2010. április 23., péntek

Utolsó Vacsora

Az áthatolhatatlan sötétség mögött vajúdott a Lány. A vértől és mocsoktól szennyes padlón ülve, hátát a jeges falhoz tapasztva küzdött. A fájások egyre fokozódtak és torkából fájdalmas sikoly szakadt fel. Beindult a szülés.
Kiáltása azonban halló fülekre talált: a kihalt épület távolabbi részéből sietős léptek kopogása indult el. Alig pár perc múlva már a Fiú is ott állt mellette. Elragadtatva nézte a kínoktól gyötört, gyönyörű arcot. Az egyetlen arcot, amit az elmúlt egy évben látott. Talán már csak ők ketten vannak. Népesítsék be újra a földet?
A Fiú gondolatait hirtelen felzengő sírás törte ketté. Már minden elő volt készítve. Zsebéből előhúzta egyetlen rozsdás kését és elválasztotta a Magzatot a Lánytól. Gyöngéden a karjaiba vette a kicsit, a falhoz sétált vele és két apró lábánál fogva háromszor határozottan a hideg betonhoz verte. A sírás abbamaradt. Picike ujjak rángottak még utoljára egyet-kettőt. De ne csodálkozz ezen, Gyermek, hiszen te is tudtad. Már anyád méhében hallhattad szüleid beszédét. Jobb lesz így neked. Nem fogsz borzalmakat megélni és szüleidet is jóllakatod még egy utolsó vacsorával. Aztán ők is követnek majd téged a nagy semmibe.

5 megjegyzés:

  1. ez azért DURVA!!!

    VálaszTörlés
  2. szerintem meg állat! :):)

    VálaszTörlés
  3. Csak nem Az út ihlette? Mert durván arra hajaz...

    VálaszTörlés
  4. Nem, nem láttam még Az utat :)

    VálaszTörlés
  5. Nem mondtam, hogy láttad...én se láttam, csak olvastam...

    VálaszTörlés