Félek

Tudod, mostanában egyfolytában félek. Mitől? Fogalmam sincs. Néha úgy érzem, hogy én vagyok maga a félelem, hogy mások félelme igazából csak egy letört darabka az én félelmeimből. Ülök a buszon és görcsbe rándul a gyomrom, ahogy elképzelem a hídról alázuhanó járművet, érzem a szabadesés röpke pillanatát és látom saját kettészakadt testemet. De tudok én egy kád vízben is rettegni, amikor a zavaros víz és a fenyőillatú habfürdő fehér rétege elrejtik szemem elől a saját végtagjaim. Mi történhet a víz alatt? Mi van, ha valami bejutott a vízbe és én nem látom, és egyszer csak hirtelen hozzáér a lábamhoz és ÚRISTEN már érzem is!!! Persze igazából nem... De a lépcső tetejéről visszabámuló, vörös szemű, gyíkszerű kis szörnyet sem látom igazából, csak lehet, hogy ha megfordulok ott lesz, és odakapom a fejem és ÚRISTEN persze hogy nincs ott, de mi van, ha most jobbra nézek és ott lesz, mert kicselezett, vagy a hátam mögé lopózott és ÚRISTEN!!! Calm down, calm down... Gondoljunk valami szépre... Ó igen, boldog emlékek, meg szeretet, meg szerelem, minden rózsaszín. De ha a köd mögött falba ütközöm és összetöröm magam? És ha ő nem is úgy, vagy ha az egész nem igaz, vagy már nem olyan, vagy mi van, ha... Picsába, még több félelem, és nincs hova menekülni, csak a szorító érzés van, ami bezár, megfojt, megöl, nem ereszt, csak egyre szűkebbre vonja béklyóját a zsigereim körül... Bújtass el valahova... Félek...