Egész életemben egyetlen dologtól féltem: az öregségtől. Milyen sunyi, milyen alattomos. Nem mer futni és úgy ijeszteni rá az emberre. Nem, inkább minden nap közelebb kúszik egy kicsivel. Aztán észre sem veszi az ember, és ellopta egy hajszálát. Aztán lopkodni kezdi a pigmenteket. Még a bőr alól sem átall kiszippantani a vizet, a galád. Amikor már elég közel jár, még az ember szájába is képes benyúlni, hogy kitépjen néhány fogat. Amit egyszer adott, azt néhány röpke év után vissza is követeli. Szemet szemért. Mert ugye azt is elveszi…
Egyetlen módon tudtam csak küzdeni a mocsok ellen: megloptam. Eltelik egy nap, az öregség előresétál egy napot, mit is tehetne az ember? Elkezd hátrafelé sétálni! Nem is értem, miért nem gondoltak erre mások már korábban. Persze lehet, hogy gondoltak, csak én nem tudok róla. Minden nap, amikor érzem, hogy az idő felém lép, én ellépek előle. Ez a mi kis kacér táncunk. Tudom, hogy nem tökéletes még minden mozdulat. A távolság ugyanis megmaradt, így megrekedtem ott, ahol elkezdtem a taktikám. De kit érdekel? Megtarthatom a hajam, a fogam, a feszes bőröm. Sőt, ha találnék valakit, akit szintén meg akarnék tartani, talán megtaníthatnám erre a táncra. És akkor mindent örökre megtarthatok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése