Világvége

Jött a narancssárga fény. Láttam, ahogy egyre terjed a Duna túlpartján, kúszik a víz felé. Percek kérdése volt, hogy minket is elérjen. Izgatottan, félve szorítottam meg szerelmem kezét, és vártam. Pár pillanat, és…

… A fény elérte az innenső partot. Hunyorogni kezdtem. Éreztem, ahogy a világosság beszivárog az orromba, utat tör ajkaim közt és egészen kitölt. Kedvesemre emeltem szűk tekintetemet. Komolyan állt és az előttünk kavargó folyót bámulta. Mikor megérezte, hogy nézem, felém fordította fénytől ragyogó arcát, és rám mosolygott. Talán arra gondolt, hogy soha többé nem lehetünk együtt. Én pedig tudtam, hogy mostantól örökké együtt leszünk.

Lassan minden test a földre hanyatlott. Azt hittem, az utolsó érzés a megkönnyebbülés lesz, a béke, a nyugalom, hiszen annak a karjaiban halhatok meg, akit a legjobban szeretek. Pont mint egy olcsó romantikusfilmben. Persze vártam fájdalmat vagy szorongást. Mégis valami egészen más tört rám. A világ legvégén egy pillanatra átcikázott az agyamon egy gondolat és alattomosan fúrta egyre mélyebbre magát a tudatomba: Talán nem én voltam Neki a legjobb. Talán nem tettem meg mindent. Talán szívesebben szorítaná most más kezét.

Talán…

…

Csönd










(Jó, hát érzelgős, giccses, Vikihez-nemillős, de úgyis van, akinek ez tetszik:))