2011. december 11., vasárnap

Medvékről és használt holmikról

Egyszer amikor anyukám hazajött a turiból, hozott nekem egy játékmackót. Nem volt valami szép, lestrapált bundáját koszpecsétek tarkították, molyrágta fülecskéje csálén állt, és egy-két lyukat is felfedeztem a varrás mentén. De olyan szeretni valóan bús feje volt - pont mint az igazi Micimackónak -, hogy rögtön beleszerettem. Még azt sem hagytam, hogy az anyukám mosógépbe rakja: én fürdettem meg a csapban, jól beszappanozva a bundáját. Szegény napokig száradt, én pedig alig bírtam magammal és türelmetlenül vártam az estét, amikor betakargathatom magam mellett az ágyban. Amikor már nem csöpögött belőle a víz, elcsentem anyu varrókészletét és nekiálltam rendbe szedni a feslő varrást. Nem törődtem vele, hányszor szúrta meg ujjamat a tű, nem számított, hogy bibis lett vagy vérzett. Nagylány voltam, aki törődik a macijával. Amikor mindennel elkészültem, alaposan megszemléltem a medvémet. A bundája tiszta lett, a vatta már nem lógott ki a hasán, de mégis látszott, hogy a sok vesződség ellenére sem lesz tökéletes: a cérnaszájat szinte teljesen elnyűtte az idő, és tudtam, hogy rám már soha nem fog úgy mosolyogni, mint az előző kislányra. Ráadásul akárhányszor fürdettem meg, belülről valami furcsa szagot árasztott, talán a régi gazdája öntött rá valamit, aminek az aromája teljesen beleivódott a vattatöltet szálaiba. De én még ezt a dohos rothadásszagot is megszerettem, mert az én macimhoz tartozott, amivel annyit vesződtem, amit annyit gondoztam. A szüleim sokáig csóválták a fejüket, új játékokat ígérgetve kértek, hogy inkább dobjam ki, mert ez a játék egyszerűen "elromlott". Én persze nem hallgattam rájuk, a maci még mindig az ágyam mellett őriz engem éjjelenként. Soha nem hagyom el. Mert ő az én medvém.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése