2011. január 5., szerda

Álomcsapda

Megáll a hullámvasút, és kiszállunk. Tudom, hogy te különösebben nem vagy oda az ilyenért, de én meglepő módon nagyon is élveztem. Be is sötétedett, indulni kéne lassan, úgyhogy megcélozzuk a ruhatárat. Egy fogast foglaltunk el ketten, ezért gyorsan megkapjuk a kabátjainkat. Ekkor jut csak eszembe, hogy velünk van az unokatesóm is.
- Neked hol a ruhatárjegyed?
- Nemtom. Lehet, hogy anyánál maradt.
Fasza. Én nem fogok ebben a tömegben keresgélni, egyébként is késő van, fáradt vagyok.
- Mindegy, úgyis csak egy álom, ha azt akarom, már rajta is van a kabátja.
És valóban. Unokatestvérem felöltözve áll mellettem. Én csak vigyorgok a leleményességemen, te azonban aggodalmasan nézel rám:
- Nem kellene ilyen feltűnően csinálnod. Felhívod magadra a figyelmüket...
- Jaj, menj már ezzel az inszepsönös baromsággal.
De látom, hogy tényleg felém fordulnak, és bámulni kezdenek néhányan. Attól még az álom csak álom, ezért vagány maradok, és kész:
- Ha akarom, itt mindenkinek vámpírfoga nő, és mire megpróbálják ránk vetni magukat, már fel is ébredek.
És valóban. Az egész tömeg egy emberként fordul felénk, minden tagja nagyra tátja a száját, megvillantja agyarait, és készül, hogy nekünk ugorjon. Én meg persze felébredek.

A hátamon fekszem, homályosan látok még, az arcomba lóg a gyapjúpaplan. Kicsit megborzongok, ahogy látom magam előtt az eltorzult arcú tömeget, de aztán mosolygok egy jót, mert imádom, hogy ilyen jól tudom befolyásolni az álmaimat. Irritálni kezd a takaró, megpróbálom kicsit megigazítani, de nem mozdul a karom. Újra próbálkozom és végre sikerül egy kicsit félrelöknöm.

Aztán kinyitom a szemem. A takaró még mindig elfoglalja a látóterem nagy részét, homályos fehérsége még mindig az arcomban van. Pedig emlékszem, hogy megigazítottam. Megpróbálok inkább felkelni. Hiába. Mintha mindenem elzsibbadt volna. De nem adom fel, veszek egy nagy lendületet és egyszerűen kivetem magam az ágyból. Tehetetlenül vergődöm a földön, nem tudok feltápászkodni, mindenem gyenge, a takaró pedig továbbra is fojtogat. Végül sikerül elkezdenem kúszni-mászni, és leszédelgek a konyhába.
- Jó reggelt!
Anya ebédet főz.
- Jó reggelt! Mennyi az idő? Azt hittem, sose sikerül felkelnem...
- Tizenegy óra. Én nemsokára megyek be a városba, itt lesz majd az ebéd.
- Oké. Mit főztél?
- Túrós tésztát.
- Dejó!
Közben az asztalon álló befőttesüvegből kiveszek egy szem szilvát. Nem is tudtam, hogy van itthon szilvakompót...
Aztán anya megszólal:
- Ideadnád a szakácssfvfgt....
- Tessék?
- Ideadnád a szakácssfttrgsdj...
Nem értem mit mond, és csak ekkor jövök rá...

Újra kinyitom a szemem és a szobámban fekszem, tehát az előbb sem sikerült felkelnem. Minden homályos, a kurva takaró meg mindent eltakar előlem. Legalább a fejemet próbálom forgatni, de az sem megy. Megpróbálok aludni, de a hátamon fekve nem tudok. Csak várok tehetetlenül.

Délután negyed kettőkor csörög a telefon, én pedig olyan hirtelen szakadok ki végre a börtönömből, hogy szinte beleszédülök. Ha akkor nem hívsz, nem tudom, meddig maradtam volna még ebben a csapdában...

2011. január 3., hétfő

Hajszál

Az első jelenetben egy hajszál röptét látjuk, ahogy pajkosan siklik a szélben. Ez a hosszú, szőke, göndörödő kis huncutság pár perce még Erika pólóján pihent, egészen addig, amíg a metró süvöltése el nem sodorta onnan. Láthatjuk, hogy hamar megunja ezt a szélben szállingózást, hiszen már ereszkedik is le egy másik pólóra: Zoli fél lábbal már a metróba veti magát, amikor a huncutság kiválasztja őt és a vállára telepszik.

A második jelenetben Zoli hazaérkezik, vállán az utazóval. Az egész szobában zizeg a forróság, ami megszédíti a férfit. Gyorsan az ágyra dobja magáról a ruháit és rácsobban a takarók hűvösségére. A hajszál csak erre a pillanatra várt. Amint a ruhák az ágyra pihennek, elengedi a póló szövetét és kényesen lebben az egyik párnára. Csöndben vár.

A harmadik jelenetben megérkezik Zoli felesége, Réka. Látja, hogy a férjét elnyomta az álmodás buzgalma, ezért halkan lépdel az ágy mellé. Kezét megszokásból végigsimítja a párnán. Ekkor harapja meg a huncutság. Felemeli a kezét, és látja a hosszú, szőke, göndörödő kis ördögöt. Akárhogy is nézegeti, nem hasonlít se Zoli rövid, barna hajára, se az ő rövid, vörös hajára. A hajszálat gondosan az éjjeliszekrény fiókjába helyezi, és könnycsípte arccal bújik az alvó Zoli mögé.

A negyedik, egyben utolsó jelenetben Zoli felébred. Először csak kellemetlenül csípő nedvességet érez a hátán. Aztán ráeszmél felesége ölelő karjára is. Óvatosan megfordul. Réka sós szemei bámulnak rá. Amikor megkérdezi mi a baj, a nő kihúzza a fiókot és mint az igazság kardját, úgy emeli a magasba a huncutságot. Zoli erre értetlenkedik, Réka pedig hinni akar neki. Már maga a férfi is könnyezik, ahogy szerelméről és hűségéről próbálja meggyőzni a nőt. Végül Réka beleegyezik, hogy egy hajszál bárhonnan odakerülhetett. Nem számít.