Gabi és Viktor. Mindketten a világ legmagányosabb emberének érezték magukat, szenvedtek, gyötrődtek, amilyen látványosan csak lehetett. Régi és vágyott szerelmeket kergettek, míg a nagy kergetőzésben meg nem fogták egymást. Pontosabban, amíg Viktor meg nem fogta Gabi derekát, a lány pedig hagyta. A kéz pedig lecsúszott a derékról, és az érintés csókká olvadt az ajkakon. Ott dőlt el minden.
Gabi és Viktor. Vállvetve harcoltak közös ellenségük, a rettegett Távolság ellen. A csatákat pedig folyton megnyerték. Ketten erősek voltak. Ketten bátrak voltak. Ketten boldogok voltak.
Egy kétszínű társat is kaptak maguk mellé: a kiszámíthatatlan Időt. Amikor szétváltak, az Idő rátelepedett mindkettejük nyakára, mint egy idegesítően papoló, zöld kis manó. Amikor együtt lehettek, messzire és gyorsan szaladt, hogy az egyedüllét mocsarában bevárja őket. De ugyanakkor nem egyszer segítette is őket: ahogy az Idő lépdelt mellettük, türelmesebbek, megértőbbek lettek. Gabi mindennek tudta a helyét Viktor lakásában, Viktor pedig mindenre megtalálta a megoldást. Tanítómesterük lett hát az Idő, ezért is tűrték meg maguk mellett.
Gabi és Viktor. Évekkel az első csók után már hivatalosan is egy család voltak. Gabi pocakja gömbölyödött, Viktor pedig lelkesen várta a kis Danikát. Később Esztikét. Később Emesét. Később Peregrint. Mind olyan hirtelen nőttek fel, Gabi és Viktor pedig észrevétlenül megöregedtek.
Gabi és Viktor. Mindketten féltek, hogy a másik már csak egy aszott testet lát bennük. De amikor egymásra néztek, a ráncok kisimultak, a hajszálak nőni kezdtek, a csontok sűrűsödtek, a két szembogár pedig ujjongva ölelte magához a fiatal emlékek testét.
Gabi és Viktor. Gyengék voltak már, tudták, hogy hamarosan mindennek vége. Mégsem tudtak keserűen gondolni a halálra. Sohasem tudtak igazán megöregedni.
Reggel te pattansz ki elsőként a fejemből, drága, és éjjel az álmok előtt is te ejtesz puszit az orrom hegyére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése