Kiszipolyozott. Jött, szeretett, megölt. Egykor sebes és dübörgő voltam, ember és állat rettegett tőlem. Ámokfutásomban kislányokat ragadtam el, városokat döntöttem romba. Igen, gyilkoltam is. És íme, én lettem az áldozat.
Tavasszal kezdődött, a kedvenc évszakommal. Az őszi esőzéseket leszámítva az olvadó hótól kaptam a legnagyobb erőt. Igazi csődörnek éreztem magam, azt hittem, megállíthatatlan vagyok. De akkor…
Valami hirtelen belém szúrt. Nem volt fájdalmas, csak egy enyhe kis csípés, de végigbizsergetett. Az érzet forrását keresve rohantam végig kiszélesedett medremben. Megdöbbenten láttam, hogy egy fa lógatta belém szégyenlős gyökerét. Elpirult, amikor észrevette, hogy figyelem.
- Elnézést, de nagyon szomjas voltam. Remélem, nem bánja…
Nem bántam. Egész tavasszal csendesen figyeltem, ahogy szemérmesen kortyolgat. Már nyár volt, amikor először elkezdtünk igazán beszélgetni. Lenyűgözött a vidámsága, remegő hullámzással hallgattam nevetésének susogását. Annyira megszerettem, hogy észre sem vettem az egyre növekvő kortyokat. Pedig a száraz évszak engem is megkínzott. Egyre kevesebb lettem, ő pedig egyre több. Teljesen átadtam magam neki.
Eljött az ősz, de medrem olyannyira kiszáradt, hogy hiába hullatta értem könnyeit az ég, nem voltam képes újra talpra állni. Ő pedig, akit mindaddig tápláltam, óriássá lett, hogy halálom után is gyönyörködjem benne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése