Százhuszonhat

Megvakartam az orrom hegyét és leültem. Tele volt a busz, amit ilyen hidegben nem is bántam. Jólesően lazítottam meg nyakamon a meleg sálat.

„Százhuszonhat” sóhajtottam, amikor leszálltam, és elkezdtem hazafelé sétálni a sötétben.

Az esti pára az arcomra ült, benedvesítette az orrom. Megremegett a szám, ahogy letöröltem a vízcseppeket.

„Megnyalom a nózid!”

Vidám próbáltam lenni, ahogy máskor is. Vidám zene zümmögött a fülemben, vidám volt battyogásom ritmusa, vidáman csillogtak a bogárkák a szemeimben. Csak a szám sírástól remegő sarka nem volt vidám, hogy a fene enné meg. De könnyeket, na azt már nem! Nem fogom engedni!

Amint hazaértem, elkezdtem vicces videókat nézni és máris elmúlt a remegés. Pontosabban, remegtem, csak éppen a nevetéstől. Mert legyen bármi, nevetni mindig fogok tudni. Ezt senki nem veheti el. Még az emlékek sem.

Mielőtt álomra hajtottam a fejem, beírtam a naplómba: „Százhuszonhat”

Olyan nagynak tűnt ez a szám, de mielőtt agyonütött volna a homokember, eszembe jutott, hogy ez alig négy hónap. Fél év sincs.

Nem is tudom, miért vártam, hogy nőjenek a számok. Az emlékek ugyanúgy megmaradtak, én pedig ugyanúgy egyedül voltam, járhattam akár háromnál, vagy kétszázhetvennél is. Talán annyit segítettek, hogy bebizonyítottam magamnak, milyen erős vagyok: „Százhuszonhatot kibírtál, kislány, akkor kibírsz még akár tízszer ennyit is!”

Naná, mindig is tudtam, hogy bármit képes vagyok kibírni. A képességem mindig megvolt rá, csak az akaratom hiányzott sokszor. De a „csakazértis” elv átsegített százhuszonhaton. Akkor a többin is át fog.

Az elején úgy fogtam fel, hogy például „húsz napja szabad vagyok”. Később rájöttem, hogy a szabadsággal világéletemben nem tudtam mit kezdeni. És ezután volt a legrosszabb. Elkezdtem vádaskodni. Becsapva éreztem magam. Folyton zsongott és verdesett a fejemben, hogy „Megígérte”. Bizony, még plusz negyvenbe telt, mire elfogadtam, hogy az ígéret nem szép, és a legtöbbször be sem tartják. Mert az csak szó. És a szó elszáll.

El kellett fogadnom a döntését, mert szerettem. A legjobbat akartam neki. Megpróbáltam én lenni a legjobb, de el kellett viselnem a kudarcot. Túlságosan szerettem Őt ahhoz, hogy jó lehessek neki. Lekötöztem, megfojtottam, összenyomtam. Így nem lehettem a legjobb. Sokszor már kívántam is, hogy találjon mást, találjon jobbat. Már magamnak sem számított, hogy én mit érzek, csak legyen boldog, tegye, amitől jól érzi magát.

Tudtam, hogy végül megtalálja. Csalódott voltam, de nem miatta. Magamban csalódtam. Bántott, hogy nem feleltem meg, de örültem, hogy Ő végre boldog. Én pedig úgyis kibírok mindent.

Ez volt a százhuszonhatodik éjszaka, amikor egyedül aludtam el. És mosolyogtam, mert tudtam, hogy ez így van jól.