2011. december 18., vasárnap

és a minden

és csak úgy in medias res, bele a közepébe, mert minek is gondolkodni, minek átrágni a dolgokat, ha egyszer az agyam máris szavakká alakítja a bemeneti adatot, a kimenet meg csak okádja a végterméket és jön a blablabla meg a butaságok és utána a nem úgy értettem és a helyesbítés, aztán hogy is volt, meg mit is akartam és már rég nem az van, ami elkezdődött, hanem valami egészen más gombolyagba gabalyodtam bele és szeretném felgöngyölíteni (huh de nehéz szó!) csak épp a végét nem találom, mert túl gyorsan ugrott a gondolat egyik pöttyről a másikra és nem emlékszem, hol volt az eleje, ahová vissza kéne menni, te meg csak mondod tovább, nem segítesz visszatalálni, sőt, csak még mélyebbre kergetsz ebben a rengetegben és hányod rám a sok blablablát, amire szeretnék reflektálni, de eldugult az átalakítóm és a te blabládat nem tudom a saját mekegésemmé formálni, ezért csak mondom, hogy de de de meg elegem van és nem hiszem el, aztán végső fegyver (hiszed te) a sírás, bár én koránt sem céllal dobom ki ezt a sok könnyet, egyszerűen csak valahogy könnyebb lesz tőle, ez amolyan vészjelző, hogy hahó meghibásodott itt valami, nem tudjuk, milyen szót kéne most kiköpni, gyorsan küldünk helyette sós vizet, hátha nem tűnik fel senkinek hogy nincsenek benne se mással-, se magánhangzók, bár néhány kis brühühü azért mégiscsak mellékelve van, úgyhogy ez így nem igaz, de a lényeg, hogy potyoghat bármeddig az áradat, onnan már nincs visszaút az elejére, csak kétségbeesett kapkodás meg ne ne ne és jajistenem és sok remény, hogy ha az elejére nem is, a végére még odaérhetek időben és épségben... és most kihánytam nektek az agyam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése