2012. február 23., csütörtök

Már beléd fészkeltem

Milyen rég is volt már, hogy letiltottál facebook-on, ezzel drámaian kizárva engem az életedből. Kitöröltél. Haha, ezt a drámát. De azt hiszed, nem tudom, hogy még mindig fel-feljársz ide, olvasgatsz unalmadban, talán még face-en is rám-rám keresel néha, titokban leskelődsz? Rab vagyok az üvegfal mögött, sőt, nem is rab, őrült, te meg csak nevetsz rajtam a titkos szobában.

Vagy nem.

De tudod, magányos éjjeleken néha én is kutakodok ám utánad, elolvasok ezt-azt, még azt is látom, hogy épp milyen videó tetszett neked (ez van, ha valakit követek youtube-on).
Mondhatnám, hogy ezeken a magányos éjjeleken a te libabőreid emlékére elégítem ki magam, de hazudnék. Nem is értem, miért jutsz mostanában eszembe, felvillanva, mégis tompán. Érzelmek nélkül. Tűnődve.
"Nahát, milyen furcsa, hogy volt ilyen is."

Talán már ki is szaladtál hányni.

Vagy nem.

Lehet, hogy hidegen ülsz a monitor előtt, mert épp olyan kedved van, hogy nem érzel semmit. Vagy elkezdett marni a düh, mert nincs igazam, mert mindent rosszul gondolok, mert kikéred magadnak. 
Vagy nem is olvasod.
De én még akkor is ott vagyok, és ezt te is tudod, talán utálod is. Ott vagyok a könyvekben, amiket olvasol, az édességben, amit majszolsz, a csókokban, amiket a nyakadra adnak, a csendes mosolyokban.

Látod, bármit is teszel, nem tudsz kivetni magadból, mindig benned leszek kitörölhetetlen árnyékként. Parazita vagyok, növekszem a bensődben. Így valahol mindig jelen leszek a világban.

2012. február 22., szerda

Lány, fiú

Az egyik lány volt, a másik fiú. És a kettő valahogy mégis ugyanaz lett bennem. Általam lettek ők ketten egyek.

Az egyiket elvesztettem, a másikat el fogom. Mindkettő mellett ugyanaz az érzés... talán vágy. "Csak érjen össze a könyökünk, mit bánom én, csak hagy földeljem le ezt a mellettük zizegő feszültséget." Legszívesebben folyton öleltem volna mindkettőt, de valami mindig visszatartott. Valami félénk kis bigyó.

Mindkettőt szerettem, vagy szeretem, valami furcsa, beteg, kicsavart módon. De ezek előbb-utóbb majd a fiú mellett is elszaladnak szépen, megunom, elmenekülök, ahogy ugyanez megtörtént már a lánnyal is. Az én szívemben úgyis csak egy hely van, azt pedig nem nekik tartom fenn. Már rég beköltözött más.

A kapcsolatok fárasztanak.

2012. február 21., kedd

Se istenem, se...

Se istenem, se...

Fűrészport köpve nevetek...
Látjátok?
Veletek el nem mehetek,
Ti régi, elkopott emlékek.
Már más lettem,
Boldogság ambróziáját ettem,
S hiába néz rám ugyanaz a régi isten,
Maradásom mellette nincsen.
Nyikorog a lelkiismeret.

Áldásom legyen rajtatok.
Vártatok,
Bájos, dicsfényű angyalok,
Sziruposan édes barátok?
Nem kelletek,
Istenemmel együtt el veletek!
Szemét alatt heverjen a régi gyémánt,
Szívemet övezze hideg acélpánt.
Nyikorog a lelkiismeret...

2012. február 19., vasárnap

Majd,majd, majd...

Valaki tanítsa már meg nekem, hogy hogy kell a jelenben élni. Mert én mindig úgy érzem, hogy a jelenben valami össze van kuszálódva, hogy valamit rendezni kéne és ha majd minden beáll egy szép, kellemes kerékvágásba, akkor majd minden kurvajó lesz. Csak az a kár, hogy ez nem igaz...

"Majd ha leérettségiztem..." - és hasonlók. Egy csomó ilyenen túl vagyok már és semmi sem változott. Csak még több kis "majd, majd, majd" született. Szemét dögök. És most is ott a sok "majd", egyik következik a másikból, fogják egymás kezét, mint egy óvodáscsoport. 

Már komolyan érik egy fenékberúgás, vagy valami, hogy egyik lábamat végre a másik után tudjam rakni és elinduljak valamerre. Bár pofonból koszorú nem lett még soha...

2012. február 13., hétfő

Világvége és újabb mókák

 Az egész addig tartott, amíg egy pillanatra lehunytam a szemem. A busz megállt és a fülhallgatóban doromboló zenén keresztül is zavarni kezdett a hirtelen csend. Felpattant a szemhéjam. Ahogy tekintetem végigjárt az üres ülések között, zavartan kattogtak agyamban a zsibbadt gondolatok.
    Hogy most akkor mi is van.
    És hova lett mindenki.
    Meg úgy mégis...
 Szerencsétlenkedve összeszedtem magam - kabát, sapka, sál -, és a vezetőfülkéhez mentem. Sofőrbácsi sehol. Fogalmam sem volt, hogy jutok le a buszról. Gondoltam, ha nem sikerül erővel szétfeszíteni az egyik ajtót, legfeljebb betöröm a vészkijárat üvegét, de végül nem volt rá szükség: a csuklós szerkezet egyetlen érintésemre kinyílt.
    És kint voltam.
    És az volt a  s e m m i.
 Először nem értettem, mi olyan furcsa. De aztán észrevettem, hogy nincsen szél. Nincsenek hangok. Még hőmérséklet sem volt. Az volt a tökéletesen üres világ.
    És akkor kezdtem először emlékezni.
    Furcsa, hogy az első emlék, ami beugrott, a
    g i l i s z t á k
    megtervezése volt.
 Láttam magamat, mint A Kezdet, ahogy ezt a sár- és vízborította golyót igyekszem megtölteni élettel. Giliszták... okos ötlet volt tőlem. Persze az emberek többre tartották a Grand Canyont vagy a Sarki fényt, pedig mindkettő inkább volt melléktermék, mint jól megtervezett projekt.
 Lehajoltam és megérintettem a földet. Így vettem örök búcsút. Évmilliárdokkal ezelőtt teremtettem a saját szórakozásomra, és évmilliókkal ezelőtt hagytam magára, hogy én is csatlakozzam ebbe a folytonos, őrült körforgásba. A rengeteg megélt élet közben el is felejtkeztem arról, ki vagyok valójában. Hogyan is emlékezhettem volna ennek a mókás kis játéknak a lejárati dátumára?
    Pedig. Ma. Volt. A. Napja.
 Így hát Lucifer, legkedvesebb szolgám, máris visszatértem hozzád. Belevághatunk egy újabb kalandba?


Még lehetne cifrázni, húzni-vonni, de egyelőre ez ennyi. Az ötletadásban nagy szerepe volt Neil Gaiman-nek, a tipográfiában pedig Don Winslow-nak.

2012. február 5., vasárnap

Szeretlek

Elmondtam már ezerszer, ezért most inkább leírom: szeretlek. Bár tudom, hogy leírva is milliószor láttad ezt a szót, mégis be kell pötyögnöm újra. Szeretlek. Nem, nem a közelgő "Valentin nap" faszság miatt, hanem mert várom, hogy elalvás előtt újra átölelj és elmotyogd, hogy "nagyon szeretlek", én pedig visszamotyoghassam két szuszogás között, hogy "én is nagyon szeretlek téged". Mert így van. Szeretlek. Annyira, hogy a kedvedért még a majdan születő fiamnak is képes lennék a "Nárcisszusz" nevet adni... vagy a "Nárciszt", még akkor is, ha az lány név... Annyira, hogy nem hívlak fel minden percben amikor nem vagy velem, pedig legszívesebben ezt tenném, még ha zavarnálak is. Annyira, hogy nem is kívánok jobb közös programot, mint hogy nagyon átölelj az ágyban, ahogy szoros csöndben fekszünk egymás mellett. Annyira, hogy érted bármikor megcsinálok egy lehetetlennek tűnő Angry Birds pályát, és órákig képes lennék neked követ bányászni Minecraftban. Annyira, hogy még 50 éven belül elolvasom Asimov Alapítványát... minden részét, szép sorban! Szóval érted már? Valami ilyesmit érzek, csak ez még mindig nem elég. Ennél sokkal többről van szó, amit megint csak így tudnék egyszerűbben elmondani: Szeretlek!

És ahogy cicamancsommal ütögetem a billentyűket, csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó lenne ha közben most is simogatnád a hátam (természetesen nem visszafelé, azt a cicák nem szeretik)...

De tudod mit? Én még úgy is szeretnélek!

2012. február 4., szombat

Árva

...és most az apukámnak nincs se anyukája, se apukája...

...

..

.