Az igazi
A monoton zúgás volt az első fülembe kúszó hang, amikor magamhoz tértem. Ki akartam nyitni a szemem, de a héjak ránőttek, nem teljesítették a kívánságom. Emelni próbáltam a karom, hogy kézfejemmel ledörzsöljem arcomról az ólmot, de nem mozdult. Pánikba estem. Éreztem, ahogy hevesedik a szívem, és egyre gyorsabban áramlik levegő a tüdőmbe. Préseltem mellkasomból a hangokat, de elakadtak valahol a gégémben. Hiába próbáltam, képtelen voltam segítségért kiáltani. Percek, sőt, talán órák teltek el ebben a tehetetlen kínlódásban. Aztán lehiggadtam. Igyekeztem összeszedni magam, rendszereztem a gondolataimat: „Nem mozdulok, tehát megbénultam. Gépek zizegnek és pittyegnek mindkét oldalamon, tehát kórházban kell lennem. Igen, már a szagokat is kezdem érezni, megcsípett a klór bűze.”
Mire sikerült mindezt tisztázni magamban, egy torok köszörülésének ismerős hangja törte meg a gondolataimat. Rögtön tudtam, hogy Ő az. Végül is természetes, hogy ha kórházban vagyok, a szerelmem mellettem legyen. Koncentráltam, hátha sikerül az illatát is elkapnom. De túl messze volt, valahol a bal oldalamon ülhetett. Hallottam, ahogy lapoz egy könyvben, és magamban mosolyra pöndörítettem a számat: „Ha olvas, már egészen biztos, hogy csak Ő lehet, senki más.” Elképzeltem, ahogy a papírba temeti az arcát. Néha talán fel is tekintett, hogy vessen egy pillantást rám. „Szegény, biztos várja már, hogy megmozduljak. De érzem, hogy bármelyik pillanatban újra engedelmeskedni kezdhetnek a tagjaim.” Jelezni akartam neki, mennyire örülök, hogy velem van. De nem sikerült. Elhatároztam, hogy az idegszaggató tétlenség ellenére is türelmesen várok majd. Egyelőre minden, tőle származó apró zajra. Aztán később minden másra. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el így, mire végre történt valami: nyílt az ajtó, valaki besétált. Köszönt. És tudtam, hogy ő az. A könyvbe bújt fiú nyugodtan köszönt vissza az imént érkezett lánynak.
- Ma sem?
Csend. A fiú talán megcsóválta a fejét.
- Jól vagy?
- Igen. Jó is, hogy jöttél, nekem lassan mennem kéne, és nem szívesen hagyom itt egyedül, te is tudod. Tudnál maradni?
- Persze.
Hallottam, ahogy a fiú összepakolt és elkapkodta sietős lépteit. A lány téblábolt egy darabig, majd közelebb surrogott. Egyre hangosabban hallottam a lélegzését, míg a végén már én magam voltam az orrából kiszökő szuszogás. Nyilván átölelt, de nem éreztem semmit, csak a fülembe bújó hangot. Amikor a lélegzés távolodni kezdett, és megállapodott azon a helyen, ahol korábban a szerelmem molyolt, megpróbáltam újra összesöpörni a stégurult gondolatgyöngyöket. Egyelőre félreraktam magamban a lányt, minden vele kapcsolatos érzést, minden vele kapcsolatos emléket és gondolatot. „Ő ráér. Most másra kell koncentrálnom.” Megpróbáltam megkeresni az utolsó emlékem. „A fiú benne volt, ez biztos. Meg a piros kocsi is. Meg az autópálya. Igen, utaztunk. Ketten. Hogy haza-e, vagy hozzá, azt nem tudom, és lényegtelen is. Persze, már emlékszem. Az anyósülésen már egy ideje nem működik a biztonsági öv. De ez csöppet sem érdekelt, én a szerelmem mellett akartam ülni, aki vezetett.” Ennyi elég volt egyszerre, nem akartam mindezt tovább görgetni az agyamban. „Végül is élek. Majd rendbe jövök. Nincs semmi baj. Már magamnál vagyok, ezután minden csak javulhat.” Sok időt tölthettem a saját gondolataimban futkározva, mert egy unott, hivatalos hang állított meg:
- Zárjuk az osztályt, kérem, távozzon!
Hallgattam a lány motozását, és felém közeledő lépteit. Újra hallottam fölém hajló lélegzését. Talán megpuszilta az arcom. Vagy talán nem is az arcom… Miután elment, minden újra csendesen búgott körülöttem, én pedig nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal. A lányt újra félreraktam, ráér. Dúdolni kezdtem magamban egy buta kis éneket, és szép lassan elaludtam.
A következő hétre már megtanultam az események ritmusát, szinte pontosan tudtam követni a napszakokat. Minden nap ugyanúgy telt. Jött a fiú, váltotta a lány. A fiú néha hamarabb itt hagyott, a lány azonban mindig pontos volt. Őt félreraktam, és vártam a javulást.
Persze a harmadik héten sem változott semmi, ugyanolyan szobor maradtam, mint addig, a fiú pedig egyre többször késett, és egyre kevesebb ideig maradt. A lány már szinte idegesítően mellettem maradt. Minden nap zárásig.
A negyedik héten szemrehányást is tett a fiúnak, amikor megtudta, hogy vannak napok, amikor be se néz hozzám. Épp sikerült összefutniuk az egyik nap délutánján, amikor a lány jött, a fiú távozott:
- Sietsz?
- Igen, dolgom lenne.
- Egész héten nem láttalak. Bent voltál egyáltalán?
- Dehogynem! Hétfő reggel is benéztem, meg csütörtök délelőtt is beszaladtam hozzá. Pedig akkor is lett volna más dolgom.
- Értem.
A lány szerencsére megtartotta magának a véleményét, ezért nekem is volt elég erőm, hogy belül megvédjem a fiút. „Milyen édes! Szakít rám időt, pedig biztos sok minden mást is csinálnia kell.” A lányra továbbra sem gondoltam, mindig ott volt mellettem, tudomásul vettem, de a többi ráért. „Lesz még időm átgondolni a vele kapcsolatos dolgokat.” Minden nap megölelt, amikor megérkezett, és megpuszilt, mielőtt elment. Nagyon kedves volt tőle.
Az ötödik héten hiába vártam olyan nagyon a szerelmemet, nem jött. Pedig szívesen hallgattam volna a kezei közt surrogó lapokat. Vagy a torokköszörülést. Vagy egy tüsszentést. Nekem ennyi is elég lett volna, ahogy addig is elég volt. Ő soha nem hajolt a közelembe, de igaza is volt. „Minek érjen hozzám, ha úgysem érzem?” Próbáltam nem bánkódni a hiányon, gondoltam, messze lakhat a kórháztól, ráadásul iskolába is jár, és a családjának is biztos sokszor kell segítenie, sőt, talán dolgozik is. „Ennyi dolog mellett mégis milyen sokszor szánt rám időt!” A lány persze nem maradt így el, rutinszerűen érkezett délután, és az éjjeli zárásig nem is hagyott soha magamra. „Olyan kedves, de ráér még, hogy vele kapcsolatban szedjem össze a gondolataimat.”
A hatodik héten, amikor újra meglátogatott a szerelmem, még magamban sem hánytam a szemére az elmulasztott hetet. Arra gondoltam, hogy talán beteg volt, de végre velem van újra, hallhatom a hangos szusszanásait, miután – gondolom – lépcsőt mászott. „Megint szakított rám időt. Olyan rendes.” Aznap hamarabb jött a lány, szinte minden mozdulatát hallottam. Éreztem, hogy bármelyik pillanatban elpattanhat benne valami. A fiú csodálkozott:
- Hogyhogy ilyen korán jöttél?
- Nézd, most már kénytelen vagyok kimondani kereken: egy szemét fasz vagy.
- Mégis miért?!
- Te is tudod. Fogadjunk, hogy múlthéten is mindig találtál jobb programot.
- Komolyan nem értem, mi bajod. Amikor tehetem, bejövök. De nekem más dolgom is van. Ő pedig úgysem tudja, hogy itt vagyok-e. Két hónapig minden nap bejöttem, sírtam, vártam, de semmi értelme. Csak tehetetlenebbnek érzem tőle magam.
- Ezért inkább „jobb dolog” címen otthon ülsz egyedül?
- Ezért inkább lefoglalom az agyam.
„Buta lány, nem is ismered! Én ismerem, és nem is számítottam tőle másra. Ő ilyen, és így szeretem. Igaza is van, tegyen úgy, ahogy neki jó. Nem akarom, hogy miattam legyen akár egy kicsivel is rosszabb az élete. Különben is, egyszer majd felkelek, már nem tarthat soká, és akkor minden újra olyan lesz, mint addig, és Ő nagyon fog szeretni.” A lány elviharzott, de este újra velem maradt. Kedves volt tőle. „Holnap talán végiggondolom majd ezt az egészet.”
Ezután két hét is eltelt úgy, hogy a szerelmem nem jött. Én lelkesen gyártottam neki a mentségeket, és mindet jóvá is hagytam. „Biztosan jó oka van annak, hogy miért nem jön.” Már mondanom sem kell, hogy a lány továbbra is változatlanul jött és ment. Mi több, egyik este mesélni kezd nekem. Először történt velem ilyen azóta, hogy magamhoz tértem. Addig soha senki nem címezte nekem a mondandóját. Ő épp azt mesélte, hogy megismert egy fiút. Éreztem, hogy félt, hogy bizonytalan, és tanácsot várna. Persze nem pont tőlem, aki kívülről nem tűnik többnek, mint egy görcs a takarón. De mégis elkezdett fúrni a lelkiismeret. Szerettem volna segíteni neki. Szerettem volna bőgve a lábai elé vetni magam és bocsánatot kérni mindenért, amit annyiszor félretettem. De persze lehetetlen volt. Az ajkaimat zár védte, a könnyeim pedig nem találtak kiutat. Legszívesebben rákiabáltam volna, hogy ne jöjjön többet, élje a saját életét, ismerje meg azt a fiút, és legyen vele boldog. De még egy gurgulázásra sem futotta tőlem, ezért a lány továbbra sem felejtett el. A szerelmem viszont igen. Többé már nem jött, én pedig megtanultam nem várni.
Három héttel azután, hogy a lány megemlítette az alakuló románcot, egyszerre két ember jött hozzám este látogatóba. Az egyik a lány volt, megismertem a hangját. A sustorgásukból olyasmit vettem ki, hogy találkájuk lett volna kettesben, de a lány nem akarta elmulasztani a látogatást, ezért inkább a szerelmét is elhozta. Gonoszul füleltem, hátha csókok cuppogását hallom majd, és akkor jól felháborodhatok, hogy ezek ketten, itt a kórházban, mellettem, hogy van képük… De semmi ilyesmit nem hallottam. Nem sokkal zárás előtt azonban rólam kezdtek beszélgetni. A lány elmesélte, hogyan kerültem ide. Szépen elmondja a kocsit, az autópályát, a fiút. Ekkor kezd a szerelmemre terelődni a szó:
- És hol van most a barátja?
- Az hosszú…
- Van időnk.
- Furcsa lenne erről pont előtte beszélni.
- Úgysem hall.
- Jaj, nem érted! De jó, akkor elmondom. A baleset után teljesen maga alatt volt, nem egyszer próbált öngyilkos lenni, de valaki mindig megakadályozta. Azelőtt egy ideig nem nagyon beszéltünk, de akkor tudtam, hogy szüksége lesz rám, ezért újra rendszeresen írtam neki. Segíteni akartam feldolgozni, hogy én is feldolgozhassam. Közben két hónapig folyamatosan bejárt, aztán kezdett elmaradni. Mondta, hogy másokkal is egyre többet beszél, én pedig örültem, hogy jobban van, de utáltam, amiért már nem reménykedett, és magára hagyta a szerelmét. Később már azt is megtudtam, hogy egy városba került a kislánnyal, akibe azelőtt halálosan szerelmes volt. Újra beszélni kezdtek, találkozgattak, ő pedig természetesen fülig szerelmes lett, és elfelejtette az itt fekvő lányt. Ő továbblépett, pedig szerintem még nem kellett volna. Ha felébred szegény, összetörik a szíve. De úgyis összetörik majd az övét is, ahogy azelőtt is megtették. Szerintem ők nem is lehetnek igazán boldogok egymás nélkül.
„A lány? Ő még ráér… nem fontos…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése