Szöszmöszök a levegőben

Úgy látszik, ez az ősz a tiéd. Sőt, attól tartok, hogy mostantól minden őszöm a tiéd lesz. Ilyenkor mindig kicsit haldokoltál. Talán egy ősz végén majd mindketten meghalunk.

***

Azt hiszem, akár nyálasnak is mondhatnánk a következő gondolatokat. De tudod, mostanában sokat sírok. Buszon, metrón, utcán, mindegy. Tudom, hogy te már eleget sírtál miattam. Én most, jó egy évre rá próbálom behozni a lemaradásom. Nem miattad. Utánad. Nem hüppögő pityergés ez, nem is hangos zokogás. Egyszerűen legörbül picit az ajak, a szem pedig könnyezni kezd. És milyen kellemesen langyos könnyek ezek. Mintha a szívemben melengettem volna őket egészen addig. De aztán jön a szél, az oxigén, a szöszmöszök a levegőben, ugye. Le kell törölni, mert hideg, zavaró, viszket és csíp. Érted az összefüggést, ugye, kedves?

***

Biztos az időjárás teszi, meg a sok szösz. De azt hiszem, én alázatosra puhultam, te pedig ropogósra keményedtél.

***

Egyébként láttam egy rókát átszaladni az úton, egy olyan koncertről hazafelé menet, amin végig rád gondoltam. Szöszmöszök Nem Léteznek.

Haldokló kiscica

Nem elég, hogy ma egyébként is temetésen voltam, Gerlóczy Márton egyik - részemről teljesen középszerűnek érzett - könyvecskéje eszembe juttatott még egy csomó másik halált.

Kezdjük egy kiscicával. Az első macsekunk első szülésénél valami gikszer lehetett, ugyanis egyetlen kölyköt hozott a világra, azt is egybenőtt orr- és szájüreggel. A kicsi így nem tudott szopni, mi próbáltuk valahogy etetni tejjel és cseppentővel, de nyilván halálra volt ítélve. Számomra nem is ez a determinált halál volt felkavaró, hanem a körülmények, ahogy szerencsétlen elpusztult. A pincében valahogy kivergődött a "fészkéből" és beleesett egy tálca sóderbe. Órákon keresztül nyávoghatott segítségért, mert mire megtaláltuk, már csak rekedten, homokban fuldokolva miákolt valamicskét.

És ebben az elhagyatottságban, a kiscica kétségbeesett magányában ott van mindenki. Ott van a dédmamám, aki mellett minden nap ott volt valaki a kórházban, de mégis egyedül kellett elaludnia a sötétben és egyedül kellett ébrednie idegen helyen. Ott van a nagypapám, aki az utca közepén esett össze a riadt nagymamám mellett, egy idegen városban, idegenek között. Ott a nagymamám, aki a kórház várójában esett össze, idegenek szeme láttára, miközben a saját gyerekeit csak másnap értesítették, hogy az édesanyjuk ott fekszik a kórházban, holtan. És ott van a másik dédmamám is, akit ma temettünk és alig ismertem, mert az ország másik felében tengődött egy öregotthonban, idegen idősek között, és amikor legutóbb meglátogattuk, alig ismerte fel a dédunokáit (hogyan is ismert volna, hiszen alig látott minket).

Én nem bánom, ha egyedül halok meg, idegenek között. Nekem az fáj, hogy azok haltak meg így, ilyen kétségbeejtően, akiket szerettem. Bár lehet egyáltalán máshogy meghalni? Nem hiszem

Jung, Freud és Platón barlangja

Álmomban végtelen tükrű tavon ringatóztunk. Jung voltam én, s te Freud voltál. Vagy épp fordítva? Gyengéden szólottam hozzád, s a szavak zsírosan ölelték körbe alakodat. Kinevettél. Én a mélységről beszéltem, a te nyelvedről viszont parázslón pattogtak a gúnyok. Fellengzős szemed szikrái végignyargaltak a tó vizén, s nyomukban nem maradt más, csak sötét űr. Lassan alakult át körülöttünk a tér. Mikor eltűnt alólunk a csónak, s körülünk a tó, láttam, hogy egyedül vagyok. Kormos barlang mélyén görnyedtem leláncolva. Előttem hatalmas tűz ugrált, a lobogás túloldalán pedig megláttam egy árnyékot. A te, falon táncoló árnyékodat.

- Mi a szerelem?

A hang - a hangod - betöltötte a mindenséget, s én összerezzentem. Csikordulva nyíltak szólásra ajkaim:

- A szerelem egyike a sorsot intéző nagy hatalmaknak, amelyek uralma a mennytől a pokolig terjed.*

Kacagásod húsomba vágott, s porrá zúzta láncaimat. Vakon tapogatózva, féregként másztam a porban. Ekkor mellém léptél, megragadtad remegő kezeim, s lehetetlen sebességgel húztál keresztül a valóságon. Féltem, lehunytam szemeimet. Mikor kinyitottam, bántott a szúrós fény, sűrűn csattogtak szemhéjaim. Azután megláttalak téged. Már nem Freud voltál. Te voltál az, sokkal fenségesebben, mint ahogy pajkos árnyékod mintájára képzeltem. Reszketve simultam hozzád, te pedig mosolyogva olvasztottál magadba, miközben altatódalként suttogtad:

- A szerelem én vagyok.

*: C. G. Jung - Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről

Books(h)elf

Pár hónapja így kezdtem ezt a bejegyzést:

"Mostanában túl sok a lekötni való szabadidőm (sajnos), ezért amikor csak lehet, olvasok."

Az elkövetkező három hetemre is igaz ez az állítás, csak sajnos nem választhatom meg, hogy mit majszoljon a csöpp kis agyam, ugyanis a június 15-i záróvizsgámra habzsolom a szakirodalmat ezerrel. Remélem sikeresen. Mondanom sem kell, alig várom, hogy végre újra azt olvashassak, amit szeretnék.
No de a még februárban elkezdett vázlat folytatása ettől még bármikor aktuális marad:

Nem is értem, az emberek miért nem olvasnak többet. Hülyeség, hogy nincs rá idejük. Soha nem utaznak? Soha nem várakoznak (buszra, emberre, tanórára, stb)? Én nem megyek el itthonról könyv nélkül, mert egyrészt (hálistennek) tudok a buszon olvasni anélkül, hogy telibe hánynám az előttem ülőt, másrészt bármikor olyan helyzetbe kerülhetek, hogy várnom kelljen valamire (ami sokszor abból fakad, hogy a napirendem a buszokhoz van kötve).

Az, amikor más emberek lehetek (igen, emberEK lehetek, nem elírás), egyszerre akár sok száz, az valami hihetetlen. És a legjobb, hogy szabadon válogathatok közülük. Eldönthetem, mibe akarok belemerülni: mesés kalandokra van szüksége a kis lelkemnek, vagy izgalomra... tájékozódni szeretnék, vagy gondolatokat ébreszteni. Hesse, Vian, Burgess, Mann, vagy épp Gaiman és C. Moore, vagy Milne, Ende és Carroll, vagy (na bumm) egy jó képregény. Tök mindegy, mert mindegyikben van valami, mindegyiknek megvan a maga helye bennem, mindegyik mást fog jelenteni. Van, aki írásával az érzelmeimre tud hatni, van aki a gondolataimat kavarja fel. De kevés olyan könyv van, ami közömbös marad, még negatív élményt sem hagyva hátra. Ha csak annyit elér egy könyv, hogy a benne leírt ötletet továbbgondolom, már jó.

Tehát olvassatok, emberek, mert igenis van rá időtök és a legkevésbé várt könyvekből is sok új dolgot tanulhattok. Ráadásul javítja a szókincset és a helyesírást (hogy ne minden második ember azt írja, hogy "egyenlőre" az "egyelőre" helyett) és talán egy kis jellemfejlődést is előidézhet. Arról nem is szólva, hogy a műveltségnek sem árt.

Tell me what I am all about...

Zene a poszthoz: Emilie Autumn - What If

mert én sem lehetek minden egyszerre, pedig így is túl sok minden nyomorog bennem, hát ismersz, láttál már baromságok miatt bőgni és fájdalom közben nevetni, aztán volt már, hogy megkértelek, vigyázz rám, végül pedig én akartalak megvédeni, és beszéltünk már arról, hogy milyen lenne egy gyerek és hogyan gondoskodnánk róla, miközben süteményért könyörögtem és követeltem, hogy rakjunk be egy mesét, de még annyi mindent sorolhatnék, mert ugye én olyan kibaszott különleges vagyok, ne is tagadja senki, hát ki hallott már olyat, hogy egy lány egyfolytában olvasson, néha a kurva félelmetes Rise of Nightmares-zel játsszon Xbox Kinect-en, utána pedig sírva fakadjon az Ollókezű Edwardon, vagy épp az Aranyhajon (by Disney), ha épp nem a kertben ugrándozik a cicáival játszva, vagy a szobájában gubbaszt és meg akar halni, vagy előkapja a hegedűjét és játszik valamit a saját szórakoztatására, vagy pucéran áll kinn az erkélyen esőben és olyan valakihez beszél, aki nem létezik, mert bizony, talán te sem tudod, de ha mereven nézek egy pontot és néha megrándul egy-egy izom az arcomon, akkor gondolatban valahol máshol vagyok és valaki mással beszélek, talán éppen csatába indulunk, hogy megmentsünk egy világot, de persze az is lehet, hogy csak elbambultam, vagy képzeletben épp megerőszakolok egy hozzám hasonló lányt - talán épp magamat -, de akár a közös jövőnkről is ábrándozhatok, vagy jelenleg éppen Lokiról, mert a Bosszúállókban is olyan szánni valóan szerencsétlen volt, a sunyi mosolya pedig emlékeztetett valakire, akit sosem ismertem... de hogy jutottam ide? és miért? kurva különleges vagyok? a faszt. de valahogy össze kellene már rakni, hogy akkor ki is vagyok én... de tudjátok mit? talán nem is érdekel igazán...

Nemcsók

Nem hiányzol. Már elmondtam párszor, de a félreértések elkerülése végett elmondom újra. Nem hiányzol. Mégis a képzeletembe tolakodsz néha, főként éjjel, elalvás előtt. Te pimasz kurva. Nem mintha bántana a dolog, de azért mégis hogy képzeled...

Múlt éjjel eszembe jutott a tavalyi eFeN... Láttam, ahogy állunk a Magashegyi Underground koncerten összeölelkezve (ha jól emlékszem, épp ez a szám ment). Így utólag képzeletben ordítoztam magammal, hogy "CSÓÓÓÓKOLD MEG! CSÓKOLD MÁR MEG! MIRE VÁRSZ, KÖNYÖRGÖM?" De tényleg, miért nem tettem meg? A nyakadba fúrtam az arcom, szorosan öleltük egymást, minden adott volt. De még arra sem emlékszem, hogy akkor akár felmerült volna bennem, hogy ott mindenki előtt széttépjelek. Fel nem tudom fogni, hogy miért nem. Pedig te már megcsókoltál előtte aznap este. Az meglepő volt. Cseppet sem kellemes. Remélem azért azóta már jobban csókolsz. Sosem szerettem a csókjaidat. Szerettelek megcsókolni, szerettem tudni, hogy megcsókollak. De a csók maga egyáltalán nem számított. Se ha jó volt, se ha rossz.

Soha nem csókoltuk meg egymást nyilvánosan. Miért? Féltünk? Én nem féltem mások véleményétől. De mégis féltem. Tőled féltem. Azért vicces, nem? Elvileg nagyon közel álltunk egymáshoz, tudtam, hogy akarsz, tudtad, hogy akarlak, és mégis milyen gyávák voltunk! Mindig csak utólag vallottuk be, hogy "akkor ott legszívesebben megerőszakoltalak volna", vagy "annyira szerettelek volna megcsókolni, csak..." Csak? Csak... Most, hogy kicsit távolabb kerültünk egymástól, talán könnyebb lenne. Talán nem érdekelne. Talán leszarnám, ha tudom, hogy úgyis csak áltatlak. De már mindegy. Nem szabad. Nem, nem, nem nem nem. Eleget tettünk már tönkre egymásban.

És most megint ott állok a koncerten, rád nézek. Nem vagy szép. Fuj, egyáltalán nem vagy szép. Nem kívánlak. Utállak. És gondolatban épp ezért vetem rád magam, széttéplek, elvonszollak onnan, be épp csak egy fa mögé vagy WC-be, és kihasznállak... Milyen nevetséges... Te fantáziáltál mindig ilyenekről, ha mérges voltál rám. Hát baszd meg.

Zene

Most majdnem elérted, hogy könnyet ejtsek érted. Értünk. De nem fogok.

Buszkapitány

Reggel a busz zsúfolásig tömve volt, nekem nem maradt már máshol hely, csak közvetlenül a szélvédő előtt. Alig tudtam kapaszkodni, de mégis sikerült megtartani magam. És a szélvédőn keresztül mindent láttam. A sofőr mellettem nem számított, ÉN irányítottam a buszt. Szilárdan álltam, dacolva a kanyarokkal, a képzeletem pedig mindent letarolt. Mert én voltam a busz kapitánya. A jármű óriásivá nőtt, én pedig könyörtelen arccal gyűrtem magam alá gyermekeket, öregeket, házakat, iskolákat. Én, a busz kegyetlen kapitánya. Pusztuljon hát minden, ami nem az én képzeletem szüleménye!

Aztán a sofőr megbökött. Összerezzentem, a busz újra normál méretű lett, én pedig visszaváltoztam ijedt arcú kislánnyá, könyvvel a kezében, hatalmas sállal a nyakában. Azt mondta, inkább forduljak meg, hátha könnyebben tudok úgy kapaszkodni. Úgy tettem. Én, a busz meghunyászkodó kapitánya. 

*

Pedig én kedves lány vagyok. Csöndes. Barátságos. Mire mégis ez a folytonos, bent megbúvó utálat a világ felé, Vikike? Miért rajtuk akarod behajtani a képzeleted szenvedésének árát? Miért nem fogadod el, hogy a te világod nem a te világod, hogy neked nincs világod, hogy nem létezik, hogy nem létezel hogy az egész nincs hogy itt kell élni halni itt kell szeretni és nincs más csak ez ezen kívül pedig nincs az amit akarsz ahova akarsz amit akarsz amit...

?

?

?

Iszony

- Mindenkit utálok.

Közönyösen jelentettem ezt ki neked, miközben lepöccintettem egy darab hamut a kezemben tartott cigarettáról. Láttam, hogy nem tudod mire vélni ezt a hirtelen gyűlölködést, ezért folytattam:

- Az emberek hülyék. Az emberek önzők. Szánalmasak. Idegesítenek. Semmi szükségem rájuk, a nyaggatásukra meg a jópofizásukra. Azt hiszem, egyszer majd kiirtom az egész emberiséget.

Te csak vállat vontál. Ekkor már rég hozzászoktál, hogy őrült vagyok.

Akkoriban volt úgy, hogy már reggeli előtt hat lehetetlen dolgot elhittem.

Megittuk a kávét, elszívtuk a cigit, én pedig szó nélkül otthagytalak. Persze nem mondtam ki, de téged is gyűlöltelek, mint mindenki mást. Talán magadtól is rájöttél.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttuk egymást.

Miután hazaértem még épp csak sötétedett, mégis bebújtam a takaróm alá.

Elaludtam.

Hosszú és nyomasztó álom vette kezdetét, amiben a barátaim és ismerőseim sorra a takaró elé járultak: bekopogtak rajta, de én senkit sem engedtem be. Mindenkit elküldtem a picsába. Aztán kívülről tompa robbanásokat és könyörgő sikoltásokat hallottam. De én maradtam a takaróm biztonságos rejtekében. Arra gondoltam, hogy valószínűleg éppen most idézem elő a világ pusztulását. Tudtam, hogy így kell lennie, és hogy valóban meg is történik, hiszen a valóság nem külső dolog: az emberi agyban létezik, és sehol másutt. Láttam magamat, ahogy körberepülöm a Földet és puszta kézzel dobálom a pusztulást. Mindezt persze úgy, hogy az állatokat és a növényeket ne bántsam. Nem vagyok én barbár. És különben is eszembe jutott, mennyire hiányozna a cicám.

Mire képzeletben bevégeztem a munkát, a kinti zajok is elültek.

És akkor pattant fel a szemem.

Azt hiszem, kezdett fogyni a levegőm, azért ébredtem fel olyan hirtelen. Óvatosan kidugtam az orrom a biztonságos kis burkomból.

Sötét volt.
Természetellenesen sötét.

Én  K I B A S Z O T T U L  F É L E K  a sötétben. Csak az arcomat engedtem ki a takaró védelme alól, úgy kezdtem el szólongatni az anyukámat. Az apukámat. Az öcsémet. De senki sem válaszolt. Kétségbeesetten kezdtem bőgni, próbáltam kitapogatni valamit magam körül, de a takarómon kívül semmi mást nem éreztem. Még az ágyat sem.

Nem számoltam, mennyi idő telt el, de lassan világosodni kezdett. Természetellenesen világosodni.
Már ki tudtam venni a környezetem vonalkáit: egy pad, néhány kavics, kuka. Mint egy park. Megfogtam a takaróm csücskét és elindultam a homályba, ami fokozatosan vakító fénybe kúszott át.

Már láttam  M I N D E N T.

Nem rendelkezem a megfelelő szavakkal, hogy leírjam, ami akkor körülvett. Arra, amerről jöttem: pusztaság. Amerre tartottam: hatalmas épületek. Fényesség. Zaj.

Elveszettnek éreztem magam.
Magányosnak éreztem magam.
Szükségem volt valakire.
Szükségem volt rád. Rátok. Mindnyájatokra.

Tudtam, hogy nevetségesen néztem ki, ahogy könnymaszatos arccal egy takarót vonszoltam magam után, de ez volt az utolsó dolog, amivel törődtem. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam mikor vagyok. Nem tudtam,  K I  vagyok.

Még javában próbáltam felfogni, hogy mi történhetett, amikor egy nő lépett mellém. Furcsa volt a ruhája. Furcsa volt az arca. Furcsa volt a beszéde, ahogy megfogta a kezem és vezetni kezdett egy olyan hatalmas és csillogó ház felé. Én egy szót se szóltam. Ő kivette a kezemből a takarómat, összehajtva lerakta egy sarokba (ha lehet saroknak nevezni annak a fura lakásnak bármilyen részét), engem pedig levetkőztetett és megfürdetett (vagy mindenesetre megtisztogatott a fura szerkentyűivel).

Lassan elkezdtem beszélni. Megtanultam a szavakat, amiket használtak. Aztán elkezdtem emberek közé járni. Csoportokkal "lógtam". Voltak, akik közelebb kerültek hozzám. Őket nagyon szerettem.

Azt hittem, hogy nagyon szerettem.

Egy idő után fárasztani kezdett az egész. A körülöttem lévők büszkék voltak rám. "Beilleszkedett" - mondták. Engem pedig nem érdekelt. Untatni kezdett. Fárasztani kezdett. Undorodtam a körülöttem lévőktől. Idegesítettek.

Az egészet  U T Á L T A M.

Egy nap a hozzám legközelebb álló lénnyel ücsörögtem nem messze attól a helytől, ahol először kidugtam az orrom a takaróm alól. Elmondtam neki, hogy mindenkit utálok. Közben arra gondoltam, hogy itt ül velem az, aki ennyire közel áll hozzám, akit régen annyira szerettem. Most pedig arra gondolok, hogy legszívesebben összeverném. Csak úgy, mert untat és fáraszt. Felálltam és otthagytam őt.

"Haza" ballagtam, egy tároló mélyéről előhalásztam a régi takarót. Kivonszoltam a régi pad mellé. A régi érzéssel. És újra alá bújtam, várva, hogy tényleg vége legyen mindennek. Hogy majd egy még magányosabb, új korba ébredjek. Én, az önjelölt Rip Van Winkle.

Már beléd fészkeltem

Milyen rég is volt már, hogy letiltottál facebook-on, ezzel drámaian kizárva engem az életedből. Kitöröltél. Haha, ezt a drámát. De azt hiszed, nem tudom, hogy még mindig fel-feljársz ide, olvasgatsz unalmadban, talán még face-en is rám-rám keresel néha, titokban leskelődsz? Rab vagyok az üvegfal mögött, sőt, nem is rab, őrült, te meg csak nevetsz rajtam a titkos szobában.

Vagy nem.

De tudod, magányos éjjeleken néha én is kutakodok ám utánad, elolvasok ezt-azt, még azt is látom, hogy épp milyen videó tetszett neked (ez van, ha valakit követek youtube-on).

Mondhatnám, hogy ezeken a magányos éjjeleken a te libabőreid emlékére elégítem ki magam, de hazudnék. Nem is értem, miért jutsz mostanában eszembe, felvillanva, mégis tompán. Érzelmek nélkül. Tűnődve.

"Nahát, milyen furcsa, hogy volt ilyen is."

Talán már ki is szaladtál hányni.

Vagy nem.

Lehet, hogy hidegen ülsz a monitor előtt, mert épp olyan kedved van, hogy nem érzel semmit. Vagy elkezdett marni a düh, mert nincs igazam, mert mindent rosszul gondolok, mert kikéred magadnak. 

Vagy nem is olvasod.

De én még akkor is ott vagyok, és ezt te is tudod, talán utálod is. Ott vagyok a könyvekben, amiket olvasol, az édességben, amit majszolsz, a csókokban, amiket a nyakadra adnak, a csendes mosolyokban.

Látod, bármit is teszel, nem tudsz kivetni magadból, mindig benned leszek kitörölhetetlen árnyékként. Parazita vagyok, növekszem a bensődben. Így valahol mindig jelen leszek a világban.

Lány, fiú

Az egyik lány volt, a másik fiú. És a kettő valahogy mégis ugyanaz lett bennem. Általam lettek ők ketten egyek.

Az egyiket elvesztettem, a másikat el fogom. Mindkettő mellett ugyanaz az érzés... talán vágy. "Csak érjen össze a könyökünk, mit bánom én, csak hagy földeljem le ezt a mellettük zizegő feszültséget." Legszívesebben folyton öleltem volna mindkettőt, de valami mindig visszatartott. Valami félénk kis bigyó.

Mindkettőt szerettem, vagy szeretem, valami furcsa, beteg, kicsavart módon. De ezek előbb-utóbb majd a fiú mellett is elszaladnak szépen, megunom, elmenekülök, ahogy ugyanez megtörtént már a lánnyal is. Az én szívemben úgyis csak egy hely van, azt pedig nem nekik tartom fenn. Már rég beköltözött más.

A kapcsolatok fárasztanak.

Majd,majd, majd...

Valaki tanítsa már meg nekem, hogy hogy kell a jelenben élni. Mert én mindig úgy érzem, hogy a jelenben valami össze van kuszálódva, hogy valamit rendezni kéne és ha majd minden beáll egy szép, kellemes kerékvágásba, akkor majd minden kurvajó lesz. Csak az a kár, hogy ez nem igaz...

"Majd ha leérettségiztem..." - és hasonlók. Egy csomó ilyenen túl vagyok már és semmi sem változott. Csak még több kis "majd, majd, majd" született. Szemét dögök. És most is ott a sok "majd", egyik következik a másikból, fogják egymás kezét, mint egy óvodáscsoport. 

Már komolyan érik egy fenékberúgás, vagy valami, hogy egyik lábamat végre a másik után tudjam rakni és elinduljak valamerre. Bár pofonból koszorú nem lett még soha...

Szeretlek

Elmondtam már ezerszer, ezért most inkább leírom: szeretlek. Bár tudom, hogy leírva is milliószor láttad ezt a szót, mégis be kell pötyögnöm újra. Szeretlek. Nem, nem a közelgő "Valentin nap" faszság miatt, hanem mert várom, hogy elalvás előtt újra átölelj és elmotyogd, hogy "nagyon szeretlek", én pedig visszamotyoghassam két szuszogás között, hogy "én is nagyon szeretlek téged". Mert így van. Szeretlek. Annyira, hogy a kedvedért még a majdan születő fiamnak is képes lennék a "Nárcisszusz" nevet adni... vagy a "Nárciszt", még akkor is, ha az lány név... Annyira, hogy nem hívlak fel minden percben amikor nem vagy velem, pedig legszívesebben ezt tenném, még ha zavarnálak is. Annyira, hogy nem is kívánok jobb közös programot, mint hogy nagyon átölelj az ágyban, ahogy szoros csöndben fekszünk egymás mellett. Annyira, hogy érted bármikor megcsinálok egy lehetetlennek tűnő Angry Birds pályát, és órákig képes lennék neked követ bányászni Minecraftban. Annyira, hogy még 50 éven belül elolvasom Asimov Alapítványát... minden részét, szép sorban! Szóval érted már? Valami ilyesmit érzek, csak ez még mindig nem elég. Ennél sokkal többről van szó, amit megint csak így tudnék egyszerűbben elmondani: Szeretlek!

És ahogy cicamancsommal ütögetem a billentyűket, csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó lenne ha közben most is simogatnád a hátam (természetesen nem visszafelé, azt a cicák nem szeretik)...

De tudod mit? Én még úgy is szeretnélek!

Dide és más drogok

Előre jelzem, hogy ennek a bejegyzésnek semmi értelme.

Kosztolányiról írom a szakdolgozatomat. Miért? Mert szeretem, imádom, magamra találok benne... Vagyis szerettem, imádtam, és valaha magamra találtam benne. Aztán jött Ő és mindent magával vitt. Jó, persze ez hülyeség, hiszen nem Neki kellett alakítania a költőről megfogant képemet. Nem az Ő hibája, de számomra eggyé vált Kosztolányival, és most, hogy Ő nincs, Didét is távolabb érzem magamtól. Ezért kínlódok, ezért nem akarom csinálni, egyikre sem akarok gondolni. Pedig ez csak lebegő melodráma. Ő még csak nem is hiányzik (Dide igen, nagyon, mostanában egyre jobban)... Néha eszembe jut, hogy mindig milyen jó illatú volt a haja, vagy hogy milyen libabőrös lett egy nyakra cuppantott csóktól. De őszintén? Nem maradt belőle semmi, szinte nyomtalanul tűnt el, bele a semmibe. Nincsenek emlékek, amikre fájna visszaemlékezni, nincs lüktető űr vagy kétségbeesés. Akkor miért nem akarok gondolni Rá? Mert az lett a vége, amit Ő sosem akart: ha eszembe jut, csak ideges leszek, a nagyszabású szavai és üres fellengzése kezd a fülemben csengeni, az állandóan benne forró hazug-színű kettősség, amit talán egyszerűen csak nem tudott kezelni. Harag és düh fonódik bennem a neve köré, amit igazán megmagyarázni sem tudok, de megmérgezte vele Kosztolányit is.

Jaj, drága, drága Dide, gyere vissza hozzám, taníts élni, játszani, alkotni! Könyörgöm!

Páraszívecskék

és ültem a kocsiban és sírtam és hallgattam ahogy mondod hogy "ez nem fog menni" meg "menj haza" és én csak néztem ki az ablakon amit teleleheltünk a könnyeinkkel és a párába elkezdtem szívecskéket rajzolni

és azóta minden jó már és ülök egyedül a kocsiban és várok és a leheletem újra kirajzolja a szíveket a párába és belül a nagyon is szilárd szívem összeugrik és félni kezdek és eszembe jut hogy mi van ha rosszul döntöttem vagy valamit elrontottam és hogy ez a "minden jó" tényleg jó-e vagy csak szeretném hogy jó legyen

és aztán beül a kocsiba ő is minden újra a helyére kerül és a motor beindul és a pára már el is tűnik

Összetörni

Össze kell törni, bazmeg. Ha nem vagy a padlón, ha nincs honnan felkelned, akkor minden úgy marad, ahogy hagytad: ácsingózhatsz a váróban, amíg valaki újra a földre nem lök. Jól van, gyerünk, hol vagy már? Lökdöss, rúgj belém, legyek szánalmas(abb), és utána hátha lehetek valaki.

Számadás

Bár a címet Kosztolányitól loptam, stílusra mégis Örkényt koppintom majd évzáró kis posztomban, csak várjátok ki a végét.

Kezdhetném azzal, hogy számadás helyett mindig, mindig van egy tervem, ami igaz is, mert hát mennyivel könnyebb szemet hunyni a sok faszság felett, mint pörgetni rajta az agyunkat. Legyen 2012 a fejek homokba dugásának (vagy nem lehetne inkább csak úgy szimplán a dugásnak?) az éve. És beköszönt a boldog struccok éve. Ámen.

Tehát egy kis ör(/n)kényes leltár 2011-ről, enyhe PC-játék beütéssel (Batus opened her inventory):

1 szív

mellékelve:

2 pitvar

2 kamra

néhány seb

egyéb:

-1 barát

+1 lelkiismeret-furdalás

+2 szégyenfolt

maradék:

eddigi tudás

eddigi érzelmek

jövőbe nézve:

várakozás

türelmetlenség

élet

Boldog újévet, köcsögök! :)

Félek

Tudod, mostanában egyfolytában félek. Mitől? Fogalmam sincs. Néha úgy érzem, hogy én vagyok maga a félelem, hogy mások félelme igazából csak egy letört darabka az én félelmeimből. Ülök a buszon és görcsbe rándul a gyomrom, ahogy elképzelem a hídról alázuhanó járművet, érzem a szabadesés röpke pillanatát és látom saját kettészakadt testemet. De tudok én egy kád vízben is rettegni, amikor a zavaros víz és a fenyőillatú habfürdő fehér rétege elrejtik szemem elől a saját végtagjaim. Mi történhet a víz alatt? Mi van, ha valami bejutott a vízbe és én nem látom, és egyszer csak hirtelen hozzáér a lábamhoz és ÚRISTEN már érzem is!!! Persze igazából nem... De a lépcső tetejéről visszabámuló, vörös szemű, gyíkszerű kis szörnyet sem látom igazából, csak lehet, hogy ha megfordulok ott lesz, és odakapom a fejem és ÚRISTEN persze hogy nincs ott, de mi van, ha most jobbra nézek és ott lesz, mert kicselezett, vagy a hátam mögé lopózott és ÚRISTEN!!! Calm down, calm down... Gondoljunk valami szépre... Ó igen, boldog emlékek, meg szeretet, meg szerelem, minden rózsaszín. De ha a köd mögött falba ütközöm és összetöröm magam? És ha ő nem is úgy, vagy ha az egész nem igaz, vagy már nem olyan, vagy mi van, ha... Picsába, még több félelem, és nincs hova menekülni, csak a szorító érzés van, ami bezár, megfojt, megöl, nem ereszt, csak egyre szűkebbre vonja béklyóját a zsigereim körül... Bújtass el valahova... Félek...

Isteni színjáték

[...]

Igazából nincs bajom veled... se vele ott, sőt, azzal a sarokban bambuló kurvával... hát különösebben még vele sincs. De ha egyben nézlek titeket, a hülye kis játékaitokat, a fontos hangyabolyotokat, szinte már utállak titeket. Istenként röhögök le rátok, én, aki megálmodtam mindent, de most mégsem enyém az irányítás. Egy játék kontroller nélkül. Egy bugos Mario. Nyomom a nyilat jobbra, mégis mindenki balra megy a falnak. Ja, tudom, hogy nekem kellene kijavítani a hibát, talán csak elemet kellene cserélni, vagy újraindítani a konzolt, fasz tudja. Mármint érted, ezt most metaforikusan mondom. Fel kéne ráznom valahogy a fajtádat. De komolyan, szerinted tanulnának ezek bármiből is? Ezek? Jó ha a válluk felett hátrapillantanának, miközben folytatják a falnakmenést. Te közöttük élsz, látod őket, látod az egységben a részt, neked tudnod kell a megoldást. Nagy terhet szabok rád, de másra nem számíthatok, ezért látogattalak meg álmodban.

...

Hogy ki vagyok? Előadhatnám a "vagyok, aki vagyok" dumát, de hogy őszinte legyek, azt már unom.  Sok mindennek hívtak az idők folyamán, te valószínűleg az "Egy Élő Istenként" imádsz. Rég elfelejtetted az "Amon-Re" nevet, és valószínűleg "Odin"-ként sem szólítanál már. De nem is baj, haladunk a korral, talán néhány száz év múlva az emberek majd "Chuck Norris"-nak hívnak. És hogy miért vagyok itt? Mert kiválasztottalak. Vakációzni megyek egy kis időre, talán sütkérezek egyet a legszebb tengerpartomon, te pedig ez idő alatt rendbe hozod az emberiséget. Egymagad. Nem nagy ügy, menni fog, én az egészet a semmiből gondoltam ki, szarás közben. Megjavítani igazán semmiség lesz, talán csinálhatnál közben egy szendvicset is...

és a semmi

gyerünk gyerünk gyerünk csinálni valamit... fussunk versenyt (nincs kivel), vagy verekedjünk (nincs kivel), pogózzunk (nincs kivel és hol), vagy csak menjünk el el el valahová (nincs hová), csak szakadjunk már ki innen, csak szakadjak már ki innen... hülyelány, miért nem indulsz máris kifelé, erdőben bóklászni, magaddal beszélgetni, magadat megmosolyogtatni, magadat magadat magaddá tenni? nem megy ez, már rég volt, elmúlt, nem jön vissza, inkább adjatok egy üres teret ahol üvölthetek és toporzékolhatok, adjatok falakat amiknek nekimehetek, amikbe verhetem az öklöm,  és adjatok késeket, sok sok sok kést, hogy szétszabdalhassam a világot magam körül.

és a minden

és csak úgy in medias res, bele a közepébe, mert minek is gondolkodni, minek átrágni a dolgokat, ha egyszer az agyam máris szavakká alakítja a bemeneti adatot, a kimenet meg csak okádja a végterméket és jön a blablabla meg a butaságok és utána a nem úgy értettem és a helyesbítés, aztán hogy is volt, meg mit is akartam és már rég nem az van, ami elkezdődött, hanem valami egészen más gombolyagba gabalyodtam bele és szeretném felgöngyölíteni (huh de nehéz szó!) csak épp a végét nem találom, mert túl gyorsan ugrott a gondolat egyik pöttyről a másikra és nem emlékszem, hol volt az eleje, ahová vissza kéne menni, te meg csak mondod tovább, nem segítesz visszatalálni, sőt, csak még mélyebbre kergetsz ebben a rengetegben és hányod rám a sok blablablát, amire szeretnék reflektálni, de eldugult az átalakítóm és a te blabládat nem tudom a saját mekegésemmé formálni, ezért csak mondom, hogy de de de meg elegem van és nem hiszem el, aztán végső fegyver (hiszed te) a sírás, bár én koránt sem céllal dobom ki ezt a sok könnyet, egyszerűen csak valahogy könnyebb lesz tőle, ez amolyan vészjelző, hogy hahó meghibásodott itt valami, nem tudjuk, milyen szót kéne most kiköpni, gyorsan küldünk helyette sós vizet, hátha nem tűnik fel senkinek hogy nincsenek benne se mással-, se magánhangzók, bár néhány kis brühühü azért mégiscsak mellékelve van, úgyhogy ez így nem igaz, de a lényeg, hogy potyoghat bármeddig az áradat, onnan már nincs visszaút az elejére, csak kétségbeesett kapkodás meg ne ne ne és jajistenem és sok remény, hogy ha az elejére nem is, a végére még odaérhetek időben és épségben... és most kihánytam nektek az agyam.