A nevem K. Tizenkilenc éves vagyok és mozgássérült. Életem legszebbnek ígérkező nyara előtt mindkét lábamat amputálni kellett. Nem ért baleset, nem betegedtem meg. Puszta szórakozásból vették el tőlem a gyökereimet.
*
Tavaly, amikor már az iskolaév vége felé bandukolt a tavasz és egyre inkább pezsgett bennünk a közelgő nyár, összeszedtem a minden bátorságomat és odaléptem a lány mellé, akiért már két éve majd’ elepedtem. Mindent tudtam róla: hogy mit szeret, mit nem szeret, miről álmodik, hogyan látja a körülötte suhanó világot. Két éve, amikor megismertem, első látásra megremegtetett bennem valamit, ez a remegés pedig lassan féltő szeretetté és szerelemmé erősödött. Amikor ott álltam előtte, elszántan, készen elutasításra és viszonzásra egyaránt, úgy éreztem, az egész életem a kezében van. Amikor elmondtam mindent, amit szerettem volna, ő elmosolyodott, könnyeden, természetesen, átölelt, és kimondta azokat a szavakat, amik azt hittem, halálomig sokat fognak jelenteni nekem: „Azt hiszem, én is szerelmes vagyok.”
Az iskolából hátramaradó idő nagy részét együtt töltöttük, délutánonként kiültünk a városunkban lévő parkba vagy térre és hallgattam, ahogy mesélt. Ilyenkor a szokásosnál is jobban kivirult, élvezte, hogy van valaki, aki figyel rá, akinek elmondhat bármit. Néha szégyenkezve elhallgatott, rám tekintett, és megkért, hogy én is beszéljek, ne csak ő. Még így, ahogy zavarában hajának végét kezdte csavargatni és szája széle kissé lekonyult, még így is mosolygásra késztetett és belém fojtotta azt a pár szót is, amit szólni tudtam volna.
A tanév utolsó előtti napján a nyarunkat tervezgettük. Megígértem neki, hogy elviszem a Balaton parti nyaralónkba, és hogy megmutatom neki a vízen tükröződő naplemente szépségét. Romantikus alkat voltam akkoriban.
Az évzáró napján mindenki alig bírt magával, a fiatalokat csiklandozta a nyár és a szabadság. Az ünnepségen többször is figyelmeztetni kellett egy idősebb fiúkból álló csoportot, hogy maradjanak csendben, és üljenek a helyükön. Én nem foglalkoztam semmivel, csak a nyárra és a szerelemre gondoltam. A kellemes képek felhőjéből a saját nevem hangzása rántott ki. Az igazgató szólított, ki kellett mennem az összetákolt emelvényhez. Csak ekkor jutott eszembe, hogy az osztályfőnök említette, hogy esélyes vagyok a városi ösztöndíj elnyerésére. És lám, én kaptam meg. Szép kis összeg volt. Végzetes összeg.
Az ünnepség után egyedül mentem haza. Meleg volt és vakító fényesség, siettem, hogy hamar a hűvös szobámba érjek. A házunk a városhatáron kívül esett, ahol ritkábban állnak a házak és az út sem olyan forgalmas, kétoldalt pedig szőlőskertek, vagy gyümölcsösök szegélyezik. Negyedórányira lehettem a háztól, amikor egy ütést éreztem a hátamon és arccal előre elvágódtam a betonon. Éreztem, hogy felhorzsolódik a bőr a tenyeremen és a térdemen. Fel akartam állni, de ekkor egy tornacipő talpa nyomódott a fejemhez és szorította erősen a forró földre. Azt hittem, összeroppan a koponyám. Hallottam, hogy nevetgélnek és viccelődnek körülöttem. Három-négy fiú lehetett, de mögöttem voltak, a fejemet pedig nem tudtam megmozdítani. Egyikük elkezdett a ruhámban matatni, ekkor kaptam csak észbe, hogy használjam a végtagjaimat. Céltalanul kezdtem hadonászni, miközben átkutatták a zsebeimet, de csak annyit értem el, hogy egy láb teljes erőből karon rúgott és az reccsenve hanyatlott vissza a földre. Kiabáltam fájdalmamban és könnyek szöktek a szemembe. A beton horzsolta és égette az arcom, a tenyeremen az izzadság marni kezdte a felhorzsolt bőr alatti húst, a karom pedig élesen sajgott. Ekkor már megértettem, hogy biztosan az iskola „keményfiúi” azok, és az ösztöndíjamat keresik. Hát persze. Vertek már el korábban is – egyszer megrepedt egy bordám egy rúgásuktól –, és mindenki tudta, hogy másokat is terrorizálnak. Mégsem tett senki semmit. Soha. Ettől a gondolattól még jobban elszorult a szívem. Végre megtalálták, amit kerestek, a cipő nyomása megszűnt a fejemen. Azt hittem, most már csak felállok, hazafutok, és minden rendben lesz. De nekik nem volt még elég. Amint sikerült feltápászkodnom, az egyik fiú egy kerítésléccel hátulról eltalálta a combomat. Újra a földön térdeltem, félig négykézláb, félig felállásra készen. Ekkor érte a fejemet az első ütés. Nem volt teljesen pontos, így nem veszítettem el teljesen az eszméletemet, de ijesztően szédülni kezdtem, és a hangok egyetlen hatalmas zúgássá olvadtak. Innentől már nem számoltam a rúgások és ütések számát. Homályosan láttam, hogy egyikőjük mobiltelefonnal filmez és nevet. Még le is hajol, kissé megemeli szédelgő fejemet és belemutatja a kamerába. A második ütés a fejemen, megváltásként érkezett: végre elsötétült minden és nem éreztem a fájdalmat.
Több óra is eltelhetett, mire újra magamhoz tértem, mert a nap egyre alacsonyabbra bújt. Hirtelen ragadott meg minden fájdalom, együttes, új erővel, mintha még mindig folytatódna a tortúra. Remegtem, gyomrom összerándult a fájdalomból és elkezdtem kihányni mindent, ami csak a gyomromban lehetett, mintha magát a fájdalmat okádnám ki. De a fájdalom nem szűnt. Kiáltozva emeltem fel és néztem körbe. Egyedül voltam, nem messze az úttól egy gondozatlan gyümölcsöskert bozótos végében. Megpróbáltam felállni, de visszahanyatlottam. Újból megpróbáltam és sikerült egy fa kinyúló ágába kapaszkodnom. Sírva, kétségbeesve, fuldokolva botorkáltam az út felé. Nem mertem megnézni, hogy hol és milyen sérüléseket szereztem. Csak haza akartam jutni. Hosszas kínlódás után jutottam el a betonúthoz. Pár méterrel mögöttem sötét folt hivalkodott az aszfalton, szemeimet pedig újabb könnyek lepték el. Folytattam az utam haza. Hol négykézláb, hol szinte kúszva másztam az porban. Normális tempóban már csak tíz perc lett volna, mire hazaérek. Ekkor hallottam meg a motor berregését a hátam mögött. Próbáltam felállni és lehúzódni, de a lábam kicsúszott alólam, én pedig elterültem, keresztben az úton. Már láttam is a kocsit. Régi, megviselt Zsiguli. A hiányzó hátsóablakokból gonoszul kacagó fejek lógtak ki. Azóta sem tudom, hogy miért jöttek akkor vissza, vagy hova tarthattak, de biztos voltam benne, hogy ugyanazok voltak, akik megvertek és a bozótban hagytak. Még mielőtt mellém ért volna a kocsi, már tudtam, hogy vége minden reménynek. Nem fognak megállni. Az ócska autó kegyetlen lassúsággal vágtatott át mindkét lábamon. Ordításomat elnyomta a magnóból recsegő zene és a rajtam röhögők visítása. Lehajtottam a fejemet az útra és újra elájultam. Vagy elaludtam. Bármelyik megeshetett.
Az ünnepség után egyedül mentem haza. Meleg volt és vakító fényesség, siettem, hogy hamar a hűvös szobámba érjek. A házunk a városhatáron kívül esett, ahol ritkábban állnak a házak és az út sem olyan forgalmas, kétoldalt pedig szőlőskertek, vagy gyümölcsösök szegélyezik. Negyedórányira lehettem a háztól, amikor egy ütést éreztem a hátamon és arccal előre elvágódtam a betonon. Éreztem, hogy felhorzsolódik a bőr a tenyeremen és a térdemen. Fel akartam állni, de ekkor egy tornacipő talpa nyomódott a fejemhez és szorította erősen a forró földre. Azt hittem, összeroppan a koponyám. Hallottam, hogy nevetgélnek és viccelődnek körülöttem. Három-négy fiú lehetett, de mögöttem voltak, a fejemet pedig nem tudtam megmozdítani. Egyikük elkezdett a ruhámban matatni, ekkor kaptam csak észbe, hogy használjam a végtagjaimat. Céltalanul kezdtem hadonászni, miközben átkutatták a zsebeimet, de csak annyit értem el, hogy egy láb teljes erőből karon rúgott és az reccsenve hanyatlott vissza a földre. Kiabáltam fájdalmamban és könnyek szöktek a szemembe. A beton horzsolta és égette az arcom, a tenyeremen az izzadság marni kezdte a felhorzsolt bőr alatti húst, a karom pedig élesen sajgott. Ekkor már megértettem, hogy biztosan az iskola „keményfiúi” azok, és az ösztöndíjamat keresik. Hát persze. Vertek már el korábban is – egyszer megrepedt egy bordám egy rúgásuktól –, és mindenki tudta, hogy másokat is terrorizálnak. Mégsem tett senki semmit. Soha. Ettől a gondolattól még jobban elszorult a szívem. Végre megtalálták, amit kerestek, a cipő nyomása megszűnt a fejemen. Azt hittem, most már csak felállok, hazafutok, és minden rendben lesz. De nekik nem volt még elég. Amint sikerült feltápászkodnom, az egyik fiú egy kerítésléccel hátulról eltalálta a combomat. Újra a földön térdeltem, félig négykézláb, félig felállásra készen. Ekkor érte a fejemet az első ütés. Nem volt teljesen pontos, így nem veszítettem el teljesen az eszméletemet, de ijesztően szédülni kezdtem, és a hangok egyetlen hatalmas zúgássá olvadtak. Innentől már nem számoltam a rúgások és ütések számát. Homályosan láttam, hogy egyikőjük mobiltelefonnal filmez és nevet. Még le is hajol, kissé megemeli szédelgő fejemet és belemutatja a kamerába. A második ütés a fejemen, megváltásként érkezett: végre elsötétült minden és nem éreztem a fájdalmat.
Több óra is eltelhetett, mire újra magamhoz tértem, mert a nap egyre alacsonyabbra bújt. Hirtelen ragadott meg minden fájdalom, együttes, új erővel, mintha még mindig folytatódna a tortúra. Remegtem, gyomrom összerándult a fájdalomból és elkezdtem kihányni mindent, ami csak a gyomromban lehetett, mintha magát a fájdalmat okádnám ki. De a fájdalom nem szűnt. Kiáltozva emeltem fel és néztem körbe. Egyedül voltam, nem messze az úttól egy gondozatlan gyümölcsöskert bozótos végében. Megpróbáltam felállni, de visszahanyatlottam. Újból megpróbáltam és sikerült egy fa kinyúló ágába kapaszkodnom. Sírva, kétségbeesve, fuldokolva botorkáltam az út felé. Nem mertem megnézni, hogy hol és milyen sérüléseket szereztem. Csak haza akartam jutni. Hosszas kínlódás után jutottam el a betonúthoz. Pár méterrel mögöttem sötét folt hivalkodott az aszfalton, szemeimet pedig újabb könnyek lepték el. Folytattam az utam haza. Hol négykézláb, hol szinte kúszva másztam az porban. Normális tempóban már csak tíz perc lett volna, mire hazaérek. Ekkor hallottam meg a motor berregését a hátam mögött. Próbáltam felállni és lehúzódni, de a lábam kicsúszott alólam, én pedig elterültem, keresztben az úton. Már láttam is a kocsit. Régi, megviselt Zsiguli. A hiányzó hátsóablakokból gonoszul kacagó fejek lógtak ki. Azóta sem tudom, hogy miért jöttek akkor vissza, vagy hova tarthattak, de biztos voltam benne, hogy ugyanazok voltak, akik megvertek és a bozótban hagytak. Még mielőtt mellém ért volna a kocsi, már tudtam, hogy vége minden reménynek. Nem fognak megállni. Az ócska autó kegyetlen lassúsággal vágtatott át mindkét lábamon. Ordításomat elnyomta a magnóból recsegő zene és a rajtam röhögők visítása. Lehajtottam a fejemet az útra és újra elájultam. Vagy elaludtam. Bármelyik megeshetett.
Amikor legközelebb magamhoz tértem, kórházban voltam és nem volt lábam. Mindenhol gipsz vett körül és alig bírtam lélegezni. Később mintha rémlettek volna képek, ahogy megtalálnak a szüleim az úton heverve, hogy kocsiba raknak, hogy kórház, orvosok, gépek, pitty, pitty…
*
Egy ilyen szörnyűség után azt hittem, kapok majd valamiféle „engesztelő ajándékot”, hogy ne érezzem teljesen szarnak az életemet. De a lány, akivel olyan boldog voltam, akit annyira szerettem, még a kórházba sem jött be hozzám, és később is csak véletlenül futottunk össze. Ahogy csak tudott, elkerült. A rehabilitáció pedig hosszú volt, fájdalmas és kétségbeejtő. Nem kaptam kárpótlást, csak egy kerekesszéket és néhány csavart a csontjaimba.
Ez szívszorító volt...
VálaszTörlés