Alice

Hazafelé ballagtam, amikor megláttam a járdán egy nyújtózkodó pocsolyát. Lábikómat gumicsizma védte, hát nevetve gázoltam bele. Rosszul tettem. Amint a kényelmesen kavargó vízbe toccsantam, hirtelen zuhanni kezdtem. Beszippantott egy pocsolya. Nos, tudomásom szerint ez egy fölöttébb szokatlan és furcsa megnyilvánulása a pocsolyáknak. De az én pocsolyám ilyen volt. Furcsa. Már csak azért is, mert a legkevésbé sem volt nedves. Ha le akarnám írni, mi is vett körül, azt mondanám, egy üreg. Vagy én zuhantam lassan, vagy az a gödör volt rettentő mély, mert az esésnek csak nem akart vége szakadni. Nagy unalmamban körbe is néztem jó alaposan: polcok, szekrények, üres lekvárosüvegek. Az egész szörnyen ismerős volt. Mire eszembe jutott volna, hogy honnan, gyengéden puffantam a plafonon. Csöppet sem fájt. Felálltam, megmozgattam minden tagom, és elsétáltam a csillár mellett. Ekkor jöttem rá, hogy tériszonyom van. Gyorsan lemásztam a plafonról a csempézett padlóra. Így, hogy a helyzethez képest többé-kevésbé normalizálódott az állapotom (tehát nem állt minden a feje tetején), kicsi szívem dübörgése alább hagyott végre. Ekkor a tümtütüm helyett valami egészen más hangot kezdtem hallani: valahol, valaki, valamiért pityergett. Lábacskáimat kapkodva elindultam a hang kis ösvényén, ami el is vezetett egy kislányhoz. Ez a szalmaszőkeség egy folyosó végén kuporgott és itatta a mellette sündörgő egereket. Félénken hozzábújtam, és megkérdeztem, miért sírdogál ilyen keservesen. A lányka rám rebegtette könnyes szempillákkal körbefont, hatalmas kék szemeit, és megszeppenve abbahagyta a sírást. Akkor kezdett mesélni…