Álomcsapda

Megáll a hullámvasút, és kiszállunk. Tudom, hogy te különösebben nem vagy oda az ilyenért, de én meglepő módon nagyon is élveztem. Be is sötétedett, indulni kéne lassan, úgyhogy megcélozzuk a ruhatárat. Egy fogast foglaltunk el ketten, ezért gyorsan megkapjuk a kabátjainkat. Ekkor jut csak eszembe, hogy velünk van az unokatesóm is.
- Neked hol a ruhatárjegyed?
- Nemtom. Lehet, hogy anyánál maradt.
Fasza. Én nem fogok ebben a tömegben keresgélni, egyébként is késő van, fáradt vagyok.
- Mindegy, úgyis csak egy álom, ha azt akarom, már rajta is van a kabátja.
És valóban. Unokatestvérem felöltözve áll mellettem. Én csak vigyorgok a leleményességemen, te azonban aggodalmasan nézel rám:
- Nem kellene ilyen feltűnően csinálnod. Felhívod magadra a figyelmüket...
- Jaj, menj már ezzel az inszepsönös baromsággal.
De látom, hogy tényleg felém fordulnak, és bámulni kezdenek néhányan. Attól még az álom csak álom, ezért vagány maradok, és kész:
- Ha akarom, itt mindenkinek vámpírfoga nő, és mire megpróbálják ránk vetni magukat, már fel is ébredek.
És valóban. Az egész tömeg egy emberként fordul felénk, minden tagja nagyra tátja a száját, megvillantja agyarait, és készül, hogy nekünk ugorjon. Én meg persze felébredek.

A hátamon fekszem, homályosan látok még, az arcomba lóg a gyapjúpaplan. Kicsit megborzongok, ahogy látom magam előtt az eltorzult arcú tömeget, de aztán mosolygok egy jót, mert imádom, hogy ilyen jól tudom befolyásolni az álmaimat. Irritálni kezd a takaró, megpróbálom kicsit megigazítani, de nem mozdul a karom. Újra próbálkozom és végre sikerül egy kicsit félrelöknöm.

Aztán kinyitom a szemem. A takaró még mindig elfoglalja a látóterem nagy részét, homályos fehérsége még mindig az arcomban van. Pedig emlékszem, hogy megigazítottam. Megpróbálok inkább felkelni. Hiába. Mintha mindenem elzsibbadt volna. De nem adom fel, veszek egy nagy lendületet és egyszerűen kivetem magam az ágyból. Tehetetlenül vergődöm a földön, nem tudok feltápászkodni, mindenem gyenge, a takaró pedig továbbra is fojtogat. Végül sikerül elkezdenem kúszni-mászni, és leszédelgek a konyhába.
- Jó reggelt!
Anya ebédet főz.
- Jó reggelt! Mennyi az idő? Azt hittem, sose sikerül felkelnem...
- Tizenegy óra. Én nemsokára megyek be a városba, itt lesz majd az ebéd.
- Oké. Mit főztél?
- Túrós tésztát.
- Dejó!
Közben az asztalon álló befőttesüvegből kiveszek egy szem szilvát. Nem is tudtam, hogy van itthon szilvakompót...
Aztán anya megszólal:
- Ideadnád a szakácssfvfgt....
- Tessék?
- Ideadnád a szakácssfttrgsdj...
Nem értem mit mond, és csak ekkor jövök rá...

Újra kinyitom a szemem és a szobámban fekszem, tehát az előbb sem sikerült felkelnem. Minden homályos, a kurva takaró meg mindent eltakar előlem. Legalább a fejemet próbálom forgatni, de az sem megy. Megpróbálok aludni, de a hátamon fekve nem tudok. Csak várok tehetetlenül.

Délután negyed kettőkor csörög a telefon, én pedig olyan hirtelen szakadok ki végre a börtönömből, hogy szinte beleszédülök. Ha akkor nem hívsz, nem tudom, meddig maradtam volna még ebben a csapdában...