2010. szeptember 7., kedd

Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek!


Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek!*
„Amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak majd fölöttetek is ítélkezni. Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak majd nektek is visszamérni.”
(Mt 7:2)
*(Mt 7:1)
Unottan ülök a buszon, és az utcát bámulom. Ablaknak támasztott homlokom ütemesen kopog az üvegen. Megálló. Végigpásztázom a buszra váró emberek sorfalát. Kiszúrok egy lányt. Egy különösen csúnyácska lányt. Lényegében minden megvan rajta, ami alapján valakit kizárunk a „szép” kategóriából: igénytelenül kócos haj, bozontos szemöldök, ódivatú szemüveg, a szájából előugró kapafogak, molett testalkat. Végigfut az agyamon, hogy milyen élete lehet ennek a lánynak. Vannak barátai? Csúfolják az iskolában? Volt már szerelmes? Bele fog szeretni valaki? Ha ismerném, és például elsírná magát előttem, hogy őt soha senki nem fogja szeretni, biztos azzal vigasztalnám, hogy ez nem igaz, ő is megtalálja majd a nagy őt, és a többi fölösleges maszlag. Ilyenkor mindig belém mar az érzés, hogy ugyan már, ki garantálja, hogy ebbe a csúnya lányba – aki valószínűleg genetikailag ilyen visszataszító, és évek során sem válik belőle gyönyörű hercegnő – valaha beleszeret bárki is? Ki garantálja, hogy talál majd valakit, akivel leélheti az életét? Ki garantálja, hogy nem egyedül fog meghalni egy üres házban, barátok nélkül, szerelem nélkül, utódok nélkül? Miért mondja azt az emberek többsége, hogy minden rendbe fog jönni? Miért várja mindenki a happy endet? És miért…
A csúnya lányhoz odalép egy fiú, rámosolyog és megfogja a kezét. Együtt indulnak el a buszmegállóból, egyre távolodnak. Csak ekkor veszem észre, hogy én is távolodom.
*
Unottan ülök a buszon, és az utcát bámulom. Ablaknak támasztott homlokom ütemesen kopog az üvegen. Újabb megálló. Vizslató tekintetem újra végigméri az emberpiac termékeit, végül egy csinos kis picsán akad meg. Fölényesen áll az emberektől kicsit távolabb, mintha nem akarna vegyülni a kevésbé divatos tömeggel. Haja szőkített, bőre bronzos a szoláriumtól. Szemén hatalmas napszemüveg, ajkával mintha kényszeredetten csücsörítene minden pillanatban. Az ilyenek látványától is felmegy bennem a pumpa. Nem számít semmi, csak hogy menő cuccaik legyenek, mellé menő pasi nagy farokkal, luxus, pénz. Hányinger. Sokszor kívántam, hogy bárcsak én is ilyen érzelmek és gondolatok nélküli, üres búra lennék. Szexi kiszerelésű Barbie baba, hogy boldoggá tegyen, ha mindenkivel lefekszem, akivel csak akarok, hogy ne töltsék meg e fejemet kérdések, csak a körmöm lakkozására kelljen figyelnem. Egyszerre irigylem és szánom ezeket a futószalagról letipegő műembereket.
Végre felszáll a buszra, letelepszik az előttem üresen kínálkozó ülésre. A busz zsúfolt, a közelembe keveredik egy idős néni. Kibámulok az ablakon. Amikor legközelebb ismét a busz belsejét figyelem, látom, hogy a cicababa apró mosollyal átadja a helyét az asszonynak. Mielőtt szégyenkezve lesütném a szemem, látom, hogy a csücsörítő ajak remeg, a napszemüveg alól pedig mintha apró patak kezdene utat rajzolni az alapozóba.

1 megjegyzés: