2010. november 3., szerda

Álom

Tegnap éjjel a világvégéről álmodtam. Elém lépett egy fiú, akit soha nem láttam azelőtt, mégis a legközelebbi barátomnak éreztem. Azt mondta, pár perc múlva vége lesz a világnak. Megfogta a kezem és felvezetett egy panelház lapos tetejére. Onnan lógattuk a lábunkat a mélység felé. Csöndben hallgattuk egymás lélegzését, végül nyugodtan megszólalt:
- Te leszel az egyetlen, aki túléli.
Nem tudtam mit reagálni, csak néztem tovább a várost. Váratlanul egy hatalmas rakétakilövő emelkedett ki a földből. Féltem. A fiú egy puszit nyomott a vállamra. A rakéta pedig kilőtt. Már tudtam, mi fog történni: a rakéta hamarabb robban, mintsem célba érne. És valóban úgy lett. Alig emelkedett pár kilométer magasságban a levegőbe, egy hirtelen robbanás, gombafelhő, energia. Láttam, ahogy egy pillanat alatt szétterjed egy fényes sugárhullám. Nyomást éreztem, valami hátralökött, körülöttem pedig minden élő észrevétlenül szertefoszlott.
Ott ültem egyedül a háztetőn. Legelőször a csönd ijesztett meg. Senki sem sikoltozott, senki sem szenvedett. A többség nyilván észre sem vette, hogy egyszerűen megszűnt létezni. Én viszont magamra maradtam, nekem szenvednem kellett tovább, magányosan, segítség nélkül. Elszomorított ez az igazságtalanság. És akkor, abban a pillanatban, hogy ezt felfogtam, akkor tudtam, hogy soha életemben nem voltam egyedül. De akkor…

2 megjegyzés:

  1. Én hiányolom...:( de szokásomhoz híven most sem figyelek csak a felvezetésre...aztán ha végeztél azt mondom:BATAVIKI HÜLYE VAGY:D

    VálaszTörlés