Fáj a nyakam, mégis mereven nézem az elhaladókat. Karjaim súlyosan lógnak mozdulatlan testem mellett, hiába próbálom emelni őket, hogy fedetlen kebleim eltakarjam. Nagy ritkán egy-egy járókelő fáradtan megbámul, a kisgyerekek kinevetnek és bátran mutogatnak leplezetlen bájaimra. Olyan ez, mint a rémálmokban, amikor csak a társaság közepében döbbensz rá, hogy pucér vagy és nincs hova bújnod. Ha úgy vesszük, nekem az egész életemet, nappalomat, éjjelemet ez a rémálom tölti ki.
Érzem, ahogy az eső kegyetlenül verni kezdi csupasz vállaimat. Gerincem nem hajlik, ha összébb szeretném húzni magam. Legszívesebben behúzódnék egy kellemes, meleg zugba, de képtelen vagyok megemelni lábaimat.
Az esők után havak jönnek, napról napra újabb fehér takaró. Érzem a súlyát a koponyámon, de hiába is próbálnám, nem tudom lerázni magamról, egészen elfed. Télen minden szobor fehér ruhát kap.
*csillag*
VálaszTörlés