések elkerülése végett elmondom újra. Nem hiányzol. Mégis a képzeletembe tolakodsz néha, főként éjjel, elalvás előtt. Te pimasz kurva. Nem mintha bántana a dolog, de azért mégis hogy képzeled...

Múlt éjjel eszembe jutott a tavalyi eFeN... Láttam, ahogy állunk a Magashegyi Underground koncerten összeölelkezve (ha jól emlékszem, épp ez a szám ment). Így utólag képzeletben ordítoztam magammal, hogy "CSÓÓÓÓKOLD MEG! CSÓKOLD MÁR MEG! MIRE VÁRSZ, KÖNYÖRGÖM?" De tényleg, miért nem tettem meg? A nyakadba fúrtam az arcom, szorosan öleltük egymást, minden adott volt. De még arra sem emlékszem, hogy akkor akár felmerült volna bennem, hogy ott mindenki előtt széttépjelek. Fel nem tudom fogni, hogy miért nem. Pedig te már megcsókoltál előtte aznap este. Az meglepő volt. Cseppet sem kellemes. Remélem azért azóta már jobban csókolsz. Sosem szerettem a csókjaidat. Szerettelek megcsókolni, szerettem tudni, hogy megcsókollak. De a csók maga egyáltalán nem számított. Se ha jó volt, se ha rossz.

Soha nem csókoltuk meg egymást nyilvánosan. Miért? Féltünk? Én nem féltem mások véleményétől. De mégis féltem. Tőled féltem. Azért vicces, nem? Elvileg nagyon közel álltunk egymáshoz, tudtam, hogy akarsz, tudtad, hogy akarlak, és mégis milyen gyávák voltunk! Mindig csak utólag vallottuk be, hogy "akkor ott legszívesebben megerőszakoltalak volna", vagy "annyira szerettelek volna megcsókolni, csak..." Csak? Csak... Most, hogy kicsit távolabb kerültünk egymástól, talán könnyebb lenne. Talán nem érdekelne. Talán leszarnám, ha tudom, hogy úgyis csak áltatlak. De már mindegy. Nem szabad. Nem, nem, nem nem nem. Eleget tettünk már tönkre egymásban.

És most megint ott állok a koncerten, rád nézek. Nem vagy szép. Fuj, egyáltalán nem vagy szép. Nem kívánlak. Utállak. És gondolatban épp ezért vetem rád magam, széttéplek, elvonszollak onnan, be épp csak egy fa mögé vagy WC-be, és kihasznállak... Milyen nevetséges... Te fantáziáltál mindig ilyenekről, ha mérges voltál rám. Hát baszd meg.

Zene

Most majdnem elérted, hogy könnyet ejtsek érted. Értünk. De nem fogok.

Nélkül

Halj meg,
Vagy haljak meg én,
De nem tűröm el,
Hogy nélkülem élj!

Szeretlek

Elmondtam már ezerszer, ezért most inkább leírom: szeretlek. Bár tudom, hogy leírva is milliószor láttad ezt a szót, mégis be kell pötyögnöm újra. Szeretlek. Nem, nem a közelgő "Valentin nap" faszság miatt, hanem mert várom, hogy elalvás előtt újra átölelj és elmotyogd, hogy "nagyon szeretlek", én pedig visszamotyoghassam két szuszogás között, hogy "én is nagyon szeretlek téged". Mert így van. Szeretlek. Annyira, hogy a kedvedért még a majdan születő fiamnak is képes lennék a "Nárcisszusz" nevet adni... vagy a "Nárciszt", még akkor is, ha az lány név... Annyira, hogy nem hívlak fel minden percben amikor nem vagy velem, pedig legszívesebben ezt tenném, még ha zavarnálak is. Annyira, hogy nem is kívánok jobb közös programot, mint hogy nagyon átölelj az ágyban, ahogy szoros csöndben fekszünk egymás mellett. Annyira, hogy érted bármikor megcsinálok egy lehetetlennek tűnő Angry Birds pályát, és órákig képes lennék neked követ bányászni Minecraftban. Annyira, hogy még 50 éven belül elolvasom Asimov Alapítványát... minden részét, szép sorban! Szóval érted már? Valami ilyesmit érzek, csak ez még mindig nem elég. Ennél sokkal többről van szó, amit megint csak így tudnék egyszerűbben elmondani: Szeretlek!

És ahogy cicamancsommal ütögetem a billentyűket, csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó lenne ha közben most is simogatnád a hátam (természetesen nem visszafelé, azt a cicák nem szeretik)...

De tudod mit? Én még úgy is szeretnélek!

Varázslattan birkáknak

Hé, nemrég még volt itt valami varázslat, ilyen kis kósza szösszenet, most meg hiába kaparom ki a mellkasom, nem találok semmit. Mármint van itt persze jó sok minden - lomtalanítani sem ártana -, de az a valami, amiben mindig elbújhattam, már nincs. Eddig lehettem hercegnő, tündér, harcos, vagy nektek egyszerűen csak különc, akit nem tudtatok hova tenni. Most meg olyan vagyok, mint ti, ti senkiházi, lélektelen, fantáziátlan birkák. Semmi sem változott, mégis minden más. Már nincs hova mennem, nem tudok más bőrébe bújni, mások helyett csatákat vívni, mert az a varázslat elveszett. Most minden pillanatomat itt kell elszenvednem, igazi problémákat kell leküzdenem, és nem szakadhatok ki. Szevasztok, üres szemű bábok, én is szép lassan egy lettem közületek. Észre se vettem és megtanultam mozogni a ti unalomtól szürke világotokban, még ha hányingerem is van tőle. Elhagytam azokat, akiket ide nem hozhattam magammal, és most magányosabb vagyok, mint valaha. Mindezt miért? Mert rátaláltam a világ legcsodásabb dolgára, és nem ereszt...

Medvékről és használt holmikról

Egyszer amikor anyukám hazajött a turiból, hozott nekem egy játékmackót. Nem volt valami szép, lestrapált bundáját koszpecsétek tarkították, molyrágta fülecskéje csálén állt, és egy-két lyukat is felfedeztem a varrás mentén. De olyan szeretni valóan bús feje volt - pont mint az igazi Micimackónak -, hogy rögtön beleszerettem. Még azt sem hagytam, hogy az anyukám mosógépbe rakja: én fürdettem meg a csapban, jól beszappanozva a bundáját. Szegény napokig száradt, én pedig alig bírtam magammal és türelmetlenül vártam az estét, amikor betakargathatom magam mellett az ágyban. Amikor már nem csöpögött belőle a víz, elcsentem anyu varrókészletét és nekiálltam rendbe szedni a feslő varrást. Nem törődtem vele, hányszor szúrta meg ujjamat a tű, nem számított, hogy bibis lett vagy vérzett. Nagylány voltam, aki törődik a macijával. Amikor mindennel elkészültem, alaposan megszemléltem a medvémet. A bundája tiszta lett, a vatta már nem lógott ki a hasán, de mégis látszott, hogy a sok vesződség ellenére sem lesz tökéletes: a cérnaszájat szinte teljesen elnyűtte az idő, és tudtam, hogy rám már soha nem fog úgy mosolyogni, mint az előző kislányra. Ráadásul akárhányszor fürdettem meg, belülről valami furcsa szagot árasztott, talán a régi gazdája öntött rá valamit, aminek az aromája teljesen beleivódott a vattatöltet szálaiba. De én még ezt a dohos rothadásszagot is megszerettem, mert az én macimhoz tartozott, amivel annyit vesződtem, amit annyit gondoztam. A szüleim sokáig csóválták a fejüket, új játékokat ígérgetve kértek, hogy inkább dobjam ki, mert ez a játék egyszerűen "elromlott". Én persze nem hallgattam rájuk, a maci még mindig az ágyam mellett őriz engem éjjelenként. Soha nem hagyom el. Mert ő az én medvém.

Ó, de...

Ó, de...

Átirat József Attila Óda című versének részletéből, keverve Kosztolányi Már néha gondolok a szerelemre című versével.

Itt ülök hullámzó ágyikómban.

A muló nyár

zörgő vihara, mint egy borús

zenekar dallama, száll.

Szoktatom szívemet a csendhez.

Nem oly nehéz -

idesereglik, ami nem is volt,

a fej lehajlott és megholt

a szív.

Ó, de éledj, te balga,

ébredj már tudatra:

ami nem volt, nem is lesz.

Te pedig jössz majd,

látom fakadni fogaidon a kacajt.

Aztán komoly kisfiúvá bújsz,

úgy is enyém vagy:

éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes.

Széttekintesz, és szobánkba csönd lesz.

Hát várok.

Szoktatom szívemet a csendhez.

Mert szeretlek,

mint mélyüket a hallgatag vermek.

Verd meg

százszor, ezerszer a lelkem.

A tiéd.

Paradoxon

Paradoxon (a szerelemfüggőségre)

Egyszer leszokok
És leszopok
Egy bodorfejű szerelmet…

…

Ha te azt akarod.

Alkímia

Alkímia

Tenyerem csapom:

Magam transzmutálom

A szívedbe,

De helyén a Bölcsek Köve vár.

Meg is szerzem talán,

S alkímiám fölerősítem:

Örökre beléd vésem

Transzmutációs köreimet.

Drága homonculus-szerelmem,

Kinek minden sebe begyógyul...

Ajkamra tódul

Ezer bocsánatkérő szó.

Többé nem sebezlek.

Légió

Légió
(Légiós küldetés a sivatagban, avagy az élet, ketten vállvetve)

Homok ragadt a fogamba.

Piszkáld ki,

a haragra

most nincs időnk!

Szólj, ha kész vagy,

ígérem,

nem harapom le ujjad,

esetleg megrágcsálom,

ahogy az idő is tenné.

Most lóduljunk,

előre,

hopp de hajj,

meg ne halj,

vagy megöllek,

te csálélelkű

kópé!

Ojvé,

ott szalad!

Lődd, a vad

elszökik,

megbökik

valagunk,

ha nem haladunk!

Puff-puff,

ukmukfukk

legyőzted,

begyűrted

a homokba

az ellent!

Pezsgőt!

Várj, homok ült a szemedbe!

Kiszedem,

s ha tehetem

csókot adok.

Így ni, kész vagy,

bár közben

leharaptad az ujjam,

pedig ígérted, hogy nem.

De én mégsem haragszom rád.

Tolvaj

Tolvaj

Félek: Elveszem
Mindened,
Aztán majd rajtam keresed
Azt a kis kulcsot,
Amivel szívembe zártalak.
Nem adhatom, se most, se máskor…
Túl soká vártalak.

Szédülés

Szédülés

Beléd szédülök,

Lassan, szívdobogva...

Hajolj közelebb,

Hogy puhára essek,

Hajolj le gyorsan,

Hozzám, az ágyra,

Bágyadt kezedet simítsd a számra!

Simítsd a számra,

Töröld le ajkam,

Hogy szavaimat többé ne halljam!

Többé ne halljam,

Csak ha hozzád szól:

Édes menedék a néma száj-ól.

Kelj fel... így már jó.

Hozd a kispárnát,

A puha takarót!

Főzök neked egy bögre kakaót...

Beléd szédültem,

Lassan, szívdobogva...

Vámpír

Vámpír

Idd ki a vérem,

Csak melegedjél,

Mennyei tűzbe most felemeljél!

Mennyei tűzbe most felemeljél,

Bárhova hívnak, csak bele menjél,

Szép sikolyoktól el ne feledjél!

Idd ki a vérem,

Csak melegedjél,

Majdcsak könyörgök, hogy elengedjél...

Mocskolódó

Mocskolódó

Megvádollak: Büdös vagy, mocskos, utállak…
S közben sárral tömöm be saját számat.

Aztán kiköpöm, s lábad elé omlok vadul.
Szégyellem, de gyenge vagyok. Rohadtul
Félek nemet mondani,
Így nem tudom feloldani
A szívbillentyű-zárat.
Várat
Magára a csend.

De csitt, mi fény dereng…

Desztilláció

Desztilláció

Lecsöpögök, mint a gyenge víz,
Ahogy szavakkal desztillálsz.
Pedig nem akarok tiszta lenni.
Sem üres.
A kavargó-ülepedő gondolatok
Kellenek nekem, s fondorlatos
Képek és szavak,
Amiket kihányhatok
Átlátszó testemből.
Így kristályosítok.
Így szabad vagyok.
Elfolyok…
Szabad vagyok?
Csöpp

Hajszál

Az első jelenetben egy hajszál röptét látjuk, ahogy pajkosan siklik a szélben. Ez a hosszú, szőke, göndörödő kis huncutság pár perce még Erika pólóján pihent, egészen addig, amíg a metró süvöltése el nem sodorta onnan. Láthatjuk, hogy hamar megunja ezt a szélben szállingózást, hiszen már ereszkedik is le egy másik pólóra: Zoli fél lábbal már a metróba veti magát, amikor a huncutság kiválasztja őt és a vállára telepszik.

A második jelenetben Zoli hazaérkezik, vállán az utazóval. Az egész szobában zizeg a forróság, ami megszédíti a férfit. Gyorsan az ágyra dobja magáról a ruháit és rácsobban a takarók hűvösségére. A hajszál csak erre a pillanatra várt. Amint a ruhák az ágyra pihennek, elengedi a póló szövetét és kényesen lebben az egyik párnára. Csöndben vár.

A harmadik jelenetben megérkezik Zoli felesége, Réka. Látja, hogy a férjét elnyomta az álmodás buzgalma, ezért halkan lépdel az ágy mellé. Kezét megszokásból végigsimítja a párnán. Ekkor harapja meg a huncutság. Felemeli a kezét, és látja a hosszú, szőke, göndörödő kis ördögöt. Akárhogy is nézegeti, nem hasonlít se Zoli rövid, barna hajára, se az ő rövid, vörös hajára. A hajszálat gondosan az éjjeliszekrény fiókjába helyezi, és könnycsípte arccal bújik az alvó Zoli mögé.

A negyedik, egyben utolsó jelenetben Zoli felébred. Először csak kellemetlenül csípő nedvességet érez a hátán. Aztán ráeszmél felesége ölelő karjára is. Óvatosan megfordul. Réka sós szemei bámulnak rá. Amikor megkérdezi mi a baj, a nő kihúzza a fiókot és mint az igazság kardját, úgy emeli a magasba a huncutságot. Zoli erre értetlenkedik, Réka pedig hinni akar neki. Már maga a férfi is könnyezik, ahogy szerelméről és hűségéről próbálja meggyőzni a nőt. Végül Réka beleegyezik, hogy egy hajszál bárhonnan odakerülhetett. Nem számít.

Reggeli szerelem-cica

Reggel van, a Nap is süti már a tököt,
Mi is ébredhetnénk lassan…
A harang delet ütött.

Te csak maradj fekve, addig én
Felszárítok minden párna-nyáltócsát.
Tejbőrödet iszom majd a reggeli kekszhez,
Letörlöm majd arcodról az ottmaradt morzsát
Szemed sugarától a kis konyha meleg lesz.
Te meg, édes, csak maradj fekve.

Látom, hogy álmos vagy,
A szemed még gyenge,
De azért, kedvesem,
 Egy kis fényt engedj be!
Még a számat sem látom:
A vak sötét helyettem eszi meg a kekszet,
S akkor pici szívem fölöttébb nehezt’ lesz.

Szerelmem, te nem is eszel, csak morzsálva nyammogsz,
Én az asztalnál ülök, te az ágyból kukkantasz rám,
Nézed a pőre királyi ruhám.
Ettől a nézéstől pedig csókra kezdek fájni,
Jaj, a szemeidtől nincs kedvem megválni!
Oda mennék én, de félek, hogy berántasz
- No nem valami ételnek, hanem be az ágyba,
Látom, hogy ez huncut kis szíved vágya.
Ezért hát nyitom számat,
Mondanám, hogy gyere. De nem lehet:
A cica elvitte a nyelvemet.

Cirmos cica hajj,
Ebből lesz a baj!
Kapsz tejet, meg kekszet,
Csak add vissza a nyelvet,
Ti komisz kis szerelemmacska!

Kisherceg

Tessék, itt vagyok! Magamnak nem kellek, hát ragadj meg! A tiéd vagyok.

De rózsa vagyok, felelős vagy értem… Ugye soha nem felejted el? Mert bevallom, nagyon félek a tigrisek karmaitól…

Próbababák

Kriszti szerette az életet. Szerette az évszakok különböző illatát. Szerette látni az élénk színeket. Szerette az ételek intenzív ízét. Szeretett szerelmes lenni. Szerette hosszú, barna hajának selymes göndörödését. Szerette feszes bőrét, kerek fenekét, sima arcát, kemény melleit. Szerette érezni a meleg leheletet a meztelen vállán. Szeretete sikítva, egy orgazmussal kiadni magából a nap, a hét, a hónap feszültségeit.

Kriszti rettegett az öregségtől. Rettegett attól, hogy szaglása, látása és ízlelése romlani kezd. Rettegett, hogy a szerelem kihűl. Rettegett, hogy haja kifakul, pigmentjei elhagyják, befedi az ezüst. Rettegett, hogy bőre megereszkedik, feneke formátlanná válik, arca ráncos lesz, mellei lógni kezdenek, csontjai megritkulnak, fogai kihullnak. Rettegett a csúnyaságtól, az egyedülléttől. Rettegett a nemiszervek szárazságától, a láng kihunyásától, a szürkeségtől, az unalomtól.

Kriszti félve érezte meg az idő múlását, amikor szerelme fehér ruhában az oltár elé vezette. Akkor döntötte el, hogy harcolni fog. Harcolni az idő ellen.

Kriszti egyik este két próbabábuval állított haza. Titokban vitte be a hálószobába, és gardróbja mélyén rejtette el őket. Mindkettőt csinosan felöltöztette a saját ízlése szerint. Pont, ahogy a férjével is teszi nap mint nap. Elegáns Armani öltöny és Ray Ban napszemüveg került a férfi bábura, Dolce & Gabbana koktélruha és Pandora nyaklánc a nőre. Gondolkodott, hogy szerezzen-e be parókákat, de végül úgy döntött, így is megfelelő lesz. Lehúzta ujjáról a karika jegygyűrűt és a női bábura húzta. Elővette zsebéből a férje gyűrűjét – amit a fürdőszobából csent el, amíg férje zuhanyozott – és a férfi bábura húzta. Gondosan bezárta maga mögött a gardróbot, fehérneműre vetkőzött és kihívó pózban az ágyra feküdt, férjére várva.

Kriszti tíz év múlva mit sem változott, ahogy szerelme sem. Mindketten fiatalok voltak, lélegzetelállítóan jól néztek ki. Mindenki irigyelte őket.

Kriszti még húsz év múlva is minden nap bekukucskált a gardróbba, hogy leellenőrizze a két bábut. Azok minden évben egyre aszottabbak lettek, fémgerincük meggörnyedt, ruhájukon megült a por. A nő mindezt megkönnyebbülten vette tudomásul.

Kriszti egyik éjjel a férjéhez bújva olvasta Oscar Wilde híres regényét, amikor szúrást érzett a mellkasában. Kedvesébe akasztotta kétségbeesett pillantását, de az is a szívéhez kapva görnyedt össze az ágyon.

Szépek voltak, fiatalok kívül, de öregek belül. Féltek az öregségtől, a csúnyulástól, a butulástól. De a haláltól soha.