2010. október 27., szerda

Kísértés

Én voltam az egyetlen, aki füstjével betöltötte a várost. Még ma is itt bolyongok a téren, és minden bűnös fülébe belesuttogom a kérdésem: Miért? Miért én voltam az egyedüli szerencsétlen, aki lebukott? Halálom után évszázadokig figyeltem. Milliónyi ember forgott körülöttem, ugyanolyan, vagy súlyosabb bűnökkel, mint amit én elkövettem. Mégis én voltam az egyetlen, akiért ezen a téren máglyát állítottak. Ez az én terem.
Egyszerű henteslegényként dolgoztam, apám nem volt, anyám pedig jobb lett volna, ha nincs. Kettőnk ellátásáért robotoltam egész nap. Pedig utáltam a mocskot, ami bekerített, és a bűzt, ami minden nap a bőrömbe harapta magát.  Többre vágytam: jobb életre, úri helyekre. Ahogy a hozzám hasonlóak egytől egyig. Bálokról és szép kisasszonyokról ábrándoztam, miközben monotonon marcangoltam kezem alatt a sikamlós, nyers húst.
A polgármester is állandó vevőnek számított, szakácsnéja minden nap új megrendelést adott le. Szilveszter napján nagy ünnepséggel tervezte búcsúztatni az óévet, a nagy mennyiségű húst pedig szintén tőlünk vásárolta. Ezért december 23-án a szakácsnéja mellett ő is tiszteletét tette nálunk, hogy köszönetet mondjon szolgálatunkért. Természetesen az én feladatom volt kihordani a szekérhez a mázsányi, véres cafatokat. Az üzlet előtt ott állt a polgármester hintója is, aminek ablakából hatalmas, barna szempár simogatott végig. A polgármester lányának fülledt tekintete kezdett megfojtani. Besiettem hát a hűtőszobába, és megpróbáltam gyomromba süllyedt szívemet a helyére csalogatni. Örökre elnyelt a barna mélység…
A következő hónap minden napján csak ez forrongott a tudatomban. A tágra nyitott, okos tekintet kísértett, nem hagyott aludni, nem hagyott álmodni. Szívemet szorongatta a tudat, hogy soha nem lesz az enyém, hiába várok.
Minden szenvedésemnek egy ártatlan borjú vetett véget. Egyik este, amikor már komolyan fontolgattam, hogy végzek magammal, egy fiatal gazda vezette be a vágóhídra. Az állat szomorú, mélybarna szemeivel könyörgött, az én szívem pedig újra a gyomromba fészkelt. Tudtam, hogy ezek a tükörszemek másnap reggel már ködösen fognak rám bámulni. Nem akartam újra elveszíteni ezt a szempárt. Egész éjjel a mészárszéken maradtam, és néztem a barna szakadékokat. Már hajnalodott, amikor végre felálltam rögtönzött kis vackomról és borjú mellé léptem. Hallgatagon szúrt le emberi tekintetével. Remegő kezemet végigvezettem a szügyén, a nyakán, végül a fején pihentem meg. Félve hajoltam nedves orrához és a bennem buzgó összes vággyal csókot ejtettem rá. Ő csak alázatosan lehajtotta a fejét, és megadóan várt. Engedélyt adott, én pedig éltem vele: mögé léptem, és lehunyt szemmel mindkettőnket simogatni kezdtem. Arcomat rövid, durva szőrébe fúrtam, és határozottan, de erőszak nélkül lefogtam ölelésemmel. Így, magamhoz szorítva kezdtem vetkőzni. Csak a szemére gondoltam… a polgármester lányának okos szemére.
Gyönyörömet a vágóhíd vaskapujának csattanása szakította meg. Mire feleszméltem, már védenem kellett magam a dühösen ordító hentes verésével szemben. Futni próbáltam, de felbuktam letolt nadrágomban. Egy ütés a tarkómon, és a világ elfolyt.
Egy cellában tértem magamhoz. Kiabáltam, magyarázatot kerestem, de senki sem felelt. Pár óra múlva már a bíró előtt álltam, aki a világ minden undorát az arcára varrta. Jól ismertem ezt a kifejezést. Ugyanez a grimasz húzta össze, ahányszor csak elhajtott mellettem a kocsiján, én pedig megbámultam a vele utazó unokahúgát. Nem is kellett sokat várni az ítéletre, a bíró pallosjoga viszolyogva csapott le rám: a főtéren akkor először tartottak kivégzést máglyán. A téren másnap már állt a máglya. Rám várt. Pontosabban ránk várt. A megbecstelenített borjúval együtt vezettek a vesztőhelyre. Körülöttem tömeg háborgott, leköpdöstek, megdobáltak. A vesztőhelyen állva még utoljára belesüppedtem a puha barnaságba.
Az embert a máglyán nem a tűz égeti halálra: a füst fojtja meg. Engem egy meleg szempár füstje fojtott meg.

1 megjegyzés: